Ha bornírt vagy egyszerűen egyértelmű címet adok, szóval semmi trükk és irónia, akkor kidob első oldalon a kereső, és sok új olvasó jön, amit szeretek. Nem szoktam semmilyen módon optimalizálni amúgy, ráhajigálok néhány címkét, a többit a Google szorgos manói elvégzik.

Ez egy olyan keresőkifejezés, amelyet igen gyakran pötyögnek be azok, akiket feszít a kérdés, és rajtuk kívül még valószínűleg újságírók is. A keresőkifejezés így megfogalmazva mondjuk olyan képzetet kelt, mint ha az internet másik végén szorgos kicsi emberek ülnének, akik majd megfelelnek minden égető kérdésünkre, hát hiszen ez a dolguk (miért nem kíván a feleségem, megcsal-e a feleségem, mit szedjek hátfájásra, mikor jön a busz, Einstein tényleg megbukott matekból?).

A kérdés feszítő, én azért írok róla, mert már négyen kérték, sőt, évek óta kérik. Általában a barátságot is kérték, és ezt is, hogy férfi és nő között van-e, külön.

Bennem ez a kérdés nem merült fel, ezért sem írtam róla magamtól. Ami azt jelenti, hogy válaszom igen, de nem óvatos igen, hanem kérdés sincs. Már miért ne volna?, ez az én kérdésem. Több éves, kipróbált barátságaim vannak fiúkkal, mozizunk, gyúrunk együtt, náluk alszom, láttak melltartóban. E kapcsolatokban csak úgy jelenik meg a tény, hogy ő férfi és én nő, mint azok a kis lebegő, ugráló izék a szemünk előtt, tudjátok, amik megrezzennek, ha pislogtok, de aztán újra elkezdenek lassan lefele süllyedni. És ahogy öregszünk, egyre inkább megjelennek, mármint a lebegő izék a csarnokvizünkben (vagy az íriszünkön?), és a szexualitás is a vegyes barátságainkban.

Eleve nem mindenki heteroszexuális, és ezen felül nem mindenki szexuális.

Merthogy a címbeli kérdés mögött az van, hogy azért nincs barátság férfi és nő között tartósan (azért kérdés, hogy lehet-e), mert az egyik úgyis elbassza, nem bírja betartani a barátság kereteit, rákíván. Azt is hívén talán, hogy a szerelem, az több és igazibb, közelibb, mint a barátság.

Szerintem nem több.

Nagyon sokaknak van ám ilyen történetük, hogy nagy barátság, évekig, tényleg, és akkor az egyik fél mégis előrukkolt ezzel, vallott, hogy évek óta, és az döbbenet volt a másiknak, és feszengés lett belőle, esetleg teljes csőd, kapcsolatkísérlet vagy gyors búcsú.

Barátságot, intimitást átélni (mert a barátság is az, az igazi legalábbis) jó és melengető. És az az igazság, hogy nagyon ritka az életben ilyen közelség. Munkatársak, haverok, lakótársak, kollégák, fórumismerősök robognak át az életünkön, két éve mindent elmondunk nekik, ma a vezetéknevük sem jut eszünkbe. És az ember annyira éhezi az igaz intimitást, ezt a ritka élményt, hogy ha akad ilyen tartós másnemű közelség, akkor már kikacsint: nem-e lehetne-e ez-e szerelem-e is? E? Mert valahol mindannyian mindig a szerelmet keressük.

Csakhogy — én így tapasztaltam — a szerelem nem kereshető. Az ránk talál, és még úgy se biztos, hogy jó lesz, vagy nem talál ránk. Nyila van, ugye, és lövi vagy nem lövi, döbben belém a mitológia bölcsessége. Az akart, mi-lenne-ha, meghódítom-fajta szerelem ritkán működik. Én a pasizni menésben, szórakozóhelyi seregszemlében, reménykedve befizetett társasutazásban, társkeresőzésben pláne nem hiszek, és idegen tőlem a mindent ebből a szögből nézős, firtatós ismerkedés is (úristen, mesélek egy férfiról valakinek, és erre: hogy néz ki? van barátnője? — a kérdés, amit én soha föl nem tettem).

Vagy az is lehet, hogy évek stabil barátsága után történik valami, az egyiknek például lesz valami traumája, és akkor támasza lesz a másik, és így belegyengédülnek. Vagy kivirul, és akkor már ránéznek, úgy is. Vagy lesz valakije, és ez lobbantja be a baráttal is a dolgot. Netán az egyik elköltözik, majd visszatér, vagy vissza se tér, és ez a történés vet új fényt a két ember viszonyára, addig rejtett érzéseire. És akkor egyszer csak megtörténik.

Közben is, egyébként is mindenki kérdezgette, mármint ha arról az igazi, sülve-főve, kétszemélyes barátságról van szó: ti együtt vagytok? Olyan szép pár lennétek!

Vagy van az a lelki nyomor és társnélküliség, amikor a barát is bejön a képbe mint jelölt, úgyis ott van kéznél, volt alkalom kiismerni, ismerős és meghitt mindene, énünk része lett. Ő látott már minket hányni, vele nincs az a feszengés, mint az eleve remegősen indult, villámcsapásos találkozókon, amelyeken egy kicsit mindenki szerepel, vetít, alakoskodik. És ezért. Hogy hátha? Átjárható ez a fajta intimitás. és azt úgy éljük meg, hogy vége a barátságnak.

De miért akarunk mi örökké valami szerelemszerűt? Én nem hiszem, hogy ez szerves és univerzális, vagyis hogy embervoltunkból, lelki sajátosságainkból következik. Szerintem az a belénk nevelt képzetekből, homályos elvárásokból, sírnivaló traumákból, társfüggésből, az autonómia hiányából fakad, hogy valahol mindig a szerelmet lessük, hogy a párkapcsolat a végső jó és kiteljesedés, ahogy azt firtatjuk, “van valakid?”, ahogy azokra tekintünk, akik “nem találtak párt”, “még nem keltek el”, és lesajnáljuk őket a magunk kompromisszumos, lélekölő kapcsolatából is. Mi legalább nem vagyunk egyedül. Úristen.

Meg van még az, amikor tartósabban nincs partnere egyik barátnak se, és akkor “a barátok kisegítik egymást a bajban” alapon szexelnek. Én nem tudom, ez tud-e sikerülni, ha tényleg a hiány szüli.

Már írtam: úgy szeretném, ha nem csak rózsaszín létezne, meg vérpiros, hanem lenne halványsárga és gyöngyszürke is. Ha nem lenne minden, amivel a fejünket tömik, a barátnőnk kaján kérdésétől a regények témáin és filmvégeken át a címlapon kiemelt magazincikkekig, ennyire a létezés (hetero)szexuális részével kapcsolatos. A szexualitás sokaknak egyáltalán nem valami nagy kaland, inkább letudandó feladat, nyűg és bizonytalanság, és van, hogy évtizedekig játsszák a rájuk rótt szerepet, “keresik az igazit”, báboznak kezükkel és szívükkel is párkapcsolatot, míg rájönnek: prímán megvannak nélküle. Sokkal jobb nekik barátságokban vagy egymagukban. Ők a jelen társadalmi konszenzus szerint furának, defektesnek számítanak.

Vannak emberek, akik különösen hajlamosak ragadni, minden szexualitással bevonni, folyton új kapcsolatot keresni, ebben élni meg énerejüket, egyszerre többfelé is nézni. Velük talán tényleg nincs barátság, de én azt hiszem, ennek a legkevésbé az az oka, hogy az ösztöneik hajtják őket, vagyis hogy bennük erős volna a szexuális késztetés. Inkább az van, hogy játékszernek, eszköznek használják a szexualitást, mást jelent nekik, mint nekem, eleve úgy néznek mindenkire, mert ilyenné bizgették magukat, ettől érzik magukat potensnek és fiatalnak, csajozási parancsot ad a fejükben az, akit oda, őrmesteri pozícióba beengedtek, vagy úgy érzik, ez a feladat, nem tudom. Nem felemelő, nem szeretek az ilyen emberek közelében lenni. És ha még nem is különösebben vonzók, nem működik a varázsuk, csak próbálkoznak, koreográfiát hajtanak végre, erősködnek, azt azonnal kiszúrom — az ilyen ember nem kell se barátnak, se szerelemnek.

Annyira vicces ez az új rágógumi, a dad bod vita (kb.: apukatest). Egy 19 éves lány, Mackenzie Pearson leírta az interneten, de egy ilyen creative writing-típusú, iskolás, 500 szavas dolgozatban ám, hogy neki és több barátnőjének is a valóságos, edzőterembe néha lenéző, ám hétvégén besöröző, hétköznapi férfiak sokkal jobban bejönnek, mint a plakátfiúk. A dad bod kifejezés nem az ő leleménye, de általa lett híres.

https://theodysseyonline.com/clemson/dad-bod/97484

Érvei: Az ilyen férfiak teste nem nyomasztó(an tökéletes) számunkra.

Mellettük mi nők vagyunk a szépek.

Jobb megölelni egy ilyet, mint a sziklaszerű testet.

Mert velük jókat lehet kajálni, olcsó gyorséttermi kajákat is.

És: ők azok, amik, így kaptuk őket, nincsenek illúzióink, vagyis nem lesz döbbenet, ha a kidolgozott test később elhízik.

Ez a felvetés ugyebár, legyünk érzékenyek, reakció. Hogy is következett egyik trend a másikból? Több évtized alatt zajlottak ezek a folyamatok. Amerika: tömeges elhízás és gyorséttermi étkezési kultúra –> fitneszreakció, normává vált testedzés (férfiak számára is), rengeteg keep fit! kampány, internetes tartalom –> ennek bírálata, túlzónak bélyegzése, a “valódi” testek felértékelődése, plus size modellek, fat pride; alternatív kutatási eredmények arról, hogy a teltebb testűek igazából egészségesebbek is.

Mindez nem ültethető át hazai viszonyokra egy az egyben, mert ezek a jelenségek nem így és nem ilyen mértékben vannak jelen nálunk (például nincs annyi elhízott, nem lett norma és főleg nem nyomasztó norma a rendszeres sport), és a véleménynyilvánításnak és az internetes tartalmaknak is más a működésmódjuk idehaza. Feltűnő az is, mennyire szereti az új témákat és az informális szóalkotásokat az angol nyelvű internet.

A dad bod nagyon elterjedt világszerte, hashtag lett belőle, meg identitás, valóságos mozgalom, és nagyon szerették az eredeti cikkért a lányt. (Azt megjegyzem, hogy ha valamit eleve úgy dobnak be, hogy “lángol az internet” meg “az egész világ erről beszél”, az önmagában is generálja a figyelmet és a téma fontosságát. Azért ekkora ügy nincs, ez lufi, illetve ki ezt, ki azt tartja szexinek továbbra is.) (Vannak bloggerek is, akik ilyen önbeteljesítőnek szánt mondatokkal próbálnak befutni, csak épp a statisztikájuk ellentmond ennek.)

Érdekes és jellemző fordulat, hogy azonnal büszke, pocakos férfiak képei jelentek meg a dadbod hashtag mellett, pedig eredetileg, az ötszáz szavas írásban erről nem volt szó: a dad bod feleúton van a pocakos meg a kisportolt között.

Azonnal lecsaptak persze a csajozóművészek, a PUA-körök is a zsákmányra. Lám, lám, lehetnek önmaguk, nem kell görcsölni, metroszexuális, salátaevő, hiú majomnak lenni, meg az edzőteremben izzadni. A külső, vagyis a másik nem kinézete, az csak a férfiak szemében ennyire fontos.

http://www.vitalzone.hu/dadbod.html

http://www.puafestival.com/forum/egeszseg-taplalkozas-sport-konditerem/az-atlagos-ferfitest-a-dogos/

nézz utána, ez már egy mozgalom lett a neten. “Aputest”. És sok bombanő van benne. Ettől független persze itt is érvényesül: más ligákban játszanak a bombatestűek és az átlagosak. De azt figyelembe kell venni, hogy a nőknek kevésbé számít (de számít) a kinézet, mint a férfiaknak. Így mi szerencsésebbek vagyunk.

Jól van, legyetek szerencsések, én aztán nem nézegetem a ti testeteket. Csak az a gond, hogy a sok trükk meg tanfolyamon drága pénzért szerzett magabiztosság ellenére ugyanott tartotok: hogy csak annak a lánynak nem fogtok kelleni, aki nektek kéne (mert amióta PUA-t nyomtok, azóta az igényetek is megemelkedett, hiszen ezt ígérték nektek: mostantól, e módszerekkel majd válogathattok a 8 meg 9 pontos nők közül).

Valent Gábor, a legcsajozóbb legdadebb legbod különösen vicces ám.

Esküszöm, ha nekem amúgy megakadna a szemem-lényem rajta, nem baszakodnék a kinézetével, de így, oktatónak, gurunak, meg csúcs-csajokra igényt formáló fickónak, ahogy így nyomakszik a tömegben, iszonyú vicces Valent Gábor.

Az egész pontozást-testméregetést egyébként siralmasan szánalmasnak, dehumanizálónak tartom, és soha nem jutna eszembe embertársamra így nézni, se nőre, se férfira. Ha valakin nekem megakad a szemem, lényem, az lehet a közízlés vagy mások szerint 2 pontos is, hol érdekel ez engem? Nem mutogatni akarom.

A szép test leginkább képen élmény, meg strandon, vagy egyéjszakásnak, már aki bírja, igényli, kedveli ezt a műfajt. Én nem pontozok és nem definiálom magamat sem, nem keresem a sikeres pasizás titkát. Nem finnyogok a férfiak viselkedésén és párválasztási szempontjain sem, nem írok dühös posztokat, hogy miért nem tetszem nekik, vagy hol van már az igazán korrekt partner, valamint hogy a gömbölyded nők az igaziak, tessék értünk rajongani. S ha nem akad a világban a nehézatléta-női testnek rajongója, azon sem leszek kiakadva, mert nekem, ami a saját testemet illeti, ez tetszik.

Ha csak így, durva kompromisszumokkal lehet párkapcsolatunk, ha sehol a nagy történet, akkor inkább vagyunk egyedül, köszönjük, és nem is háborgunk. Persze, örülök, ha van a világban olyan jóravaló fiatalember, akinek külsőm és lényem bejön, de stratégiák és elméletek helyett inkább megvárom, amíg ama nagy sztori megtörténik velem, valamint önkritikusan elmegyek futni ma is. Nekem nem a finnyogás, meg mások nézegetése, leszólása, irántuk elvárások támasztása a dolgom, hanem az, hogy olyanabb legyek, amilyen lenni szeretnék, magamnak, teljesebb lény, és hogy az életem egyetlen nagy jóérzés-gombóc legyen.

Eközben a bodybuilding.com-on:

Just say NO to “Dad Bod”. Dad Bod? You are better than that. A lényeg, hogy vegyél akciósan bodys táplálékkiegészítőket.

Nekem a szép test csak anatómia meg festmény, emellett sportteljesítmény. Mi dolgom velük? Nem célpontok, nem vágytárgyak, nem mércék. Ha emberek vannak, ismerős emberek, az én világomban, akkor embereket érzékelek, jófejséget, okosságot, poént, lelki gazdagságot, feromont, vicces cipőfűzőt, vagy épp defekteket és nem okés kommunikációt, átgondolatlan mondatot és konformizmust, és ez lesz a bajom velük, nem a kunkorodó nyakszőrük vagy úszógumijuk. Nem testeket látok, hanem embereket. De aki elhagyja magát, és harminckét éves korára negyvenötnek néz ki, és úgy eszik, ahogy dohányozni se kéne (úgy értem, a jó kis rendelt meg gyorséttermes kaja azt a szerepet tölti be az életében, mint egy függőséggel határos rossz szokás), és az énképe sem reális, és főleg ha eközben nagy arccal méregeti és fikázza a nők kinézetét, és nem tudja, mi a gond vele, miért nem tetszik a nőknek, azzal nem nagyon tudok mit kezdeni.

Vagy épp azzal, ha húzza a száját, hogy két kilométert kéne szatyrokkal emelkedőn sétálni, vagy hogy jaj, ő nem akar megizzadni a biciklin. Annak nem valami vidámító a társasága, belső világa sem.

