Éltem az életemet, ne haragudjatok a kis szünetért. (a bejegyzést augusztus 2-án írtam, előtte két napig nem volt poszt) Most okés a minden. Ügyintéztem, találkoztam szívemnek kedves emberekkel, leveleket írtam és hagytam félbe, a konyhában ügyködtem, és jobb anya voltam a szokásosnál.
Megint egy kicsit izé, de fejfelkapós cím. Nem hordott párizsi ruhát.
Abban a témában szeretnék ma valamire — szempontokra, kérdésekre, következtetésre, részigazságokra — jutni veletek, kedves olvasóim, hogy mi a sugárzó női önbizalom titka.
Nekem mostanában több nő mesélte el sorozatban, talán az itteni kétrészes szexposzt hatására, hogy nem tudja magát szépnek látni, nem hisz a testében, a szexualitásában. Ha valami, akkor szégyen, kétely jött a kortársai visszajelzéseiből, sokszor még a partnereitől is, és ezen nem lehet változtatni, ők ki vannak zárva abból a boldog, fényes világból.
Én meg mondom nekik, én voltam a szemüveges, béna hajú rém. Aki az öngyűlölettől kamaszként meg akart halni, akit életcsászára bátyjai folyamatosan fölényesen minősítettek, és nem volt senki, ami ezt ellensúlyozza, semmiféle önbizalomforrás, felnőttként is alig. Lassan dugták ki a traumák közül a fejüket a csodák. Harminc fölött lépett be abba a világba. Hajjaj, mekkora ez a világ, miféle termények dúskodnak benne, csak ámul most. Ő már, igen, ő is azt hitte, valami “ez van, ebből kell gazdálkodni” téma a teste és a szexualitása… ó.
És most külön érzi minden porcikáját, ahogy életre keltek, és viszi bele a világba, és boldogság a körömlakk, az ujjatlan felső, és borzong a bőre. S hogy döbbenet, azt mondja az is, akitől ilyen lett.
És elnézi a lányát, aki nem csak gyönyörű, hanem még inkább: paradicsomian biztos lehet abban, hogy ő jó és értékes, ennek megfelelően csacsog, ismerkedik és rajzolja le óvodás szerelmét. Aki nem tudja, hogy ő szerelmes belé, de ez nem baj.
Most éppen balerina, hófehér tornadresszében, göndör köbméteres hajrengetegével táncol francia jazzre, és az óriás üvegajtóban lesi magát. Úgy nézem, tetszik magának. Hát, mi tagadás.
Tőlem azt kérdezi: ha meghalsz, én hordhatom ezt a ruhádat? Én meg derűsen mondom, hogy már előtte is. A lányom megkérdi, a szerelmem-e G. (nem), ámultan simogatja a kontyomat, indítványozza, hogy száríttassunk egyforma hajat a fodrásznál (hehe). Olyan cipőt akar, mint amire nekem fáj a fogam, meg is ígérteti velem, hogy ugyanilyet veszek neki, ha megnőtt a lába.
Aztán megkérdezi fogmosás közben, hogy miért vérzek, még a kisbaba miatt-e. Volt egy vetélésem 2012 júniusában. Ez nem maradhat így, aggódik, kórosnak tekinti és emlékszik is. Elmondom neki, mi a menstruáció, a boldogságos jólműködés jele, és akkor már azt is, értelemszerűen, hogy hogyan fogan a gyerek. És nem csak orvosilag, hanem érzelmileg, örömöstül. Lelkes vagyok, ragyog a szemem, olyan szerencsém van, hogy az összes gyerekem fogantatásáról, a férjemről, a szerelmemről, de még a vetélésemről is őszinte sugárzással avagy megnyugvással beszélhetek, és nem is kell elhallgatnom semmit.
Csak a dilemma: nem akarok sem fogantatáscentrikus, sem heteronormatív lenni.
A gyerekek “felvilágosításáról” már többször írtam:
szóval a gyerekeink felvilágosításáról
És az állatok is így?
Igen, az emlősállatok, akik szoptatják a kicsinyeiket, a zsiráf, a kutya, a sün, az egér, a denevér, de ők nem szeretik annyira egymást. És nem is annyira zavarja őket, ha más is látja.
A lányom figyel. Mosolyog. Kérdez. Mutatok neki egy angol nyelvű videót, és a Testünk működése című könyvből a petefészkeket. Aztán a Róka koma című mese jön.
*
Miért van az, hogy akár remekbe szabott testű, objektíve gyönyörű nők is szoronganak a kinézetük és a szexualitásuk miatt, és ha nincs irtó nagy szerencséjük, és nem találkoznak olyan partnerrel, aki meggyógyítja, szexuális lénnyé nézi-simogatja őket, akkor átkínlódják a legszebb éveiket? Más nőknek meg, a szubjektíve gyönyörűeknek, avagy: az érdekes arcúaknak soha nincs kételyük, büszkén hordozzák, ami jutott. Egyik boldogságos szerelemből a másikba esnek, kategóriájukon felüli fickók áhítoznak utánuk, és élvezik. A szex is megy nekik, mint a karikacsapás.
Az egyik tán álmában sem veszi le a tűsarkút, smink nélkül meztelennek érzi magát, gondosan elhelyezett tetoválások, testékszerek és jógaórák vannak az egész testén, és szex előtt és után is belövi a seggig érő haját. A másik hegymászószandálban csókolózza végig a fesztiválokat, neki az a forradalom, hogy negyven éves korában, életében először kozmetikus szedte ki a szemöldökét. A harmadiknak kétszer kell bejönni, hogy észrevegyék, és szégyenkezve rejti leírhatatlanul csúf, bő felsőbe a mellkasát.
Mi a titok? Mi van az egyiknek, ami a másiknak nincs? Mitől hiszi el valaki, hogy ő vonzó és jó? Mitől szán sok órát a kinézetére, és mitől diadalmas, avagy mitől szorong emellett is? A másik meg leszarja a külsőségeket — ő vajon önfeledt leánya a természetnek, vagy “nekem jó lesz így erre a kis időre”, “kár belém” fajta?
Honnan jön a kétkedés, a szégyen, a trauma? A kínlódók vajon rusnyák voltak gyereknek, meg bénán öltöztek? Valaki bántotta őket? Testsúlyfetisiszta családban nőttek fel? Túl jó csajok voltak az osztálytársaik? Van olyan, hogy akármennyire szerelmesek és viszont, nem és nem hiszik el, hogy ők szépek?
És vajon aki ezt éli át, az tényleg bele is csúnyul, szürkül ebbe? Abban nem fejlődik ki a boldogságosan jó nő? Az, aki vissza mer nézni akkor, amikor elkapja azt a pillantást? Az, aki annyira tetszik valakinek, aki neki is, hogy egyáltalán nem érdekli, ha másoknak meg nem?
Vagy az anya itt a kulcs? Mit ad nekünk az anyánk? Hasonlítunk rá? Vagy teljesen mások lettünk, ellentartunk? Segít a példája? Elborzaszt?
Beteszek egy szavazást.
Most meséljetek.
Tagged: anyaság, anyánk, énkép, gyereknevelés, identitás, lányaink, szexualitás, szocializáció, testkép