Ami a magam testét illeti, nem a “piaci” helyzetemet akartam én ezzel az egész sportolással javítani. Egészen fürge, feszes, strandon is vállalható szeretnék lenni, és helyrehozni a károsodásokat, e folyamat közben pedig örömöket, önbecsülést és testélményeket szerzek. Nem osztályozok, nem szeretnék osztályozva lenni. A test fontos, hát persze, az esztétikum és az egészség is, csak épp nem lehet leválasztani az emberről, a mentalitásáról, mint valami matricát.

Szóval, nekem a test, a kinézet, a márkás cucc vagy a vagyoni helyzet, a rang, sőt, a pöcsméret, szexuális tapasztalat, a népszerűség, tehát e hagyományos alfahím-markerek nem elsődlegesek, sőt. De ez nem jelenti azt, hogy üdvös és főleg népegészségügyileg előnyös, ha mindebből, a dad bod témából megint öncsalás, dölyf és pöffeszkedés lesz. A body shaming és a kinézetfetisizmus csúf dolog, de ama 19 éves lány és társai szavait felhasználni ócska, szexista önigazolásra, miszerint “csak neked kell jól kinézned, drágám, én férfi vagyok”, ez a tuti, hogy is írta Zöldfűszál:? chick-antimagnet.

Kapcsolódó bejegyzés: imádom a szőrös férfitestet

Ez is olyasmi, amitől homályos gyanakvás tölt el. Nem is tudom pontosan, miért, azzal a gyomortáji nyüszögéssel évek óta megőrülök a beszédmódtól, ahogyan a félig egészségügyi-életmódos, félig kaján-bulváros médiatartalmak az impotenciát kezelik.

És ilyen képeket raknak mellé a stockból:

talán ha néhány ruhadarabot levettetek volna, azt a párnát is elengdné a leány, ha kikapcsolnátok a naplementés borítójú cédét, meg ha nem lenne ilyen iszonyatosan steril ez a szoba…?

Amiket ez a tipikus beszédmód és ábrázolás implikál (és ami mind nem igaz):

az ágybeli “siker” fej vagy írás: vagy sikerül az eksön, vagy nem

eleve: siker (szerintem a jó szex nem igen-nem, hanem kontinuum, skála, és valami más az x tengely, nem a puha faroktól mutat a kőkemény felé)

az aktus valamiért nem sikerül, és akkor kész, a nő csalódott, és ciki a téma, némaság van és szemrehányás, feszengés

a férfinak ez para, mert teljesíteni kell, azt akarja a nő, ez a feladat (hüvelyi behatolás)

nincs a férfinak ujja, se nyelve, elvitte a cica

egyébként a feltételek okésak, a pár szereti egymást, nő és férfi is kívánatos, ágynemű tiszta, csak a pöcs kókad, ez itt a probléma, micsoda balszerencse!

Idegesít, és nem is értem ezeket az álszókimondó írásokat. Mi az a közös referencia, amelyre támaszkodva erről a témáról így lehet kell, érdemes szólni?

Egészen biztos vagyok benne, hogy az epidemikus szexuális örömtelenségnek huszadrangú tényezője a nem kellően merevedő pénisz. Sok más baj van itt, és azért a pöcsről van szó, hogy azokról (az örömtelen életszemléletről, a játszmákról, a szerepekbe merevedésről, az egyenlőtlenségről, a traumákról, a kommunikációképtelenségről) ne kelljen beszélni.

Mink (én és mindenkori partnerem) úgy tapasztaltuk, hogy

bármiről lehet beszélni, és semmi sem ciki; amikor már ciki, akkor kapcsolat sincs

egy jó működő kapcsolatban sem kötelező rendszeresen szexuálisan akítvkodni, lehetnek nagy szünetek, és vétójoga van mindjkét félnek (egy nem, az két nem)

a szex nem sportteljesítmény, vagy ha az, akkor inkább tréfás labdajáték egymás térfelére szaladgálással és a szabályok meccs közbeni átírásával, valamint egyidejű pompomfiúk ünnepélyével, konfettikkel és még állófogadással — inkább ilyesféle, mint mondjuk nyolcszáz méteres síkfutás

nem a farok itt a téma: nem mindig egyformán van kedvünk se egymáshoz, vagy a szex bármilyen formájához, és nem mindig működik csettintésre a testünk (nem feltétlenül spontán se az erekció, se a nedvesedés, még a legnagyobb szerelmi lázban sem), és ez teljesen természetes, nem kell mindig hozni a formát

nem kell szexelni, nem kell betonmerevnek lenni, sem tocsogni a vágytól, és elmenni sem kötelező vagy okvetlen cél mindig, nincs ilyen elvárás, különösen nagyon lelki, hosszú távú kapcsolatban — van, hogy csak úgy létezünk, szagoljuk, érintjük egymást, és ennek ezerféle formája van

előfordul, hogy nagy a vágy az eksön elején, aztán valahogy mégse működnek tökéletesen a szervek

van, hogy ímmel-ámmal kezdjük, aztán mégis, hej, de nagyon (rengeteg fiziológiai és lelki tényező van a nemi szervek működésében, melyekkel szemben emberien, holisztikusan és derűvel viseltetünk)

a kitartó keménység és a *** által szerzett/érzett öröm nem okvetlen jár együtt

a kitartó hadművelet és az állag is mást jelent, és nem mindig egyenesen arányosak vagy fordulnak elő együtt

hiába kemény a pénisz, ha a női rész (csikló+behatolás környéke) nincs szintén erektált állapotban

a mesterséges bizgetés (tabletta) sem okvetlen megoldás, és főleg kínos, ha az ilyesmi a férfi titkos rákészülése: instrumentálissá teszi az eksönt, az illető az óráját nézi, teljesen szervetlenül viselkedik a szerv, mert nem a helyzet, a vágy vagy egyes érzetek és ingerek váltják ki az erekciót, hanem a tabletta (egyébként valóban hatékonyan)

van olyan szer, amelyiktől kemény lesz ugyan, de neki nem jó, vagy mondjuk a hatóanyag görcsös állapotban tartja az ereket, és akadályozza  az ejakulációt — akkor már inkább érző lelkű és változékony hangulatú poéta legyen a ***, mint rendíthetetlen, cserzett talpú spártai harcos

egy-két alkalom után kiderül, hogy nem kell fokozni, optimalizálni, hagyjuk ezt, csak szépen, természetesen, úgy lesz jó

ha nem működik a testünk, de mégis az egyik szexuális verzió, az erekciót igénylő behatolás mellett döntünk, akkor van igen sok eszközünk, hogy az erekciót facili- és akceleráljuk, és ez nem előkészítő macera, hanem maga a szex

olyan is van, hogy vidám és Kiváló Dolgozó a szerv egy darabig, aztán jön a postás, ugat a kutya, vagy valamiért, pl. mert beszélgetni kezdünk, vagy megéhezünk, nem megyünk el az egyikünk/mindkettőnk orgazmusáig, tökéletesen szemlélet kérdése, hogy ez impotencia-e — az emberek nem gépek

nem ismerek, nem éltem át még olyan körülményt, amitől két egymásra vágyó, egymást mélyen szerető ember aktusa igazán kudarc lehet (de biztos szerencsés vagyok)

megállapítom továbbá, hogy a pénisz nem vibrátor és nem kezelhető külön az embertől, nem tárgyiasítható (mint ahogy a nő sem puncija/melle tartozéka)

ha valakinek sosincs/ritkán van merevedése, akkor felmerül a vágyhiány, és annak szerintem nincs reményteljes megoldása, de bármit is csinálunk ezt felismerve, az biztosan nem a nemi szervvel lesz kapcsolatos

amikor egy aktus kudarc vagy nem jó emlékű, az a legritkább esetben van a barlangos testekkel kapcsolatban

akinek se vágya, se erekciója, azt én pszichológushoz sem küldeném, az a kapcsolat szexuális értelemben nem létezik. Vagy időt kell neki adni (tehát semmit nem csinálni, kérdezni, hanem várni), vagy elköszönni. Mivel a szexualitás nem más, mint bontakozó szirmú növény, semmilyen nyomás, sürgetés, javaslat, akciózás nem éri meg (ugyanez igaz a libidóhiányos nőre is, iszonyatosan lehet a megoldási kísérletek közben is traumatizálódni)

tiltakozom a nemi szervek primátusa ellen egyébként is: bőr, a szaglás, a szem sokkal lényegibben és alapvetőbben érzéki

az emberi (humán) szexualitás nem testrész, nem technika, nem megoldott probléma, nem teljesítmény, hanem valami nagyon rejtélyes, összetett, lelki alapú, spontán működés, amely elsősorban az életkedvvel és örömre hangoltsággal van kapcsolatban, és persze nem csak a fiatalok sajátja

a többi, amit köré kerítenek, problémáznak, az aggályok, a vádak, a megfelelési kényszer semmit sem ér, egy lyukas garast sem, akkor inkább semmi se legyen.

Panaszolja huszonkilenc éves fiú ismerősöm.

Hosszan beszélgettünk erről. Hogy neki milyen frusztráló, hogy odalép egy lányhoz, és próbál vele szóba elegyedni, és olyan elutasító és gyanakvó a lány. Bármely lány, bárhol. Miért van ez.

Mondom, Laci (igazából persze nem így hívják), te nem beszélgetni akarsz, és ezt a lány nagyon jól tudja. Mindenki tudja a kódokat. És olyan lányhoz lépsz oda, akihez már sokan odaléptek hasonlóképp, és kérdezgették, hogy milyen zenét szeretsz, van-e barátod, neked milyen férfiak tetszenek, kissé vagy nagyon is átlátszó esélylatolgatásként. Világos, mire megy ki a játék, az is, hogy te is sokaknál próbálkoztál már így. Mindenki tudja, hogy te most “ismizel”, szeretnél valamit, sikernek éled meg, ha megadja a telefonszámát. Ezek a mindig egyforma, sosem szerves kérdések, az álságos odafigyelés, ezeket ti úgy sajátítottátok el, hogy ilyenekről kell a puhítási időszakban beszélgetni a lányokkal. Nem szeretünk puhulni, én azt is gondolom, hogy ez erőltetett, és hogy az emberi kapcsolatok nem így jönnek létre és nem így működnek.

Elképzelhető, hogy a lány csak unja ezt az egész koreográfiát. Vagy nincs kedve beszélgetni általában. Vagy veled nincs.

Jó, de ő mit csináljon. Mégse mondhatja meg, hogy fel akarja szedni, mert akkor még egyértelműbben el fogja utasítani.

Ha igent mondana, mit szólnál? Vagy ha barátságosan beszélgetne, mesélne magáról, ő kérné el a számod?

Hát, annak örülnék, az mégis siker.

Nem gondolnád, hogy akkor ő könnyen kapható és bárkivel így leáll? Mert van, aki így gondolja, és ez a lányok félelme olyan férfiakkal is, akik amúgy tetszenének nekik. És egyébként nem az van, hogy egyenesen szeretitek, ha nehéz a feladat, ha sokan akarják azt a nőt, szóval ő elutasító vagy rejtélyes, de azért a közelében lehet lenni, mondjuk munkatárs, és hosszan próbálkozni, abban a reményben, hogy majd igent mond?

Nem tud erre mit mondani. Hát azért a nők is akarnak ismerkedni, kapcsolatot, meg szexet, nem? Mégis, hogy kezdődjön akkor az egész?

Mondom, mi a cél? Ezzel az egésszel? Odalépéssel, rágódással? Neked mi a célod?

Hát, jó lenne, ha lenne valaki. Egy barátnő.

És ezek az odalépések, ezek bejöttek már valaha? Lemenni szórakozóhelyre, volt egyetemi társ házibulijába, felmérni a kínálatot, eltervezni az odalépést, torkot köszörülni, kimondani azt a hetven százalékosra sikerült első mondatot… volt már, hogy ebből szex vagy randi lett?

Nem volt. De van olyan haverja, akinek ez bejön. Csak buliban ismerkedik. Szinte mindegyiket hazaviszi, akihez odalépett. De ha nem azt, akkor a másodikat.

És ez a cél?

Hát, ez is lehet cél. Neki, a Rolinak ez valamiért megy. Laci amúgy érzelmes kapcsolatot szeretne, nem ilyen egyéjszakásat, mint a Roli.

Kapcsolatot nem lehet “szeretni”, Laci.

Hát, hogyan? Az ember társas lény. Akkor hogy? És ez hol igazságos? A nő annak mond nemet, akinek csak akar, körüldongják, neki meg sose jut senki?

Sose?

Két éve nem. Vagyis csak nagyon feledhetők, részegen, egy-egy. Előtte volt egy másfél éves kapcsolata.

Nekem pont most idézgeti ezt a red pill rémületet angolul egy kommentelő, Laci. Aszerint a sikeres férfi hatalma abban áll, hogy eldöntheti, melyik nővel fekszik le, mert ott zsonganak körülötte. A többi, kevésbé vonzó férfi csak reménykedik, próbálkozik, vár. Kénytelen beérni nem olyan vonzó nőkkel is. És már a házasság sem garancia, el kell tartani a nőt, nem szabad csalni, reklamálni, apasági tesztet végeztetni, sőt, feleséget erőszakolni sem, hát hova fajul a világ? Csak tűrni szabad, csandben várni, hogy hátha hajlandó az asszony, csurran-cseppen szex. A nő hatalma ezzel szemben abban áll, hogy nemet mondhat nem csak a férjének, hanem egy sor férfinak. Kiválasztani, kivel szexeljünk — ez maga a hatalom.

Na most, ha mi megérezzük ennek a gondolkodásmódnak a szagát, hogy állandóan a nőről, szexről van szó, sőt, sok nőről, hódításról, rivalizálásról, meg ellentétről, ami szerint lényegileg más a férfi és a nő, onnantól a férfit nem tudjuk komolyan venni. Ez az egész, ahogy minden a szexről szól, és a szex, az jár, ez taszító. Éspedig a legjobb nő jár, aki neked tetszik, vagy a lehető legjobb. És ha az a nő elutasító, akkor ő nem egy nő, akinek nem jöttél be, vagy akivel elrontottad, mert bénán vagy rámenősen próbálkoztál, vagy épp mert ő leszbikus, vagy van valakije, hanem ő a férfiakat leigázó női hatalom reprezentánsa lesz, aki ellened bír jogokkal, amelyeket a feminizmus révén szerzett ellened, és akinél a pina van, és ad absurdum ilyenek is megtörténhetnek, hogy nem fekszik le veled, sőt, nem is beszélget.

Ez, egyszerre gyanakodni és gyűlölködni a nálad vonzóbbank tartott férfiak és nők iránt, követelőzni, hibáztatni, nyavalyogni, jogot formálni, ez annyira gáz, és Laci, ne menj el ebbe az irányba, ebbe őrült bele Huffnágel, kár volna érted.

És ugye ebből a nyomorból élnek a PUA guruk, a netes társkeresők meg a pornó meg a fél világ.

De azért ez mégis igazságtalan, tűnődik a lankadó figyelmű Laci.

A nők annyival vannak előrébb, amennyivel kevésbé vannak annak kiszolgáltatva, hogy valaki hajlandó legyen velük. Igen, ők könnyen találnának bárkit, ha annyi volna az ambíciójuk, hogy legyen szex, orgazmus (noha van, akiek ez merész ambíció). Ha csak annyi volna, hogy legyen valaki. Jó fej, élményszámba menő partnert ugyanolyan ritkán találnak. Olyat, akiért érdemes feladni az életből ezt-azt, elköltözni, alkalmazkodni, megtanulni bridzsezni, akármi.

Az is undorító, ahogy így besorolja ez a logika a nőket és férfiakat húspiaci értékük szerint, szépség meg rang meg külsőségek szerint, a legbutább sztereotípiákkal, te, Laci, én egy olyan szép alkatú férfit láttam tegnap a Lövőház utcában, egy kifejezetten formátlan testű és nála jóval idősebb nőt csókolgatott nagy boldogan… Ja és ezt az egészet statikusnak tekintik, hogy valaki hány pontot ért el, vagy nem is tudom, és akkor az a végzete, nincs átjárás, ő abba a csoportba tartozik mindörökké, esetleg lehet igyekezni, praktikákat tanulni… Hát ez nem így van. Van, aki neked és csak neked a legszebb lesz, beleszeretsz, a külsejébe is, másnak meg tök más jön be. Vagy életed egy szakaszában igen, később meg nem, mert hiába szép, annyira unalmas vele, vagy irritáló. Két ember között ami zajlik, az nagyon különleges és egyedi mindig.

Amellett ez red pill gondolkodásmód csúnyán megfeledkezik a monogámokról, akiknek ha lett egy megfelelő partner, onnantól nem nagyon érdekli őket a csajozás/pasizás, a húsvásár, valamint megfeledkezik a homo- és aszexuálisokról is.

Le kéne tenni ezt a borzasztó szemüveget, a szexualitásét, a hatalomét. Meg annak lesését, hogy az a lány mire tartja magát, azon csikorogni, hogy ő bezzeg azzal fekszik le, akivel csak akar (egyébként: ha ezzel él, az azt jelenti, hogy megbasszák. Sokaknak kell, mert ő egy csinos lány — és? Ő ezzel előrébb van szerinted?).

Amint elkezded nézegetni, hogy te hol állsz a sorban, meg kinek milyen hatalma van,  abban a pillanatban alá is becsülted magad, épp azzal, hogy ilyen nem létező törvényszerűségekben hiszel, olyasminek tulajdonítasz jelentőséget, ami nem igazán számít, és önigazolsz és hibáztatsz. A csajozásban talán van ilyesmi, hogy jó pasik és jó nők, de az a csajozás olyan is. Az igazi társ megtalálásában, a boldogságban, az élet jó pillanataiban ez nem létezik.

És ahogy így mondod, hogy na bezzeg, a Rolinak megy, pedig milyen kíméletlen és manipulatív, neked meg, aki egy érzékeny, tisztességes fiú vagy, nem jut semmi… Nem vagy tisztességes, Laci. Annyival vagy tisztességesebb, amennyivel neked kevesebb sárm jutott. Te is élnél azzal a rejtélyes hatalommal, szemrebbenés nélkül, ha volna olyanod. Nem volnál te érzékeny onnantól, és nem tartós kapcsolatot keresnél. Megengedhetnéd magadnak, hogy lélektelenül csajozz, strigulákat húzz. Épp a lúzerség tesz óvatossá, lelkizőssé, érzékennyé.

És ahogy szemléled a szerencséseket, az Alfákat, magadat ki is zárod közülük, mindig kudarcosnak érzed, jaj, laci… ahogy megteremtesz egy kategóriát, amelybe te nem tartozol, ez olyan, mint ha a homlokodra írnád, hidd el, ez látszik, hogy fojtottan haragszol a csajozós, kigyúrt vagy pénzes férfiakra, meg a lányokra, akik fintorognak és nem állnak szóba veled, de akiket annyira jó lenne megdugni.

Azt hiszed, annak az irigyelt férfinak a személyiségébe szerelmesek a lányok? Vagy a farkába, vagy a szexuális képességeibe? Van, aki csak a kocsijába. A státuszába, lehet vele vagizni, menőnek számít. Sőt, van, hogy egyetlen vacsoramehgívásba.

Az ágybeli mindig-ugyanazt úgyis sűrű homály fedi. Neked kéne olyan nő, akinek ennyi elég?

Nem. De ő legalább eljut odáig, hogy előkerül a farka, akármilyen is az a farok, mondja erre meglepően nyíltan Laci. Az enyém elő se kerül.

Nekem sincs senkim, régóta. Jövök-megyek, virulok. Közvetlen vagyok, vicces vagyok, megnéznek, szerencsére nem molesztálnak, de nincs. Sírok? Nem sírok.

Na jó, de neked lehetne, szinte bárki.

De aki nekem tetszik, az nekem is nemet mondana. És azt ne hidd, hogy valami életcsászára. Csak nem villant a szikra köztünk, ennyi. Én előrébb vagyok azzal, ha egy random férfi szívesebben lőne belém egy adagot, mint amilyen szívesen veled feküdne le egy random nő? Kit érdekel a random? Kit érdekel ilyen szinten a szex? Mire jó az?

Nektek csak az alfahímek kellenek. Én nem vagyok alfahím.

Nem. Szó nincs alfahímről, és nem vagyunk állatok. Nem is szaporodni akarunk. Hiteles, egyenes ember kell, szuverén, aki nem ezen pörög, hogy nő kell, minél több nő, pina, baszás, és nem gyárt csikorgó magyarázatokat arról, hogy milyen szívtelenek a nők, csak azért, mert a célt is elhibázta, és a kvalitásait is rosszul mérte fel.

De így mi lesz, nem lesz neki barátnője, akit úgy dédelgetne, úgy megmutatná, hogy ő rendes ember?

Lehet, hogy nem lesz. És akkor van az a lehetőséged, hogy ezt emelt fejjel viseled, és addig se hülyíted be magad tökéletes bőrű-testű, dupla análtól hörögve élvező nők napi nézegetésével. Mert ez a ti bajotok. Emelt fő, értelmes élet, várakozás. Az is jobb, mint folyton ezen szenvedni, kínlódni, neheztelni. Ez az egész nem versenyfutás.

Laci, én a gyerekeimnek skandináv könyveket olvasok az élet dolgairól, hogy például ha tetszik neked egy fiú, vagy egy lány, és nem tudod, hogy te is tetszenél-e neki, akkor írj egy kis papírcetlit, hogy te is szívesen randiznál velem?, szóval semmi kásakerülgetés, és húzza alá a jelölt a választ, hogy igen, nem, vagy nem tudom. Azzal a kitétellel, hogy nem csak lány tetszhet például, ha fiú vagy.

És ez jó?

Igen, Laci, ez jó. Amennyiben létezik homszexualitás, és azon nincs semmi szégyellnivaló, létezik ennek gyerek-állapota is. Rábízzuk a gyerekre, ki tetszik neki. És az egymás kerülgetésében meg nincs ez a sok rejtett szándék, álságos kérdés, játszma és csikorgás. Jó, mert arról szól, ami a lényeg. Jó, mert megmutatja, hogy nincs ebben semmi, mindannyian vágyakozunk néha hiába, és nem ciki nemet mondani, nem ciki visszautasítva lenni. Hazudozni szex reményében, meg a másik epekedését kiröhögni, hódítani és színészkedni, az a ciki. Ez ilyen hat-nyolc-tizenkét éves gyerekeknek, érted. Ők meg tudják ezt ugrani, nincs ez a gusztustalan, szívtelen számítás, hogy nem is tetszik igazán a csaj, egy kicsit idegenkedve nézegeted azt, akihez a legközelebb kerülni készülsz épp, csak mert ő volt hajlandó és nem jutott még jobb… és ennyire fontos a szex, hogy még így is…

De akkor mégis, hogy?

Élni kell, Laci, mondom végül, anyásan, mindjárt megy a fogasom, sietek. Élni, megélni, benne lenni a világban, értelmes tevékenységekben létezni más emberekkel, megismerni őket nem szexuális szemmel, rokonszenvezni — és hagyni, hogy megtörténjen.

Kemény ez a fotó, ugye? 2008 tavasza, elég vizesen és még többet hízva várom második gyerekemet, az egyetlen lányt, szüleim házának teraszán. A hajam viszont milyen sok és fényes volt! (már másik fotó van)

Mi nagyon kúlok voltunk Jánossal, mezítlábasak, világnak háti gyerekkel nekivágók, otthon szültük a gyereket (Babadávidot), meg minden. A testeink is nagyon szerették egymást, nem volt szépelgés. És volt egy okos fiam, aki ekkoriban kezdte az iskolát, és kapta meg tőlem a Testünk működése című könyvet.

Kismamák körében lelkesülten írtam már akkor is arról, hogy nem szabad álszent módon viszonyulni a gyerekek kérdéseihez, mindenre válaszolni kell, a szex magától értetődő, szégyentelen része az életnek.

Minden másban nyitott, képzett és alter ismerősök azonnal ugrottak:

Persze, megvan ennek is a helye és ideje, de minek ilyesmivel traktálni egy ovist?

Nem fogom a szexuális életem részleteit a gyerekemmel kitárgyalni.

Nem szabad többet mondani, mint amennyit kérdez, mert az túlterheli a kis lelkét.

Ekkoriban, a kép készítése és az én aktív kismamafórumozós időszakomban, vagy talán egy kicsivel később, igen, inkább már tízévesek voltak, jött haza a fiam a suliból azzal, hogy felmerült az osztálytársak körében, hogyan lesz a gyerek, és ő egyszerűen elmondta ama tényeket, amelyeket tudott. Nem volt azon árnyék, sem vihogás, nagyrészt biológia volt. Ma sincs zavarban a témától, de nem is ezen pörög, inkább olyanokról kérdez, hogy “az is homofóbia, amikor…?”

Az egyik fiú erősködött, hogy a csóktól lesz, ezen összevitatoztak. Sajnálta azt a fiút.

Volt egy osztálytársnő is, szintén katolikus, orvos apuka gyereke, hazament, elmondta, hogy mit hallott. Nagy volt a riadalom.

Az anya, mint a kis lelkének őrizője, helyretette a közepesen pontos infókat: nem, nem így, nem igaz, egyáltalán nem így lesz a gyerek. “Nem akartam összetörni a kis lelkivilágát”, így mesélte nekem.

Én ebből leszűrtem, hogy akkor tehát a szexualitás mégiscsak szégyenletes, gyereknek nem való, kicsit olyan, mint a vodka vagy a füves cigi, keserű, nyálas, veszélyes valami, rágásnyomokkal, kiábrándultsággal.

És nekik még szép az élet. Az ő lelkük még tiszta.

Hát az én szexualitásom életszagú volt és szép, nem volt benne semmi keserű. Ami nehéz volt benne, azt a társadalom rakta rá, na, azt nehéz gyerekfejjel felfogni, de ahogy mi éltük, éreztük, az valami egészen vállalható volt a gyerekek előtt, kételytelen, belenövős, kis zöld hajtások a szerelem erdejében, hát hiszen abból lettek.

Megéreztem az álszentség szagát, azt, hogy ez kínos, kellemetlen, inkább elkerülnék az egész témát sokan. Mert nincsenek rendben vele, felnőttügynek, kicsit mocskosnak tartják, ami gyereknek nem való. Nekik van bajuk vele, és épp most szülői felelősségbe csomagolják, állítván, hogy bizonyos dolgokat nem tudhat meg a gyerek, mert még korai. Ráér később is ilyen szégyenkező, zavarodott és mocskos lenni, mint derék szülei.

Polgári erkölcs: a szex mint dezillúzió, a pillangós szépség feldúlása, a reformkori idealisztikus álmodozós világból való kitépetés, a nyers, brutális önzés, a kielégülés, az állati ösztönök világa.

Gerle Éva kézfeltartással jelzi, hogy tiltakozik: ez a patriarchális és instrumentális szex, a keresztény-bűntudatos, a gyors ürítkezős, a cselédszobákban és sekrestyékben zajló kihasználós, a sunnyogós, a lélektelen, a polgári, a szemforgató, a körmenetes. A szex nem ilyen.

Emlékszünk, hogyan néztünk a saját szüleink szexualitására? Nyitottatok ti rájuk valaha, hallottatok fura zajokat, döbbentetek? A boldogtalanságuk vagy az izgalmuk, fura viselkedésük volt a taszító? A semmi? A heves egymásnak esés? A hűtlenség?

Miért tabu a szüleink szexusa?

Jóságos Önfeláldozó Gyerekehelyettélő Automatának nincs se szexualitása, se hobbija, se magánöröme. Ő egy üzem, és neki ez a boldogság. Fodrásznál volt már, de csak azért, hogy jól nézzen ki az ovis évzárón.

Noé miatt, akit meztelenül és részegen láttak a fiai, és hiába voltak tapintatosak, Kámot (Hámot), aki elmondta, mit látott, megátkozta. Ez egy archetipikus történet, és valami el van hallgatva benne.

Noé, a földműves, szőlőt kezdett telepíteni.
Amikor bort ivott, megrészegült és meztelenül feküdt sátrában.
Kám, Kánaán atyja látta apja meztelenségét és elmondta két testvérének.
Akkor Szem és Jáfet fogták a felöltőt, mindketten a vállukra terítették, háttal bementek és betakarták apjuk meztelenségét. Arcukat elfordították, így nem látták apjuk meztelenségét.
Amikor Noé fölébredt részegségéből és megtudta, mit tett vele legkisebb fia, így szólt: “Legyen átok Kánaánon, legyen a legkisebb szolga testvérei között.”
Azután ezt mondta: “Áldott legyen az Úr, Szem Istene és Kánaán legyen a szolgája.
Isten adjon tág teret Jáfetnek, lakjék Szem sátraiban, és Kánaán legyen a szolgája.

Mert a szüleink, ezt nem tudom máshogy mondani, elbaszták: köze nem volt az élet áradásához és az örömhöz annak, amit mint szexet űztek, ha egyáltalán. Megfagytak, nem élvezték, csaltak.

Mert mindent traumák, szégyenek hatnak át, és a frusztrált, titkon önös és állatias társadalomban a jóságosan sima felszín alatt tenyészik a vállalhatatlan kéjvágy.

Mert nekünk is csúf titkaink vannak.

Mert rettegünk a pedofília vádjától. Akinek az én egyértelműségemről ez ugrik be, annak van baj vagy zavar a szexusában, az tuti. Aki meg falja a társát, emberien éli meg, kölcsönösen, nem kihasználósan a szexet, annak nincsenek szégyenteli fantáziái.

Itt nem lesz senki, aki ebből arra következtet, hogy mi direkt előttük csináltuk, hadd tanuljanak, vagy hogy részletesen elmeséltem nekik a fantáziáimat. De közvetett jeleit és a témát, a dolog létezését és örömteli voltát nem titkoltuk sose, benne léteztünk az életben, amelynek természetszerű része volt az örömteli szexualitás. És nem voltak csúf titkaink.

Tanuljunk ebben is a skandinávoktól, valami gyönyörű a Peti, Ida és Picuri, Grethe Fagerström és Gunilla Hansson könyve (igen, így hívják őket, most miért?) könyve, meg a Szeretlek könyv is. (A linken a kommentek…!!!)

Nézz szembe a szexualitásod sötét foltjaival — ne valami zavaros, félrenézős, szenteskedő katyvaszt közvetíts a gyerekednek, és méhecskés-virágosat se. Ha hümmögsz és halogatsz, azt tanulja meg, hogy ciki, zavaros ügy ez. A szex az élet áradása. A csönded is tanít.

Sokat írtam már a szexuális felvilágosításról, és mindig ugyanezt:

http://csakazolvassa.hu/2012/07/27/mit-mondjak-a-lanyomnak/

http://csakazolvassa.hu/2013/08/05/beszelnunk-kene-a-fogamzasrol/

http://csakazolvassa.hu/2012/08/10/szoval-a-gyerekeink-felvilagositasarol/

http://csakazolvassa.hu/2014/08/13/anyam-nem-egy-demon/

Itt az uborkakovászoló hőség. Kerthelyiségek és tópartok, lenge ruhák, farmersortok és ujjatlan felsők. Csak úgy káprázik a szem a nagy fényességben, el vannak veszve, azt hiszem. Nagy gyötrelem ez a férfiembernek! Dekoltázsok, lebarnult combok látványa ingerli, és több hónapra prolongálják a gyötrelmet. Már a villamoson sem lehet nyugodtan ülni, és próbálj csak elmenni egy szórakozóhelyre… (Azért, ahogy nézem, mégis mennek.)

Ezt itt egy magazin- és blogklisé. De hallottam már élő embertől is. Legutóbb az érző szívű Pash Cutter blogján olvastam (tudjátok, aki ízlésesen felrótta nekem, hogy egyedülálló anya vagyok, ráadásul lányom is van). Hogy nekik milyen nehéz, hogy a nők, a testrészeik így kint vannak, és ez mennyire hat rájuk. Hogy a nők direkt úgy öltöznek, hogy őket ingereljék, egyszerűen minden határon túlmennek ezzel, és hát ne csodálkozzanak, ha… “egy fizikailag is erősebb férfi nem lesz úriember”. Ha bámulják őket, ha tisztességtelen gondolataik lesznek, ha, felhívásnak véve a nő kinézetét, közeledni próbálnak. Nagyon hamar megy át ez a nők felelőssé tételébe: miért olyanok, miért “csinálják” ezt (léteznek, formás a testük, nem fedik el a testüket, felszabadultak.) A nő igazodjon ahhoz, mi “túl” szexi, ne szerezzen izzasztó perceket a férfiaknak, ne “gyötörje”, hogy majdnem, hogy megmutatja, de nem adja (???), mert “tudhatná”, ez a látvány mit vált ki belőlük. És persze a lenge vagy a szűk ruha őneki szól, a szegény éhes férfinak, és minden férfinak, nem ám egyvalakinek, és nem is az illető önkifejező viselete vagy időjáráshoz illesztett öltözete, dehogy. Minden arról szól, minden azért van. És nem ám szemgyönyörködtető élet- és örömkinyilvánítás, urban style, szép testek jó ruhákban, kulturális kód, hanem veszélyes, manipulatív kínzás, direkt hatalomkiélés!

Hát igen, aki folyton a szexre gondol, annak arcpirító lesz egy-egy csomó is a fenyőbútorban. Ha minden onnan van nézve, akkor az egész világ nedvektől és szándékoktól ragacsos.

Vagy legyen, mondja nekem egy másik férfi, de akkor adja, de gyorsan, hiszen a kinézete üzenet, felhívás keringőre. Vagy nem?

Nem.

De hát akkor miért csinálja?

Hideglelős ám ilyesmit egy deklaráltan és áhítatosan katolikus, és egyébiránt nem is buta férfi blogján olvasni. Bár azt tudjuk, hogy neki nem tiszta sem az agya, sem a szíve. És nem csak a katolikusokra olykor jellemző élettagadó bigottság., bűncentrikusság miatt. Kifejezetten gonosz néha a mi boszorkányvadászunk.

Az az érdekes ebben az egészben, hogy bár a divat mint női fennhatóság van kijelölve, kulturális értelemben nem a nők találták ki, hogy így öltözzenek. Igen, szexualizált a kinézetük, mert szexualizálták őket (a szexualizált szó hozzávetőlegesen tárgyiasítást jelent, tehát azt a folyamatot és állapotot, hogy valakire úgy néznek, mint objektumra, mégpedig elsődlegesen szexuális aktusra, vágybetöltésre alkalmas objektumra, nem pedig úgy, mint egy saját ízléssel, akarattal rendelkező, tiszteletre méltó, mihozzánk, a definiálókhoz hasonlatos szubjektumra). A szexualizáltságban sokan tevőlegesen részt is vesznek, pontosabban: azzal korreláló módon jelennek meg, nincs ellenükre vagy nem ismerték fel, hogy ez, ami történik, tárgyiasítás, tehát tudatosan, célszerűen öltöznek az adott társadalomban szexinek számító módon. Hogy miért? Például mert ez jelenti az igazodást közegük, kortársaik vagy közvetlen környezetük normáihoz, és mert aki kilóg, az szankciókat kap: nem veszik észre, nevetségesnek tartják, vagy leprűdezik.

De ez mindegy, mert aki szexualizál, tárgyiasít (és esetleg egyes nőket, a “feleségnek valókat”, “tiszteletre méltóakat” ettől valóban vagy látszólag megkíméli), azok nem a nők, és ez a jelenség minden patriarchális társadalomban létezik, a nők nem tehetnek ellene, úgy értem, maga a tárgyiasítás folyamata ellen érdemben semmit. A többi, hogy konkrétan mi számít kihívónak, túlzónak, relatív részletkérdés.

Ahogy az előbbi linken olvashatjátok: a “kurvás” vagy enyhébb változatban, “provokatív-felkínálkozó-kihívó” minősítéssel nem az a probléma, hogy kiket sorolunk e körbe — ezen napestig elvitázhatnánk –, hanem az, hogy maga a kategória léte elfogadhatatlan, mert azt sugallja, hogy vannak olyan nők, akik arra valók, és velük olyasmit lehet megtenni, amit egyetlen humán lénnyel sem lehetne egy igazságos világban, de úgy, hogy eszébe sem jutna senkinek, semmiféle tradícióra vagy hormonra vagy törvényszerűségre vagy filmszakadásra hivatkozva. Nem, nem kurva az, aki másodlagos nemi jellegeit láthatóvá teszi vagy kihangsúlyozza — egyébként mindannyian ezt tesszük többé-kevésbé, ilyenkor érezzük magunkat csinosnak, ilyenkor mondják ránk is, hogy de jól nézel ki! –, és nem kurva az sem, akinek sűrűn váltogatott partnerei, nem feltétlenül lélekdús, esetenként alkoholban fogant szexuális élményei vannak. Lehet felszabadult szexualitású nő, lehet érdekvezérelt és lehet traumaáldozat. Maga a kurva, kurvás kategória elfogadhatatlan.

Hogy mi szexi, mi nem, mi számít feslett kinézetnek, azt mindig a férfiszempont, a férfiérdeket szolgáló intézmények és hiedelmek döntik el. És ami hátborzongató: a férfiigény. Sok férfi bárokba jár, szórakozóhelyekre meg strandra, hogy női testeket láthasson, neki igénye, hogy lenge ruhás nőket, nagy, meztelen bőrfelületeket nézhessen, a közelükben legyen. A pornó sem más ebből a szempontból. Tehát vannak olyan férfiak, akik igénylik ezt, gyönyörködteti őket (és persze teljesen biztosak abban, hogy a látvány nekik szól, értük van, és ez néha így is van). Más férfiak, vagy akár ugyanazek meg, miközben kocsányon lg a szemük, ugyanezért a kinézetért hibáztatják a nőket (“szörnyű, hogy manapság…”), erkölcsileg ítélnek, és ebből elég hamar jön a “ne csodálkozzon”, vagyis a felelősség áthárítása és a degradáló minősítések, a verbális zaklatás, a molesztálás vagy akár a durvább erőszak legitimálása.

Mert hogy? Mert hogy a férfi nem tud felelősséget állalni a saját gerjedelméért.

Sokan mondják, gondolják, hogy milyen teher ez a sok “félmeztelen” nő látványnak, de nem mindenki. Van, aki a reakcióját magánügynek tartja, mint valami fóbiát vagy rossz szokást, nem áll elő azzal, hogy “ez természetes”. És nem is minden férfiban motoszkál ez (hogy ők mit kapnak, ha ezt megtudják róluk, az se valami skandináv diadalmenet). Titkon sem érzik ezt, vagy csak ritkán. Még csak nem is a melegekre gondolok: nem minden heteroszexuális férfi van így vele. De ez a norma, és ezt jelenti a rape culture: jogom van hozzá, a nő a kihívó, nekem a nehéz és az én problémám számít ( = a nőhöz jutás), mert én vagyok a férfi, valamint a nő egy dimenzióra (szexus) való szűkítése.

Persze, bizonyos látványok bizonyos emberekben erős reakciókat váltanak ki. Ki tudja? Csak vicces filmekből tudjuk, hogy van olyan lábfetisiszta aki egy kopogó cipő képzetét, hangját és a hozzá tartozó nőt nem tudja kiverni a fejéből. A többséghez tartozó, “normális” orientációjú, ép férfi az, akinél ezt a közeg elfogadja természetesnek, bocsánatosnak. Mások, például egy erősebb drive-jú leszbikus, vagy mondjuk egy fogyatékkal élő férfi igyekszik ezt titkolni.

Akik ezt biztosan átélik: a frusztrált, a szexualitást a helyén kezelni nem tudó, nem túl vonzó férfiak.

Van, aki kevésbé ingerlődik a női testrészek látványától, nem ezt érzékeli az emberből.

Van, aki csak akkor ingerlődik, ha tartósan nem jut nő közelébe. Ők hajlamosak ideológiát kovácsolni, hogy ezt a kínzó érzést, a megfosztottságét valahogy kezeljék, azt, hogy noha férfiak, nem, nem tehetnek meg mindent, sőt, bunkónak és nevetségesnek számítanak, ha nagyon látszik, hogy mennyire csorog a nyáluk.

Van, aki ingerlődik fiatalon vagy élete egyes szakaszaiban, de mondjuk megvakul, amikor olyan párkapcsolata lesz.

Te vagy a felelős az ingerlődésedért. Te vagy a felelős azért, hogy az akármilyen feltörő testi vagy félig testi, meg a lelki késztetéseiddel mihez kezdesz. Kovácsolsz-e belőle ideológiát, mások ellen fordítod, vagy teszel valamit azért, hogy emberibbek legyenek a megnyilvánulásaid, személynek érzékeld a másik embert, emberszámba vedd azokat is, akik nem szexuális célpontjaid, és képes legyél általános, szexfüggetlen barátságossággal létezni a világban.

Harc férfiak és nők között? Ellenségesnek tűnik, de nem mi akartunk háborút. Mi nem háborút akarunk, hanem olyan békét, aminek nem a mi összeszorított fogunk, ingyenmunkánk, hallgatásunk az ára.

Hogy is kezdődött a háború? Minden rendben volt, aztán a nők elkezdtek ugrálni? Dehogy. A privilegizált (elnyomó) csoport normálisnak, adottnak tartja, hogy őneki mi minden jár, és a maga — gyakran társadalmi érdeknek nevezett — kényelme érdekében meghatározza, hogy a nőknek mit kellene tenniük, érezniük, hogyan kell viselkedniük, hogy neki, a férfinak jó legyen. Ezt a nő, ha átlát a folyamaton, és nem akar tönkremenni, elutasítja, ilyen alapokon nem kezd kapcsolat, és erre egyre több lehetősége van. Erre az elnyomó (mint személy és mint tendencia vagy intézmény is) reagál. Ez a háború, nem úgy kezdődött, hogy a nők a vakvilágba, unalmukban elkezdtek elégedetlenkedni.

Innen, a nők felől nézve nem az a probléma, hogy őt, a férfit mi feszíti, és hogyan elégülhetne ki, hanem hogy a nő gyönyörteli szexhez jusson, és ne fenyegesse a biztonságát senki, ne nyomassza, ne akarjon olyat, amit a nő nem akar. Velem, a nővel nincs gond, nem vagyok beteg, legalábbis a sérültségem nem ragadtat mások bántásra (leginkább öngyűlöletre ragadtat). Ugyanis az is hatalmi kérdés, hogy kit bánthatunk a sérültségünk miatt/jegyében/általa felhatalmazva. Akárhova nézek, nem látom azt a sok szenvedő, könnyes szemű, megoldáskereső férfit, csak olyat, aki attól szenved, hogy nem szexelhet azzal, aki vele nem akar szexelni.

Férfit és nőt én egyívású emberi lénynek látom, akik kölcsönösen tudnak egymáshoz kapcsolódni, pontosabban: ez a kölcsönösség az egyetlen értelme a kapcsolódásuknak. Minden más szenvedést okoz, és nem szükségszerű. Az éhes oroszlánként viselkedő férfiakat visszaélőknek tekintem, a hörögve közeledőket bűnözőknek, akik ellen védjen meg a jogrend és a közítélet, ne az, hogy a nő, vagyis a metafora szerint a majom a fán él, és csak a jóllakott oroszlánok közé jöhet le.

Én ezt megúsztam.

Azt hiszem.

Mit is? A rossz fej pengeszájúságot, amilyenné jelen házasságfelfogásban a nők lesznek, azt én megúsztam. Vagy nem akartam, felismertem hamar, és ezért minden erőmmel elkerültem? Vagy nem úsztam meg és el se kerültem, én is ilyen lettem, és még az is fokozta a kínjaimat, hogy tudtam, hogy rossz fej vagyok, és nem akartam rossz fej lenni, és tudtam azt is, hogy a rosszfejség a kapcsolatot is rontja?

Mert az ilyen nőknek szar.

Van két ember, fiatalok, szépek, igazán egymás szemébe néznek, és az egyik — a nő — mégis azt érzi, nem elég ennyi. Ahogy az évek telnek, a gyerekek nőnek, sok a feladat, egy kicsit erodálódik az ígéret, az összetartozás, a biztonság. Mások példájából is okulva azt gondolja a nő: ő nem akarja úgy végezni, nem akar gyanútlan lenni. Észre akarja venni a jeleket. A kifelé nézés, kifelé menés jeleit.

Szereti a férjét és a férje is szereti őt. Szeresse csak! Erős, igaz kapcsolatot akar, deklaráltat. Tartsanak ki, legyen neki ő elég.

Azt látja, hogy másoknak nem elég a partnerük. Hogy másfelé néz a többi férj.

És a félelemben, hogy az övé ne nézzen máshová, hogy már az első jeleket is észrevegye, vagy épp egy nehéz tapasztalat után, rossz fej lesz.

Többféle stratégia van, hogy az ember lánya ne legyen megalázott. Van, aki nem néz oda, jóhiszemű, és ezt a vakságát óvja, és elvan ebben. Akinek, mint például nekem, három bátyja van, az a sejtjeiben érzi, mi mit jelent, és nőkről mi mindent szokás mondani. Mi odanézünk, tudjuk, azt is tudjuk, hogy amikor tudjuk és szóvá tesszük, milyennek hathatunk: ne féltékenykedj, drágám. Van a laza, a vállvonó, maga is harsányan poénkodik azon, ki tetszik épp a férjének, “hosszú pórázra engedi”, mert jobban jár így, mint ha hazudnának neki, és az is lehet, hogy belekalkulálja a harmadikat, és tényleg nem bánja, meg az is lehet, hogy a játék nem háromszemélyes, van ott egy negyedik is, egy férfi, és nem csak nézés, hanem szeretés, még az is elképzelhető, hogy mindenki jól van ebben a helyzetben (csak abban van valami gyomorforgató, ahogy némely ilyen nő gusztálgatja a nála fiatalabb nőt, netán tanácsokkal is ellátja, “ne feledd, Endre szex után mindig rágyújt”).

A bajmegelőző típusú, férjét őszintén szerető nő, aki a bejegyzés témája, ki akarja cselezni a csapdákat. És ettől lesz rossz fej. Éber, gyanakvó, kicsit mindig piszkálja ez a dolog. És komolyan kínlódik. A neki rosszat nem akaró, sőt, róla tudomással sem bíró nőkkel, akik esetleg a férj által nézhetők, ellenséges. És egy kicsit nevetséges is, mert annyira nyilvánvaló, hogy miért csinálja. Megjegyzéseket tesz más nőkre. Legyen neked elég, aki én vagyok, azt sulykolja. Nekem elég, mondja a férfi, nem is érti, mi a gond, ő nem is néz sehová, nem akar ezen veszekedni. Vagy épp érti, mert néz, de hát nincs abban semmi, vagy van abban valami, sőt, egészen cinikusan, hazudozva csinálja, “hisztizik az asszony”, “féltékenykedik”, de hagyják már őt békén, hadd nézzen vagy járjon vagy bármi. Arra ez a férfi nyilván nem fog akarni rálátni, hogy a kellemes nézelődés jogában, a félflört jogában, a megcsalás jogában, a “sima szex” jogában, ami “nem számít”, de ami nélkül, sőt, aminek a sorozatos megszerzése nélkül mégsem élet az élet, abban, hogy “a férfiember már csak ilyen”, mekkora szerepe van a hatalomnak: ő mint férfi megteheti, részéről nem csalárdság. Csak hát ügyesen kell…

Meg még annak is van szerepe, hogy ez az egész tartós, monogám, előre megígért, “oda se nézhetek, mással nem is beszélgethetek” fajta “hűség”, a birtokviszonyként és nem szerződésként felfogott elköteleződés, amit nem az tart össze, hogy a másikkal jó, hanem hogy együtt kell maradni, meg esetleg az, hogy ennek a kapcsolatnak jónak kell lenni, és akkor erőlködésszag van, és szinte mindig a nő akarja jobban, ez az egész koncepció, a trükközés, elfojtás, elhallgatás, az olykor a szenvedő által sem felismert szenvedés, a bizonygatott “mi aztán olyan szépen élünk” és egy igaz pillanatban, a megfelelő embernek elsírása annak, hogy mennyire nem, hogy ez csak a látszat, hogy évek óta nem, semmi sem, hogy haza sem akar menni, mindig “dolga van”… ez az egész, amint annak ezeregy jelét látjuk ismerőseink körében, zsákutca, tévedés, irreális, csupa akna terep, sürgősen felülvizsgálandó, kitakarítandó.

Volt nekem egy kollégám, épp csak látásból-kolléga. Később, évekkel a közös munkahely után úgy kerültem vele újra kapcsolatba, hogy netes hirdetés révén vettem valamit, és kiderült, ő az eladó. A terméket házhoz is szállította, és behozta, és én nyomtam neki egy kávét, és még beszélgettünk. Jól beszélgettünk, szimpátia volt, jé, milyen rég…, és hogy ez valami tilos terület, azt abból tudtam meg, hogy megszólalt a telefon, a kocsiban kint ülő feleség megelégelte a dolgot — én innen tudtam meg, hogy ő is jött, és így ismertem meg végül, kimentem, kezet nyújtottam, de addigra az egész el volt rontva, szemrehányásszag volt. Utólag azt gondoltam, szerencsésebb lett volna, ha együtt jönnek be és hármasban kávézunk, csak hát a gyerek is velük volt, és aludt. Éreztem, hogy nekem bűntudatomnak kéne lenni, hogy itt az ő férjével kvaterkázom, de nem volt, általában átlátok a játszmákon, és kifejezetten megörültem, hogy a termék eladója, akinek fizetek, és akiben megbízom, érezhetően jó ember. És azóta se találkoztunk.

Később a férfival facebookismerősök lettünk, még később pedig, eléggé meglepett, a feleség is bejelölt. Még később néha cseteltünk a férfival. Innen tudtam meg, hogy enyhe válságtéma vagyok. Az a bloggercsaj, sistergett a feleség, ezt megemlítette nekem egyszer a férfi, nekem tágult a pupillám, mit ártottam én neki, mit képzel belém?

Átéltem, hogy én nem is kellek ahhoz, hogy veszélyes nő legyek. Egyébként meg irtó kedves tőlem, hogy így idealizálom a házasságukat, ahogy a fenti bevezetőben…

És még később valaki, egy nő, egy facebookon kifejtett véleményemre ellenséges indulattal kommentelt, és volt egy jelentős tábor, nagyrészt ismeretlenek, de ismerősök is, akik nem érveltek és nem is nagyon akarták érteni, én mit mondok, viszont nem voltak restek, és szarrá lájkolták a népszerűen hangzó, ám engem betámadó és rosszhiszemű válaszkommentet. És a feleség, akire én nem gondolok, aki semmimhez soha hozzá nem szólt, soha velem nem örült, hanem — láthatólag — megfigyelési céllal jelölt, és aki nincs jelen a tudatomban, és akitől én nem akarok és nem is akartam soha semmit elvenni, a lájkolók között volt. Minek is vannak nekem ilyen ismerőseim, gondolta Éva, de aztán hagyta az egészet.

Jó, hát nézzük meg ezt máshonnan. A nekem fontosakra, szerelmeimre és jelöltjeimre az én közeli barátnőim a jelenlétemben is igen mohón, az említett esetnél sokkal mohóbban voltak képesek rávetni magukat, több esetben azonnal irány az ágy. És fájt és levontam a konzekvenciát: inkább arra haragudtam, aki nem érzékelte, hogy mire megy ki a játék, de persze a nőre is haragudtam, és általában úgy reagáltam, hogy megszakítottam vele a kapcsolatot. De hogy én ebben dagonyázzak, hogy én mindenféle narratívákat szőjek, hogy mindenki lesben áll és az én partneremet akarja, na, nem.

Nincs kedvem már a férfiakat taglalni. Bár a tisztes feleségek borzalmas képmutatásáról többször írtam már, sajnos, itt bicsaklik ki a feminista szolidaritásom is, hiszen ők egy mindenestül patriarchális érdeket védenek előlem (a házasság épségét, aki pont azt nem is akarom és egyébként, mivel nem hiszek benne, ls a képmutatás melegágyának tartom, különösebben nem is tisztelem. De régebben kielemeztem a férfiakat, hogy ők a gázok. Ma már nem várom, hogy ha én jól érvelek, akkor ők majd, pláne hirtelen, jól elszégyellik magukat és nmegváltoznak. Sokkal inkább azt nézem, merre van útvonal, ahol még haladni lehet, hogy ne fájjon, hogy méltón létezhessek, játszmák nélkül.

Akkor már inkább elköteleződős partnerem se legyen, hacsak csoda nem történik. A másféle csalódás könnyebben túl is élhető. Mert én is ilyen lennék, én se lennék nemesebb. Engem is elgyengítene és rossz fejjé tenne az a helyzet, hogy én döntöttem és én alkatilag nem vagyok poligám és nem nézek másfele, mert elemien tisztességtelennek találnám, ő meg nem döntött, és nézeget, őneki szabad úgy is mindent elfogadni tőlem és el is várni akár, van képe, úgy is, hogy nem döntött igazán mellettem, illetve — a feleségek szörnyű bizonytalansága –: sose tudhatom, hogy ami történik, micsoda, történik-e valami, és ami történik, az erodálása vagy felrúgása-e a közösnek… vagy annak, amit én kettőnk konszenzusának gondolok, vagy amit az ő döntésének gondolok, vagy esetleg meg is változott az ő eredeti döntése. És ahogy az évek telnek, nekem is egyre fájóbbak volnának a Verhetetlen Fiatalabb Nők, ugye (mintha ez önmagában jelentene bármit), hogy a mi történetünk, a nagy, az igazi egy felvillanyozó pillanatért, óráért, hónapért így megrongálható. És én nem akarok bűntudatalapú kapcsolatot sem, nem akarok “nem rúgom fel” kapcsolatot (ami nem jó, az nem védendő érték), rám nézzenek szomjasan, és ha nem néznek, akkor ne legyen nézés és kapcsolat. Nem akarok kiszolgáltatottságot, aggodalmakat, bujkáló rossz érzésekből terebélyessé sarjadó rosszfejséget, nem akarok egyfoma mondatokat, ismétlődő helyzeteket, te is, fiam, Brutus.

Többek között ezért nem hiszek a házasságban vagy a nagy ígéretekben. Ez mint intézmény egy komplett nagy tévedés, pedig sokat dolgoztak rajta, biztosan összeütöttnek hiszik, vastag a bevonat, és mégis sok a repedés, omlik összefele és a talajvíz is jön fel, és én nem szeretem, nem hiszek benne. Majdnem mindenkin, az igazán jó fejeken is ront az, ha többéves kapcsolatban “megállapodik” (embervoltunk lényege a mozgás), az meg biztosan, ha garanciákban hisz, ha sikernek éli meg, hogy ő házasságban él, és ha mások fölött a -névoltból adódóan morálisan fölényt érez.

…bezárja életét is, mint a boltot,
mert benne van a csillogó bazár

és félti kincsét, a sok cifra foltot,
a lelke szűk, kucorgó és sivár,
rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,
örökre reszket és örökre vár.

A házasság mint intézmény nem kalkulál a mindenfélével, a változásokkal, azzal, ahogy a legjobb élni: mindenféle változó emberekkel folyamatos, eleven interakcióban, kávézókban ottfelejtődve és — igen — egyes esetekben érzékileg is megérintve és megjegyződve, és néha kapcsolatba is keveredve. A legjobb, legtisztább ember is gyanakvóvá, játszmázóvá tud zülleni benne, és a legforróbb, legtudatosabb legemberpárszerűbb kapcsolat is megsínyli ezt. Éltem házasságban, és hittem benne, mégpedig nagyon komolyan, és nem az én döntésem volt, hogy vége lett, és nem is az övé, és itt és most, nagyon sajnálom, de nem mondhatok mást mégsem.

*

Már megint ellenszenves vagyok: én vagyok az, akivel szívesen kávéznak és nem az vagyok, aki a kocsiban és a hőségben a gyerekkel szív, és én érzem magam elegánsabbnak őnáluk, pedig én csak nem akarok ilyenné válni, és nem kérem és nem várom el annak a helyzetnek az előnyeit sem.

És most jön két bekezdés, amit igen kevesen fognak érteni, de nem baj az sem. Többen kérték, hogy írjak arról, hogy érdemes-e nős emberrel kezdeni, mik a buktatók, mik a tanulságok, van-e egyáltalán jó kimenetele egy ilyen történetnek. Egy szerető, aki megbánta, küldött is egy vendégposztot, amelyben magáról őszintén vall, hibáit és illúzióigényét kíméletlenül elemzi, ugyanakkor más nők fejét, akik netán szeretőnek állnának, megmossa. Én viszont rendkívül ízléstelennek érezném ezt taglalni és mások helyett jobban tudni. Ez az a téma, amiről nem lehet általános érvényűt mondani, nem “siker” az, ha a férfi végül “minket választ”, én egyáltalán nem így tekintettem erre sosem. Ez az a téma, amiben csak nagyon kószán és távolról vannak törvényszerűségek, és hiába erőltetjük, hogy akként fogjuk fel, nem morális kérdés, hanem — leginkább — sors. Ne legyenek táborok, egymásnak szegeződő érdekek ebben sem, kalkuláljon mindenki azzal, mi minden létezik és mi minden lehető a házasságban és emberi találkozásokban, ne hibáztassunk, ne törjünk pálcát. Én a vonatkozó történeteimből ezt értettem meg, és képessé váltam nem játszmázni, nem firtatni, nem kíváncsinak lenni, nagyon világosan látni helyzeteket és önmagamat, és megtanulni azt, hogy nem minden azon múlik, hogy mit akarunk, mit határoztunk el, illetve az borulhat. És főleg azon nem múlnak fontos dolgok, hogy mi volna előnyös és hasznos és tanácsos, és nem is nagyon érdemes ezt magyarázni, hanem — már írtam — sors van, olykor döbbenetes fordulatokkal.

Van az a pillanat, az a szerelem, ami megéri, mindenen át, egyszerűen azért, mert ők az emberpár, és ez biztos. És van, ami olyannak tűnik, biztosan, és mégsem éri meg. És ebbe nem szólhat bele senki, de senki, itt hiába a morál(nak álcázott érdek). Ha olyan, ha te vagy az és neked ő az, akkor úgysem lesz kérdésed, nem más érdekét vagy a morálisan helyset fogod latolgatni, és nem lesz fennhatóság, bloggeri szó, akkor belemész, és akkor meg fogja érni, és nincs ellene apelláta. Egótréningből, unalomból, kicsike magányocskából vagy élvvágyból meg vagy nem fogsz belemenni — okosnak és méltónak képzellek téged –, vagy mégis belemész, illúzióid lesznek, és aztán úgyis keservesen megbánod, és attól sem menthet meg senki, de senki. A moralizáló tanácsadás, a mit érdemes, mit nem latolgatása, a más bevonása a legsajátabb ügyeinkbe értelmetlen és kisszerű is. Tudja az ember, amit tud, és az nem tartozik másra.

*

Na jó, nem egészen úsztam meg, Az én férjem egész életében szomjasan, nyughatatlanul kereste a szerelmet, az igazit, és ő maga úgy értelmezte, hogy megtalálta. Így lettünk mi egymásnak. Ami előtte történt, attól nem lett nőgyűlölő, viszont begyűjtött néhány “lehetett volna” élményt, nőt. Volt egy nő, egy régi vágytárgy, akinek időnként írt, és én nem értettem, hogy ha megvan a szerelem, akkor miért…? A halála előtt még kiment az onkológiáról, találkozott vele, utoljára, és utána elmondta ezt nekem, nagyon tárgyilagosan. Én csak nem értettem. Ma már, erősebb énnel, amely nem az ő kizárólagosságának függvénye, értem. És nem sajnálnám tőle, ezt se, semmit se.

Amikor azt mondod egy nőre, hogy jó a teste, csak a feje ronda, akkor te is azok közé tartozol, akik a testet, nőnemű humán esetén, szétválaszthatónak tételezik a fejtől.

A feje is a teste, ugyanis. Te arra gondolsz, hogy van a törzs meg a végtagok, és azok jól néznek ki, de az arca nem.

Nem csak arról van szó, hogy az ilyen ember fitymálva és pontozva értékeli a nő testét, ez annál több. A nők vannak így testrészenként külön megnézegetve, értékelve és kielemezve, nem a férfiak. Volt nekem két igen szép osztálytársnőm, az egyik fiú osztálytársunk azt találta mondani, hogy úgy kéne, hogy összerakni az egyiknek a fejét a másiknak a testével, az volna egy ideális nő.

Hát ez nagyszerű. A lényeg, hogy neki tetsszen.

A dejóseggevan férfi, az már az ugyanaz, nőbe’ jelensége, tehát a nők, akiknek elegük van a tárgyiasításból, és megerősödnek, szintén kíméletlenek lesznek, lélektelenül kezelik és viszonttárgyiasítják a férfiakat. Nem szakítanak a paradigmával, nem a tisztelet és a szeretet korszaka köszönt be, amelyben arcokat simogatnak és leheletektől borzonganak a nyakak bőrei, hanem a férfiak is megkapják ugyanazt a fölülről nézős kíméletlenséget.

Test: ami formás, amin nagy a bőrfelület, ami íves, és amin a mell, a segg, a lényeges testnyílások vannak. Fej: ami beszél, néz. A tekintet, a személyiség, a lélek, a személyazonosság, az azonosíthatóság feltétele. Az, amit nézel, a halántéktól a fülkagylón és a pihés hajhatáron át az ajak és orr közötti redőig, szívesen, sokat és közelről, ha szereted azt az embert, és nem nézed, ha nem.

Ami leválaszthatatlan.

Mégis leválasztják. Molnár Anikó, egykori nagy Ő mesélte, hogy amikor már az őt kitartó férfi ráunt, nem szerette, ridegen bánt vele, akkor csak nagyon gyorsan és hátulról intézte el a szexet, és közben hozzá sem ért. Akit használunk, annak nem nézünk a szemébe.

Barátnőm meg azt meséli, hogy amikor szex van, soha semmijéhez nem ér hozzá a partnere, csak a múlhatatlanul szükséges nemi szervhez, nagyon ritkán a melléhez. Én ezen évekig gondolkodtam: ez hogy lehet?

Érdekes, hogy ugyanakkor a szexuális játékszereknek, a guminőknek és torzóknak fejük mindig van, azon is megfelelően kiképzett nyílással. A dehumanizáló, megalázó pornóban is a nő az, akinek minden testrésze látszik, és ott pont ez, a felismerhetőség biztosítja a rituális szégyent: igen, ő az, ő ilyet csinál, bárki láthatja. Ott a férfiak a fejetlenek, az azonosíthatatlanok, a gyakran csak homályosan vagy hátulról ábrázoltak és ezáltal  — “színészként” — védettek.

Ugyanakkor: ilyen testet szeretnék, mutatja Sarka Kata a fészbukon, és ott van a hibátlanul formás és feszes test, fej nélkül, és nem tudjuk, kié, mert nem is az számít, nem fejre gyúrunk amúgy sem (body building), ez csak egy test, egy valami, amit meg kell szerezni, egy dolog, egy termék, voltaképp, dizájntárgy, szabványosított formák, méretek, állagok.

Amikor fej nélkül ábrázolnak egy női testet, vagy levágják a fejét a képről, hogy a nyaktól lefelé látható test közzététele, vagy mondjuk a fenék, a derék, a comb, a thigh gap külön jogilag kevesebb gondot okozzon, hogy tulajdonosa ne legyen felismerhető, meg hát amúgy mit van mit nézni egy fejen, akkor is dehumanizálják azt az embert, akié a test, és ezzel együtt gyakran szexualizáltan, vagyis tárgyiasítva ábrázolják.

Eközben még mindig a női arc, ajak, tekintet, hosszú haj az, amit a legtöbb vizuális elemet is tartalmazó hirdetéshez használnak, még mindig ez a befutó, de újabban van egy trendje a felcserélhető ki-tudja-kié testnek. Az álarcos, vagyis rejtélyes arcú és szexualizált nő pedig igen régi fétis.

Amikor így külön kezeled ezeket, akkor nemcsak a testet tételezed szétválaszthatónak a fejtől, hanem ezáltal inherens módon a testet (fizikai valót) is a személyiségtől. És amikor azt nézed, kinek milyen az alakja, amikor pusztán testeket nézel, vadidegen emberek testét, The Hundred Hottest Butts Ever összeállítás, meg ilyesmik, akkor ugyanezt teszed, és ez megint olyasmi, ami nem humán, és ami nem lesz, ne legyen egy igazságosabb világban. Minden moralizálás nélkül mondom ezt: amikor a test eszköz, önvaló, akkor baj van.

Jegyezd meg jól, az emberek egyben vannak, csomagban. Nincsen test fej nélkül, nem érdemes férfiak kinézetét sem külön megnézegetni, kielemezni, tárgyiasítani, mert mindig, mindig átüt a bőrön, az izmon az ember lénye. És valójában nincsen szexualitás se személyiség és személyesség nélkül, illetve van, de olyan is, kiábrándító és instrumentális, és nincsen funkció lényeg és önazonosság nélkül. Mindenki biztosan elégedetlen és boldogtalan lesz, aki ezt nem érti.

Ha angolul olvasnál a fej nélküli nők reklámbeli szerepéről, ez egy érdekes cikk, sok képpel:

http://newsfeed.time.com/2014/01/10/off-with-her-head-the-headless-womans-place-in-art-and-ads/

Meg volt ilyen film is:

A fej nélküli asszony

Jaj, istenem, tényleg vannak ilyen emberek, hát nem hiszem el.

Ezek a kevéssé műveltek, ám nagyon sértettek azt hiszik, hogy volt valaha egy aranyló múlt, amikor még egyben voltak a családok, rend volt a világban, a férfiak védelmeztek, bátrak és hősiesek voltak, a nők hálásan csodálták őket, és nem volt kecmec a szexszel, szültek szépen, nem mászkálhattak egyedül, nem volt itten öntudat, női orgazmus, igények, karrier, még mit nem. Persze, néha hisztiztek egy kicsit, de hát kaptak egy sallert, aztán jól volt.

Hazajöttek a bátor férfiak a hadifogságból, a koncentrációs táborból nagy hősiesen, de otthon várta őket a hűséges asszony, a meleg öl és a finom vacsora… édes istenem…

És akkor minden jó volt.

Most meg nem jó.

Mert jöttek a feministák, azok az önző, szívtelen perszónák, és jól elrontották ezt a szép rendet. Rosszabb világot adnak (!) nektek, mint a nagyapáitoknak volt, és ez nem igazság.

Az a kérdésem — és ez a nőgyűlölet extrém és lényegi paradoxona –, hogy ha a nők ilyen haszontalan jószágok, ennyire otthon a helyük és csak vacsorafőzésre meg szexre jók, passzivitásra és várakozásra, újabban meg ilyen direkt gonoszak lettek, hogy kiszúrjanak veletek, akkor miért van az, hogy ennyire kellenek nektek. Hogy ti nem bírtok meglenni nélkülük, ilyen extrém mértékben tőlük függ a ti boldogságotok. Mit követeltek ezektől?

Hogy nem látjátok, hogy ez a régi modell, a család, a jogrend, ez nekik rossz volt, egyszerűen elnyomás és elvárás és kényelmeskedés és nyafogás mások bőrére való vígan élés és erőszak, és ilyen helyzetbe, ha teheti, egyetlen ember sem megy bele?

Hogyan, milyen módon sérti az egyes férfi életét, jogait az, ha egy, öt, tíz nő, pontosan úgy, ahogy bármelyik EMBER, tanul, dolgozik, érvényesül, jön-megy, ízlése szerint választ partnert vagy marad kapcsolat nélkül, megvan úgy is, és élvezi az életét? Miért nem lehet ez kiindulópontja egy “én is, te is” alapú, egymás szemébe néző, felelős, új és örömteli kapcsolatfajtának, amelyben nem kell a kenyeret vérverítékkel és gondoktól redőzött homlokkal egyedül megkeresnetek, és nem is lehet többé felróni egy nőnek azt, hogy “én tartalak el”, sem ezzel maradásra kényszeríteni?

Tudom ám a választ: azért, mert ha a kényszer, a nyomasztás, a “kell”, a “nincs más”, az erőszak kiesik a képletből, akkor ti, vagyis sokan közületek, egyetlen nőnek nem kelletek többé.

És ha tényleg nőt akarsz, akkor miért nem teszel azért, hogy a mindenkori nőknek vonzó legyél? Miért nem figyeled meg, milyen személyiség, külső, kvalitás az, ami a többségnek vonzó, és alakítod magad olyanabbá? Miért gyűlölködsz ehelyett és keresel bűnbakot? Az aztán végképp nem szexi.

Ez az eredeti komment, Haragszom Rátok nick írta (nem tudom, ránk haragszik-e itt a blogon, vagy a feministákra, vagy minden nőre):

Én csak magamról beszélhetek, hogy miért gyűlöllek titeket, a „titeket” szó alatt természetes nem minden nőt általában, hanem csak az elvadult, nyugati, fiatal, túlemancipált, követelőző, arcátlan nőket értve. Nos, elmagyarázom. Ti pokollá tettétek a világot. Mégis hogy merészeltek rosszabb világot adni nekem, mint amilyen a nagyapámnak volt? Hát hiszen joga van minden generációnak jobban, boldogabb élni, mint az előzőnek. Rosszabb vagytok, mint minden valaha volt gonosz diktatúra. Nézhetem a politikai, akár a vallási diktatúrákat, egy se piszkált bele a család intézményébe. Akár koncentrációs táborba is zárhattak, de ha hazakerültek belőle, az embert otthon szerető asszony, finom vacsora és puha, befogadó öl várta. Jöhet akár katolikus, akár iszlamista, akár kommunista, akár fasiszta diktatúra, változtassák a külvilágot akármekkora élhetetlen pokollá, otthon a béke szigete lehetett. E helyett a mai világot olyanná tettétek, hogy férfiembernek itt többé öröm nem adódik. Az élet pocsék, az agyondolgozásért kapott cseppnyi fizetést elveszi az asszony, vagy a volt asszony, aki rikácsol, követelőzik, rikácsol, elégedetlenkedik, nyomaszt, csal, bűntudatot kelt, másoknak tetszeleg, flört jogát fenntartja magának, ribanckodik és persze megint rikácsol. A ti mozgalmatok romba dönti a világot, és személy szerint az én életemet. Ezért gyűlöllek titeket. És nagyon várom már, hogy forduljon a világ, dőljön meg ez a rendszer, és leszarom, hogy kommunista, fasiszta, iszlamista vagy akármilyenista diktatúra jön, elsőként fogom felhúzni a karszalagot, és az Isten irgalmazzon nektek, mert én nem fogok, mert annyi keservet és bánatot okoztatok nekem és a férfitársaimnak, hogy arra e világon bocsánatot ne reméljetek.

És ez a másik? Szintén a világ elmélyült ismeretéről tanúskodik a “miért kockáztatnánk az életünket értetek?” felvetés, semmiéppen nem gyökkettő színvonalú oldalak érvelésének fölböfögése. Belengeti a férfi, hogy ő aztán (aki nyilván nagyon erős és rutinos, és akármelyik másik férfit lenyomja) nem fog megvédeni minket az egyik (más bőrszínű) erőszakolótól (férfi az is, érdekes), ha cserébe nem lehet ő a másik, vagyis nem erőszakolhatja meg valamelyikünket. De még röhögni is fog.

Ne aggódjatok, lesz pasitok, amennyit csak akartok, mert a bevándorlók már a nyakatokban lihegnek :DDDD . És csodálkozni fogtok, hogy a Férfiak nem tesznek semmit, de azt kapjátok majd amit érdemeltek. Minek kockáztatnánk az életünket értetek, mikor nem adnátok érte semmit? Egy női köszönöm nem elég, szexet nem adnátok, pedig ez minden amitek van. Akkor így minek kockáztassuk hogy akár csak hajunk szála is görbüljön?
Egyenlőség kell nektek? Most meglátjuk mennyire tudtok hátrafelé, magassarkúban elbánni afroamerikai barátainkkal. Minden egyes hír olvasása közben mosolyogni, de talán röhögni fogok  :).
Nem is értem miért tartjátok az erőszakot annyira nagy bűnnek? Nektek az, oké, biztos, de engem miért kell hogy érintsen?
A világunk megalkotásában semmit de semmit nem tettetek, nem is tudtok, mert 20%-kal kisebb az agyatok, kevesebb a véretek, és mellé még a haemoglobinszintetek is alacsony, szóval ezért vagytok tufák, buták, úgymond jó bábuk.

Ezektől a galád nőktől szex nektek miért kellene? Mi a vonzó bennük? Hát ezeket távolról el kell kerülni, ha ilyen szemetek, nem?

Az a régi világ, még a nemes ethoszával, hősiességével, úri becsületével sem kell már a mai nőknek. Ha lesz lányod, akkor neki sem. Hazugan idillizáló változatban ez a modell hányingert kelt, a hazug változaton alapuló férfiháborgás és követelőzés és gyűlölet pedig minimum értetlen csodálkozást, de inkább megvetést és kacajt ébreszt egy gondolkodó nőben.

Íme, mit okoz az, miféle hamis képzeteket, elvárásokat, ha az emberek nem figyelnek töriórán, nem olvasnak alapműveket, nem néznek filmeket.

A férfiak nem a nőket védték heroikusan a háborúkban, nem értük haltak meg. A szörnyű, hatalomalapú háború mindenkor patriarchális erőszakban fogant, a nők sosem akarták, és nem is igen profitáltak belőle úgy, mint a férfiak, a győztesek, vagy ahogy például a hadiipar birtoklói és fogalkoztatottjai nagyon is. Férfiak százezrei halomra erőszakolták az ellenség polgári lakosságának nőtagjait, semmiféle kímélet nem járt a nőknek sem, a nők is éheztek, miközben a katonák zabáltak és gyújtogattak. És hát háború meg ellenség sem kellett ahhoz, hogy a nőket rendszeresen, teljes életüket meghatározó módon erőszak érje saját honfitársaiktól, vagy elemi jogoktól megfosztva éljenek. A nőket ugyanúgy elvitték koncentrációs táborba és munkaszolgálatra is, és aki maradt, az se valami békés és biztonságos hátországban várta haza a családtagjait. Meleg vacsora meg mondjuk 45-ben úgy nagyjából a teljes Európában nem volt. Egy kicsit szégyellem magam, hogy ezt le kell írnom válaszul, de hát mindig ez van, hogy én kérek elnézést.

Megint ráömlött a blogomra (kivehetetlen, bosszantó folt) egy kilométeres, névtelen, kioktató komment, egy valószínűleg lefordított redpilles szöveg részlete.

Amelyben arról értekezik az ismeretlen szerző, hogy a férfiak milyen szeretettel fordulnak általában a nők felé, felveszik őket például, amikor ázottan baktatnak az út mentén, és hazáig viszik, nahát! Ellenben a nők nem tesznek ilyen szívességeket a férfiaknak, és nem szeretik őket.

Az első kérdésem, hogy ugyan, miért a férfiak feneke alatt van már megint az autó. Miért ő az erős, aki segíteni tud, és miért képzelünk el sorra olyan helyzeteket, amelyekben a nő szorul rá valakire. Ennyire kézenfekvő ez, hogy minden példában ez a séma szerepel? Ja, mert ők az erősek, mi meg a gyengék, értem.

Mindjárt átgondolom ezt, csak leteszem a STIHLemet. (Remek rönköket találtam, készülök a télre.)

A második kérdésem, de tényleg rögtönzök ám, semmi összeszedettség nincs ebben (akkor hetven kérdésem is volna) azt firtatja, hogy ugyan, mi van akkor, ha mégis a nő a sofőr, és felveszi a férfit, de az a férfi nem megbízható, hanem mondjuk egy bűnöző.

És mi van, ha férfi a sofőr, aki megáll a nőnek, és a nő akar valami sandaságot.

Na, ezt értitek. Hát például ezért ilyen a helyzet.

A harmadik egy megjegyzés: tessék már kontextusban nézni ezeket a kulturális mintázatokat. Mint amilyen a nők, a gyengék segítése. Kezdjük ott, hogy a nők általában nem eleve gyengébbek, hanem a nőknek járó-jutó erőforrásokat, a nők által is birtokolható területeket és öntudatot, jogosítványokat mások bitorolják; a koncepció része, hogy a nőket gyengébbnek és értéktelenebbnek állítják be.

Egy maroknyi csoportjukkal, amennyiben szépek, fiatalok és nem prostituáltak, hajlandóak egy kicsit kedvesnek lenni.

Bárki bárkivel ha lovagias, azt azért teszi, mert épp embernek, tiszteletre méltónak nézi, de minden ilyen kedvességre jut száz rúgás és megaláztatás. Akár csak a megvetett takarítónő, szobalány, házvezetőnő sorsa mutatja ezt. Az ugráltatható, cincálható anya és nagyi. A plázacica, a kitartott, ürítkezésre használt szerető. A koldusasszony, akitől úgy szedik el utolsó forintjait és egyetlen cigijét. A hajuknál fogva ráncigált asszonyok. Őket ugyan ki tiszteli, velük ki lovagias? Nők, akiknek torkára és méhszájára csak ráfröcskölnek, és vissza se néznek — nemhogy lovagiasság, a felelősség és emberszerűség minimuma sincsen ezekben a viszonylatokban. Nők, akiket úgy raknak össze sebészileg, hogy olyan képregényszerű legyen a mellük, a fenekük, az ajkuk, s akiket lemeztelenítenek és rituálisan megalázzák őket, fájdalmat okoznak nekik, elintézik őket — ez a mozgókép témája és értelme, és ez izgalomba hoz sok millió, állítólag oly szép lelkű és humánus férfit.

Ha ti tisztelnétek a nőket, akkor nem néznétek guvadt szemmel pornót, és nem folyton szexet akarnátok még a fa odvától is. És ezt a kényszerítő vágyat nem használnátok mentségnek mindenféle, sorsokat kettétörő szemétségekre.

Ti eszközként vetitek be a kedvességet, ha épp attól reméltek előnyt, de semmi mást nem akartok, és ezt ez a szöveg is elismeri, amikor rámutat, hogy az idősödő, fakuló nővel mindjárt nem olyan kedvesek a lovagok.

Hogy miért akadtok el ennyire a személyiségfejlődésben, hogy miért kering minden a szexvágy körül, azt nem tudom, de eléggé gyakran jön ez szembe, és mindig elcsodálkozom rajta.

Hogy miért nőktől reméltek minden jót, stabilat, boldogat. Hogy ami jót magatoknak összehoztok, az miért vagy iszonyú gyerekes, vagy erőszakos és élhetetlen.

Mert nem volt meleg szívű anyukátok, vagy nem nőttetek fel, talán.

Ez a lovagiasság, a fiatal és szép nőkkel szembeni célszerű kedvesség, a feltételezés, hogy őnekik hatalmuk van, pusztán azért, mert ti sóvárogtok, ez egyszerű infantilizmus és lelki csőd, nem valami evolúciós meg genetikai alapú meg yin-yang nemtudommi.

Azt mondja a szöveg, hogy aki kell nekünk, azzal hajlandóak vagyunk kedvesek lenni, na persze. Nos, ezzel ti is így vagytok ám. Csak ti többször próbálkoztok, nektek mindenki kéne, nektek nem ciki a dús előélet. Illetve újra meg újra nekifuttok, mert nem jön be a stratégia, nincs nő, és nő kell, nő jár, szex kell.

Nem vagyunk elég kedvesek úgy általában a férfiakkal, vádol minket a szöveg. De miért kellene segítenünk azokon, akik magukat erősként, minket meg gyengének definiálnak? Ismeretlen férfiakat pusztán annál fogva, hogy ők férfiak, már miért szeretnénk különösebben? Ha egyszer pont az ilyen kísérleteinket értik félre, használják ki és pletykálják ki. Ha nem lesz belőle szex, az a baj, mert akkor hitegetés, ha szex lesz, akkor meg micsoda kurva az ilyen. Ti teremtettétek ezeket a kereteket, és ezért nem kedvesek veletek a nők, ezért bizalmatlanok.

Egyébként szoktak, szívjóságból is. Mindenféle szociális, karitatív, civil területen több a nő. A menekültek között túlsúlyban vannak a férfiak, az önkéntesek között meg a nők. Minden fizetetlen munkafajtát több nő végez.

Ha meg nem munka, én ezt többször átéltem: a szívem tiszta volt, és nagy csalódás volt, hogy miket terjesztettek rólam, pedig én tényleg csak skandináv és jó fej voltam azzal a férfival. Ez itt egy olyan közeg, amelyben mindenki azt hiszi, a másik akar valamit, ha kedves. Egy kicsit nyugatabbra vagy képzettebb-rugalmasabb lelkű emberek között mindjárt másképp működik, de ez nem az a miliő. Ahol férfiak kommentekben kijelentik, hogy barát csak férfi lehet, és a két nem csak akkor áll szóba egymással, ha szex vagy családalapítás a téma.

Amúgy meg nem mindenki heteroszexuális, és nem mindenki folyton a másik nemre sóvárogva nézi a világot. Hogy hátha leesik valami kis morzsa, esély. Pont ez a kuncsorgás a taszító. A vigyor, a “de lennék fekvenyomó pad”, a vicceskedés. Az, hogy nem tudtok csak úgy, a másikat komolyan véve, nem a mellét-seggét mustrálgatva jó fejnek lenni, és valódi kölcsönösségre alapozni. Nem akkora teljesítmény, hogy fiatal és szép nőknek ti hízelegtek és helyezkedtek. Nem ebből ismerszik meg a szerető, a jól szerető, az emberszerű ember, hogy kedves-e — egyéni döntésből vagy kulturálisan, mindegy — azokkal, akiktől valami előnyt remél, hanem abból, hogy hogy bánik a koldusasszonnyal és a prostituálttal.

Színtiszta hülyeség, és itt a legárulkodóbb szöveg rosszindulata, hogy a nők ne tudnának szeretni, és még akit szeretnek, azt is rosszul szeretik. Tény, hogy sokak szeretete manipulatív, önös, csökött. Viszont nőként nagyon is képesek vagyunk éretten, okosan előmozdítani mások jóllétét, az iszonyatos túlterheltség állapotában, húsz éveken át is, körülbelül ebből él az egész világ, a fizetetlen női áldozathozatalból.

Nyugi, a nők is tudnak szeretni. Én tudom, hogy pont azok írnak ilyen erőszakos hülyeségeket, akik történetesen nem találkoztak az igazi női szeretettel, az apjuk meg nem volt sehol. Gyűlöletteli, ostoba vádaskodás, hogy még akit szeretünk, azt is megfojtjuk, rátelepszünk, túlaggódjuk. Akiket szeretünk, akikért felelősséget vállalunk, azokat képesek vagyunk okosan és kiteljesítően szeretni, egyoldalúan is, akkor is, ha az favágás: nők ápolják a hazai fogyatékkal élő százezres tömeget, nők járnak szülői értekezletre és elfekvőbe is, és nők próbálják megmenteni kicsit csélcsap és nagyon alkoholista, helyüket nem találó partnereik lelkét, érdek nélkül.

Miféle elvárás ez, hogy mindenkivel legyünk kedvesek? Embertársaiknak úgy általában mivel tartozunk? Csak bántanunk tilos a többieket, amúgy semmi sem kötelező. A gyatra szöveg ki is mondja, hogy ti sem érdek nélkül vagytok kedvesek, és inkább csak a szép és fiatal nőkkel. Na most ettől ne essünk már hasra.

És most elmondom, nekünk ez milyen.

Mi, ha férfihoz közeledtünk, ha vállaltuk a kockázatot, az nagyon fura volt mindig. Abból vagy valami gyors és sikerületlen aktus lett, vagy teljes értetlenség, visszautasítás és ciki helyzet. Belefér, nem azért, nem ezt panaszlom.

Csak hát amikor meg hozzánk közelednek, az meg leginkább azt jelentette, hogy örültünk, hogy valakinek, szinte bárkinek egy kicsit fontosak vagyunk. Mert tudtuk, mi sem vagyunk egy a százból, olyan igazi dögös fantázianő, vagy épp szép és bájos, aki igazán kell és aki válogathat és ujja köré csavar bárkit.

És ez a valaki, akinek be kellett érnie velünk, rágta a fülünket, préselt minket a “beteljesülés” irányába, mert ő annyira fel van ám gerjedve, és neki az olyan rossz.

Szó nem volt a mi örömünkről és vágyainkról, csak arról, hogy mit kell teljesítenünk ahhoz, hogy valaki egy kicsit szeressen minket.

Hacsak nem vagyunk egy a százból, ugye, de nem vagyunk, nem voltunk azok fiatalon sem.

Az egész csak a szexről szólt, és mi préselve voltunk, pedig nem is tudtuk, milyen, ha igazán jó. És a lovagunk belevitt minket egy helyzetbe, amelyben rég nem arról volt szó, amiről a szexualitás eredetileg, lényege szerint szól, vagyis hogy kinek mitől, hogyan volna örömteli, hanem arról, hogy kinek van hatalma, jogosítványa, mentsége arra, hogy a másikat rábírja valamire, amit aztán ő fog élvezni csak. És a lovagunk győzködött és helyezkedett, alakoskodott; ha az tűnt célravezetőnek, akkor szerelmest játszott, levelet írt, ha épp nem, akkor meg sétálni hívott, és belökött a bokorba, és amikor végzett, akkor a slicce jobban érdekelte, mint a mi épp csak meglangyosodott testünk, a lelkünkről nem is beszélve.

És hát elfelejtitek a lényeget: hogy ti magatok minek nevezitek azokat a nőket, akik sok férfival “kedvesek”, és hogyan bántok velük.

Meg azt, hogy mi az efféle kedvességtől teherbe is tudunk, szoktunk esni, és olyankor ti el szoktatok tűnni, és a kultúrtörténet voltaképp ez ellen, garanciaként vezette be az együttélést meg a házasságot.

Akarás, nyomasztás, rábírás. Hízelkedés, felemlegethető szívességek, csorgó nyál. Sürgetés és átverés. Ez a ti kedvességetek. Nekünk mindig csalódás ez a játék.

Hacsak nincs kölcsönös, egyértelmű akarás.

Az meg igen ritkán van.

Nekem egyébklnt tíz férfi jutott olyan egészen, egyik se feledhető, mindhez nagyon mélyen kötődtem, még megrendítő szerelemből is jutott öt vagy hat, és más szinte nem is volt.

Életem legjobb szeretője azt mondta nekem: aludjunk együtt. Ő mondta, és ezzel kezdődött a testiség. Legyen bőr, sok bőr, átölellek és elalszunk, jó lesz?

És te nem akarnád…?, kérdeztem én hitetlenkedve.

Én akkor akarom, amikor már te akarod nagyon, és azt te fogod mondani.

Na, van ilyen is. És úgy is lett, és akartam, nagyon.

A másfajta kedvesség, az leginkább nyáladzás, amit nem kérünk, az nem jó nekünk, abba inkább ne tegyetek energiát ti se.

Kapcsolódó bejegyzés: http://csakazolvassa.hu/2014/12/04/rajuk-is-csak-addig-mosolyognak/

Lehet piciket alkudozni a rendszerrel, lesni a lepattanót, előnyöket kihozni a rendszerszintű igazságtalanságból, a többi nő ellenében, a piaci rést megtalálni. Megpróbálni jobb nőnek lenni, nem olyannak, mint akivel nekik folyton bajuk van. Aláígérni más nőknek: neked jó így is, te nem basztatod őket. Csinosnak lenni, négy gyerek után is dögösnek, szexmániásnak, mindent, ami a pornófilmekben van, élvezni. Életvidámnak lenni, nem panaszkodónak. Nem lelkizni, nem nyavalyogni a striás mellünk miatt, nem mutatni, hogy bajunk van, nem rájuk telefonálni, hagyni őket, hogy rajongjanak.

 

Amíg ez nekik szól, mindegy.

 

Nem lehetsz jó nekik.

 

Mosolyogni rád addig fognak, amíg ama nagyon határozott célokat be nem töltötték rajtad, amíg nem válaszoltál a kérdésre. Ha igent mondtál, ha nemet, mindegy, bántani fognak. Miért nem szülsz, miért nem főzöl, miért szülsz, miért főzöl, miért jó így neked, miért nem jó így neked, miért nincs karriered, miért nem vagy okos, miért vagy okos, miért kell neked férfi, miért rántod meg a vállad. Más nőkre fognak vágyni, de ha olyan vagy, mint azok a nők, lekurváznak.

 

Mindegy. Vagy beleszürkülsz, vagy bele se vágsz, igent mondasz vagy nemet, egy pillanat alatt érted meg, vagy lassan kopsz belé, nem számít. Amint nem fűzi őket hozzád az elemi érdekük, onnnatól, akármennyit is köszönhetnek neked, a minimum az, hogy levegőnek néznek, de leginkább szemétségeket fognak rólad mondani. A te erődből, a te idődből, a te türelmedből állnák a cechet.

Az előző rész:

nem elég jó a szex 1.

A belefeledkezés akadálya a kontrolláló agy. Akkor is megnehezíti a szexet, ha nem a stresszes háziasszony/kenyérkereső üzemmód győz a vágy felett. Ez külön probléma.

Az agy, amely átlát, számon tart, rendszerez. Ez:

De legalább szarnám telibe az egészet, de nem. Oldalra nézek az önkívület pillanataiban, meglátok egy hajszálat a lepedőn, megvisel. Hasfalrekonstrukciót végeznék a kiomló belű kispárnán.

Nevezhetjük gátlásnak is: nehezen oldódás. Gátlást oldani, oldódni nem könnyű, különösen ha van traumaelőzmény (abúzus, érzelmi trauma a másiktól, szülés), viszont ha hagynak önmagadnak lenni, nem gyakorolnak rád nyomást, és elégszer simogatnak szexuális lénnyé, akkor rutinná tud válni az önfeledtség. Az alkohol kevésbé jó megoldás.

Onnantól, hogy nem akarok szerepelni (mint dizájnos, mint hajszáltalan lepedőjű), hogy szinte nem is látok mást, csak szemet és pórusokat, és nem is tudom utólag visszaidézni, mi történt és milyen sorrendben, onnantól lett igazán jó.

A jó szex alapja: önbizalom, testi önszeretet. Egész pontosan az élmény: DÖBBENETESEN JÓ NŐ VAGYOK, NINCS MÉG EGY ILYEN, SZÉP VAGYOK ÉS PÁRATLAN, AMIT TUDOK. Ez vagy úgy megy, hogy — szorongás, testképzavar, teljesítménykényszer nélkül — valóban döbbenetesen jó a tested, és élvezed, és úgy is viseled, és örülsz neki. Vagy pedig úgy, hogy van valaki, legyen ez az egyszerűség kedvéért a férjed/tartós partnered, akinek a szemében mint ilyen felcsillansz, és azzá válsz, valamint ezt el tudod hinni neki (mert nem jobb híján éri be veled, és nem is jutalom reményében bókol, hanem tényleg odavan érted). És aztán a jónőségedet élvezed, viseled rejtelmes mosollyal, mint akinek titka van. Radioaktívan sugárzod, élvetegen ápolod szempillától selyembodyig, és hurcolod egyenes derékkal a forró aszfalton, mint valami diadalmi jelvényt, és csóknak érzed a nap sugarát a válladon. Ezért megint szét fognak szedni engem a t. névtelen kommentelők, de így van ez, aki megtapasztalhatta, tudja. És megéled, huszonéves intenzitással, hogy mire képes a tested, sportban, szexben. Nevezzük a tömörség kedvéért ezt az állapotot szerelemnek. Amikor ezt már nem érzem, tudom, hogy… hogy már nem szeretem őt.

Enélkül a szex csak ügyködés. Igyekezet. Tudom, éleseket mondok. Azért teszem, mert láttatni szeretném a lényeget.

És még az is kell hozzá, hogy a dolog kölcsönös: szépnek, gusztusosnak tartjuk a másikat is. Kémiának szoktuk nevezni, ha a partner nem rusnya — én gyűlölöm és kerülöm ezt a szót, nem is értem: az volna a kémia, hogy valaki szép és beleharapnék? Nem akkora rejtély ez: hogy úgy nézed kivillanó bőrfelületeit, sóvárogva, mintha leskelődnél.

A test, sajnos, másra kell, nem ám holmi ifjú örömre. A hajszában szétmegy, a férfiaké is. Zsírosodnak a pólók nyakai, roskad a bőr. És nem ápolják, nem edzik, és isznak és dohányoznak és tévé előtt gyártják az ideológiát, és ehhez még bénán is borotválkoznak és még bénábban öltöznek. Van az általános lecsúszás, ápolatlanság, és van az egy-két megnevezhetetlen baj. Mennyire kínos már, hogy van valami testi dolog a másikon, ami zavar, és folyton ezt érzed, nézed eksön közben, és nem és nem lehet megmondani neki.

S hogy a nők, főleg szülések, szoptatások után miféle válságban és öngyűlöletben léteznek, arról érzékletesen vall ez a komment:

Nálunk 6 éve nincs egész alakos tükör, mert képtelen vagyok szembesülni a dologgal és a munkámban is az a legnehezebb (szorosan kötődik a mozgáshoz), hogy gyakran kell az óriási tükörben szembesülni magammal és egy dagadt, gusztustalan, undorító kismalacot látok. Ezért utálok már ruhát is venni, mert fel kell próbálnom és én nem egy ilyen undorító testű nőre emlékszem. Hiába tudom, hogy X kiló le fog menni és hogy én nagyon tudok sportolni, ha végre hagyják, de a bőröm attól nem fog megváltozni, a mellem attól nem lesz peckesebb. És igen, én is úgy érzem, hogy valami végleg elveszett, soha nem jön vissza, a testem elhasználódott, undorító, gusztustalan, nem lehet ezen változtatni.
Mondjuk rajtam nyilván az sem segít, hogy a férjem szerint is ez a helyzet.

Igen, olykor a férjeink is jobb nőt szeretnének. Mondhatod persze, hogy én aztán nem dőlök be a szépségfetisizmusnak, én így szeretem magam, szőrösen és dundin. De akkor szeressed. Itt és most. Ne fogalmazz felmentő, jól hangzó mondatokat ahhoz, hogy nem törődsz vele. Legyen olyan a tested, amit szeretni tudsz. És, igen, ha ez kell, szánj rá nagyon sok időt, akár állíttasd helyre.

Alapvető elképzelésünk a szexről a hüvelyi aktus. Amikor a nőgyógyász eltilt “a házasélettől”, ettől tilt el. Milyen érdekes. A szex valahogy következetesen a farok öröme köré szerveződik. Az a tengely. Úgy képzelik sokan, de még szexológusok is, hogy a nőnek attól és akkor legyen jó, amikor a hüvelyi aktus zajlik. Ha így nem megy az orgazmus, akkor “na, jó, rá lehet segíteni”, és ha nem jó úgy sem, vagy még kitapasztalni sem jut idő, hogyan lehetne más, azt felírják a nő hibájaként. Ezzel éldegélünk: nekünk ez nem megy úgy. Írjak azokról, akik megjátsszák? Nem írok most.

Néha még a múlt is belelóg. Elég undorító előző nők izgalmi és orgazmuskészségét felemlegetni a jelenleginek.

Eközben igen gyakran úgy működnek a férfiak, hogy ha a farkukat inger éri, akkor a szemük elborul, mert annyira jó és végre VAN SZEX, és lehull a redőny: nem figyelnek többé a partnerre, indul a menet, és a végállomás az orgazmus — valójában önkielégítenek a női testben. A többi, női örömhöz vezető szexuális formát pedig sokan néha bevetett extrának, plusz munkának tekintik, de nem ismerik el teljes értékű aktusnak. A nők sem. Így válik a nő öröme elhagyhatóvá, olyasmivé, amit legfeljebb kikövetelni lehet, mert a partnernek nem magától értetődő az igény, és így rétegződik lassan vaskossá a kudarc, a kibeszéletlen “mi a jó nekem ebben?” élmény. Mert nagyon szerelmesen még csak-csak gyönyörködik az ember abban, hogy a másiknak milyen jó, de egy idő után bántó az aszimmetria, ennyire másodiknak lenni mindig. Neheztelnek a partnerre, amiért önző (ennek alapja pedig a kiéhezettség, hogy olyan ritka, amikor lehet, és olyankor elborul a szem), és nem szeretik a kudarc élményét. Vagy, ami rosszabb: szégyenkeznek a nők, hogy ők a selejtesek. Hogy talán igazi vágyat sem éreznek, és itt az orgazmus van erőltetve. Valójában mindketten a férfi ejakulációjával járó, ahhoz vezető aktust tekintik csak igazinak, és nem értik, ez miért nem jó a nőnek, majd kijelentik: hát igen, a női orgazmus bonyolultabb, gátlásos vagy, szívem. Holott nem általában bonyolultabb, és nem is gátlásos a nő, csak mást kellene hozzá csinálni, mást kellene alapértelmezettnek tartani.

Az orgazmus-fétis. Bizony, barátaim, vannak feledhetetlen orgazmus nélküli aktusok, és vannak hitvány, mechanikus, ürességet hagyó orgazmusemlékeink. Talán nem az a közepe mégsem. Inkább a velejárója. A közepe a játék, a sodrás.

A szex, amint szétválik gyengéd csajoskodássá és igazi, kemény szexszé. Az utóbbi pedig önös és erőszakos, azt azzal tennék, akit nem szeretnek, ott a kommunikáció megszűnik. Ez a kettősség vagy úgy működik, hogy egy udvariasabb változatot űznek, és titokban sóvárognak az igazi szex után, amelyben nem kell visszafogniuk magukat, vagy úgy, hogy akció közben egyszer csak átváltanak. S amikor kiderül a férfiúról, hogy a gyengédsége csak bevezetés, vízum a vad gyönyörhöz, az nagyon kiábrándító tud lenni. Aki humán és homo ludens, valamint valóban szereti és becsüli a másikat, annak ez egyben van. Érzelem, játék és nyersen animális késztetések metszetében.

Számos további kudarc oka pedig a népbetegségnek számító korai magömlés, amiről nem beszélünk, amit tagadunk. Nehéz úgy belefeledkezni a bármibe, hogy azon szorong az emberlány, hogy ennek is mindjárt vége, mert a partner nem tanulta meg a csíziót, illetve rosszat tanult meg: sürgetett, gyors aktusokat.

És végül: nincsenek szavaink, szándékunk, késztetésünk, hogy ezt megvitassuk, megoldjuk. Félünk, hogy megbántjuk a másik érzékenységét. Legmélyebb szégyeneink rejlenek itt, az örök félelem, hogy nem vagyunk elég jók, a más területekről is átszivárgó öngyűlölet. Hibáztató beszédmód, tagadás, szembe nem nézés megy ebben is, mint a többi párkapcsolati konfliktusban. És információhiány, tévhitek, szégyenek. A szexet külön kezeljük: hálószobába és tudatunk mélyére száműzzük, és ott magában elfogy, összeszárad, nem hatja át a létezést. Pedig miféle motorja tud lenni az életnek, és mi mindent lehet egymás fülébe súgni, amíg sül a tarjaszelet, ó.

K. S. Zs.-nak

Tegnapelőtt (javítom “tegnap”-ról, elsüvített mellettem a szerda, most is rohanok) konferencián voltam. Ritkán megyek ilyenre, ezért is pezsdítő élmény. Szeretem ezt, rákészülni, megjelenni, emberek között lenni, figyelni, új megfogalmazásokkal és mentalitásokkal találkozni, és hát ebből bőven volt. Játszóhely is volt gyerekeknek, vittem a kisebbik kicsit. Nagy köszönet érte a szervezőknek.

Szerelem: Személyes? Politikai? volt a címe, egészen különböző szakmájú emberek tartottak előadásokat, izgalmas fókuszokból.

Persze nekem rögtön bajom van: Pető Andrea nagyon szellemesen nyitotta a konferenciát, és profin moderált, ám a love is in the air, ez az egész “mindenki tudja, ez mekkora hajtóerő/elmény” felvetés is normatív. Nem, sokan nem tudják, valami egész mást tudnak, és ők hallgatnak, épp nemrég volt erről szó itt is:

szerelmes a világ

A szervezők pluralizmusát és nyitottságát jelzi, hogy ki tudtak lépni a saját, ismerős eszmei körükből, és előadóként meghívták a konzervatív, kifejezetten teoretikus, ifjú kutatót-publicistát, Szilvay Gergelyt is. Ő rendszerezetten, érdekesen és szemszögváltásra képesen (értsd: tudjuk, milyennek hat ez a “ti” szemetekben) mesélt ezt-azt a konzervatív gondolkodás elméleti hátteréből. Megtudtuk, hogy noha férfiasság és nőiesség szerintük esszencia, nem társadalmi konstrukció, a szerelemben (ezen a házasságot/tartós kapcsolatot kell ám érteni) a mai konzervatívok egyenrangúak, munkatársak helyett lelki társak, és nem csak a túlélés, hanem a kapcsolat maga is cél.

Pető Andra, aki megnyitotta az estét és moderált is, még az elején figyelmeztetett arra, hogy “nekünk”, akik hiszünk a társadalmi egyenlőségben, nem érdemes ugyanazokra a hívószavakra ugrani, minden meddő vitába belemenni és általában sem a mi-ők ideológiai dichotómiát élezni.

Én e figyelmeztetést megfontolva, annak ellenére megerősödtem abban, hogy aki konzervatív, az tényleg nem tud mit kezdeni azzal, hogy a világ változik. Elintézi a demokraták, egyenlőségpártiak, baloldaliak kérdéseit, az ezernyi fajta népbetegséget, szapora csecsemőhalált néhány megnyugtató mondattal, hogy de, persze, férfi és nő egyenrangú, és mi nem szólunk bele mások magánéletébe, meg hogy az igazi igazságosság nem egalitárius, hanem érdemalapú (azt hiszem, ezzel egyetértek), valamint nem tökéletes a régi rend, ez nem is lehet cél, na de az legalább működik, hibái ismertek, az új válaszkísérletek elterjedésével meg összességében még rosszabb lenne a helyzet (igen, jó a tipp, ha a melegházasságra gondoltok, mint ami sokak szerint gyengíti a heteroszexuális házasság erejét). Összességében az erő és a tekintély pártján áll a konzervatív ember, és az új, szokatlan jelenségekre, amelyeket az értékrendjén belül nem tud értelmezni, elkülönülve, moralizálva, esetenként kirekesztően fog reagálni, és ebben nagy egyetértésre számíthat a társadalom nem gondolkodó, csak a saját primer érdekeit néző, lassan mozduló többsége részéről. Ami mondjuk nekem az igazságérzetemet birizgálja, meg szerintem irritálóan képmutató erőpártinak lenni, a nagy rendszerek tövében lecövekelni, gyakran emberellenes, és ezen felül veszélyessé is válik, ha egy feszült társadalmi helyzetben a szokásos fejcsóváláson túlmegy a dolog, és akkor jön a tevőleges gyűlölet, mint azt láthatjuk. (Nagyjából a szélsőjobboldal térnyerését írtam le most, és persze nem vagyok túl eredeti.)

Nem szólnak bele mások magánéletébe, persze, de ha a buszon utazik egy szőke nő egy félvér kislánnyal, akit a gyerek anyának szólít (ez tegnapi élményem), vagy ha azt halljuk, hogy örökbefogadtak egy gyereket, vagy épp azt, hogy válik egy ismerősünk, én mást fogok gondolni, mint a konzervatív, mást mondok az öt meg a tizennégy éves gyerekemnek ezekről a helyzetekről, és amit én mondok és gondolok, az egy olyan világ csírája, amelyikben jobb élni, mint a régiben. Azért jobb, mert abban a világban az ezerféle valóság elmondható, nincsenek ennyire romboló szégyenek és titkok, szabad különbözni, nem helyes és helytelen mentén értelmeződnek legszemélyesebb dolgaink, és nem én számítok nem működőnek attól, hogy egy hazug és képmutató világban nem működöm.

A válás baj, ezt is megtudtuk az előadó egy későbbi hozzászólásából, tízéves gyerekek egy évente ismétlődő brit felmérés szerint (“ha király volnál, mit változtatnál a világon?”) régóta a top 3-ban tartják ama kívánságot, hogy ne legyen válás. Ej, de megható is ez, A két Lottiban is ez van, továbbá legyen árpacukorból a kerítés és lehessen egész nap X-boxozni, gondolom. A szülő szempontja, jólléte és életesélyei, a hosszú távú érdekek persze le vannak szarva (mármint nem a gyerek által, mert neki ezt szem előtt tartani nem dolga, hanem az efféle “kutatás” citálója által). Egy másik kutató (ELTE PPK) hozzászólásában szóvá is tette, hogy a kutatások is abban a keretben zajlanak, ahol ez a kötelező műsorszám, ilyen nyomás, ez az értékrend, hogy a csonka család, az aztán jaj, de borzasztó, és erről szólnak a filmek — épp ez a baj, hogy ennyi manipulált dolog van a fejekben.

A szexuálpszichológus előadó, Portik-Bakai Melinda alaposan átvette a kötődés kialakulásának fejezeteit, a vonatkozó vizsgálatokat (gondolom, azért, mert az anyához való kötődés a szerelmi érzés és intimitásra való képesség alapja — bár ez az állítás nem hangzott el, de ezért futhatott ki a szerelem témájára a mondandó, és biztos így is van, csak megint mindent az anyára tol ez a felfogás). Előadását “egy barátnőm mesélte” típusú anekdotákkal színesítette és “tette személyessé”, amit én, ahogy az évek telnek és mindenféle előadásokat hallgatok, egyre inkább szimpátiavadász és manipulatív technikának tartok, főleg, ha nem jó a sztori, és közhely a csattanó.

Szerinte az igazi szerelem a sírig tart, harminc-negyven évig — döbbenten értettem meg az előadás végére, hogy a házasságra gondol, nem valami kósza, huszonéve motoszkáló, “soha többet olyan nem lesz” emlékre, vagy éppen nyugdíjas újrakezdésre, hanem arra, hogy apu-anyu jól kijön, kizárólagosság van, minden oké, a gyerekeik boldogak, és nem válnak el. Jaj, hát mit kell mindig elválni. Mi a probléma?

Ott ült a székeken egy csomó elvált ember, félrelépő ember, újraházasodott, gyermektelen, vagy kötődni képtelen ember, meg leszbikus ember, poliamoriában élő, családonbelülitraumatúlélő — már így statisztikailag gondolom ezt, meg sokakat ismerek is. Én épp az özvegyek táborát erősítettem. Á, nincs semmi probléma, szeressük egymást. Csak a gyerek ne sérüljön, hát akkora boldogság van így, Család és Házasság. Ezek a liberálisok meg elválnának szíre-szóra, ki érti ezt.

Azért is fura volt ez, mert egy korábbi előadó, Máté-Tóth András vallásszociológus meg pont arról beszélt, hogyan próbálta a kultúránk Erósz hatalmas energiáit becsatornázni, tagadni, megszelídíteni, ám ezzel az egyház is, a házasság intézménye is csúnyán kudarcot vallott. A pajkos gyermek ellenáll a struktúráknak, sodró és illogikus, ez a lényege. És nem, nemhogy nem egyenlő a házassággal Erósz, de elpusztul benne (viszont Erósz virulása nem a házasság feladata, a házasságnak más, fontos feladatai is vannak).

Hát nem látjátok, hogy a fél Magyarország elvált, a másik fele el akar válni, és boldogtalan? Hát nem látjátok, hogy a fiatalok már nem akarnak házasodni és nem akarnak annyi gyereket, sokan egyáltalán nem, ellenben azoknak, akiket “megfertőztek ezek a mindenféle új hatások”, mérhetően jobb az életminősége? Ha ez jó volna, működne, akkor akarnának. Ha úgy volna jó, mint a konditerem, hogy egy kicsit persze, strapálnod kell magad, de aztán jó lesz, akkor is akarnának. De a jó konditermek tele vannak. A házasságkötő termek meg üresek.

A végén én is tettem egy felszólalást. Észrevételeztem, hogy a nők meg vannak zsarolva. Azzal, hogy a gyerekük majd sérül. Hogy széttörik a családot, ők törik szét, ha válni akarnak, vagy szerelembe esnek, de egyébként azzal is, ha merészelik magukat rosszul érezni. Hogy mindenki miattuk lesz majd boldogtalan, felborul a jó kis családi élet, mert ők ugrálnak itten, megbolondultak holmi blogoktól, és irreális elvárásaik vannak. Mintám több ezer fő, sok nő és néhány férfi, akik elmesélték a történetüket nekem a fórum- és blogévek alatt.

Én, és ez pedig az egyfős mintám, amúgy abszolút vétlen vagyok mindkét gyerekeimapja távollétében, bár az elsőért bőszen hibáztatnak, de azt még ezek az előadók is elismerik, hogy ja, a bántalmazó kapcsolat, az a néhány eset, az más.

Én nem vagyok hibás, és én is megkapom mindig vádként, hogy egyedül nevelem a gyerekeimet, és hogy csak így és ennyire megy. Pedig azt, amit három (kettő és kétharmad) gyerek és az otthonom ügyintézése jelent, és azt, hogy milyen nekem azt hallgatni, hogy a gyerekeim apa nélkül nőnek fel, TEHÁT sérülnek, szerintem el se tudják képzelni ezek a teoretikusok. Hát még azt, hogy mégsem sírás-rívás az élet, egyben vagyok ún. “párkapcsolat” nélkül is.

Én nem vagyok hibás, és szerintem baromi igazságtalan stigmatizálni azokat, akik nem tehetnek róla, meg azokat is, akik “hibásak” ugyan, de legalább meg merték lépni azt, amiről a többiek csak álmodoznak.

De hagyjuk ezt, hogy ki a hibás, ez nem vezet sehova.

Fontosabb, hogy a házasság, amelyet olyannyira védenek, nem valami boldogságcentrum és önérték. Csak akkor érték, ha nagyon jó, egyébként lehúz. Az intézménnyel van a gond. Nem, nem az van, hogy a lángolás elmúlik. És nincs mindig hibás, és nem is csak az van, hogy ketten rontják el. Egyszerűen nem működik. A sok, érdekkel megterhelt érzelmi és életmódbeli elvárás, a saját illúzióink, a szerepünk értelmezése sem működik, a biztos remény, hogy mi abban boldogak leszünk, hát hiszen mindig is ezt akartuk. Az emberek változnak az évekkel, és nem egyfelé. Nagyon ritka, hogy igen. Az egyfelé növekedés, a törzs erősítése és nem széttörése (ez itt fametafora) többnyire szerencse, fényviszony dolga, és valamennyi tudatos melóé meg őszinteségé, csak hát ez a keretekhez ragaszkodó, válást hibáztató szemlélet pont az őszinteség esélyét rontja. És ha nincs kényszer, akkor ki fogják mondani a másfelé változó felek, hogy nem jó, és meg fogják lépni, amit akarnak.

De ez már egy nagyon világos stádium, a megerősödötteké. Mi, többiek, hallgatunk, mert félünk. Félünk az ítéletektől. Hallgatunk, mert magunk sem tudjuk, mit akarunk, és mert nem tudjuk, nem mi rontottuk-e el valóban, nem mi vagyunk-e önzőek, vagy épp nem elég érzékiek, ahogy mindig mondják. Az önismeret hiánya a kulcs, az énélmény hiánya, a sakkban tartottság. Meg az, hogy állandóan másokat nézünk, igazodunk, félünk. Hogy nem merünk élni, nem merünk gondolkodni, dönteni. Hogy azt hisszük, valahogy, konkrét módon kell nekünk viselkednünk. Benne maradunk, életben tartjuk, és nem vagyunk boldogok, és lemaradunk az életünkről.

Megint ez rajzolódott ki a szavak mögül: mintha a házasság ab ovo a biztonság és boldogság volna, amit ELVESZÍTÜNK, mert HIBÁZTUNK, és KÖNNYEBB VOLT ELDOBNI, MINT MEGJAVÍTANI, na persze, EBBEN A MAI DOLOGIAS VILÁGBAN, persze régen nem ez volt, dédszüleink még megjavították. Vagy kibírták…

És emiatt forgolódnak álmatlanul a nők, akik tízszer annyi energiával, megerősödve élnének, ha végre a saját életüket élhetnék. Nem mulasztva el felelősségeiket, de azért nem zenebohócként, akinek emellett még azt is el kell játszania, hogy ő milyen boldog az ő szép kis mozgalmas családjától, mert szereti őket, mert hétvégén kirándulás van, és mert megeszik, amit főzött.

Poklokra és fagyott némaságra mondják azt, hogy meg kéne védeni, menteni.

Nők magyarázzák nőknek, hogy kompromisszumra kell törekedni, és hogy minden házasságban vannak hullámvölgyek. Nőknek, akiknek fogalmuk nincs, miről maradtak le, milyen élet és szabadságfok is létezik még: nem ám felelőtlenség, hanem játszmamentes élet, az az állapot, hogy nem kell szétszakadnia és életvitelszerűen elégtelennek éreznie magát pusztán attól, hogy ő feleség és anya, és nem is dilemma többé, hogy anya vagy nő, feleség vagy szerető (ez is milyen, ez a kontrasztos szerepekre osztás a magazinnyelvezetben?!). Hogy néha nem kell az órát nézni, nincs megítélve, véleményezve minden tette. Csak gyanítják ezek a nők, hogy létezik valami más is, mert annyira élhetetlen ez itt és most, annyira elhallgatott a testük, a fiatal lányság, és mert emlékeznek, hogy régen nem ilyenek voltak, hanem okosak és csillogók.

Nők magyaráznak nőnek, hivatalból vagy sok pénzért, irodákban, rendelőkben és könyvek lapjain adják a tanácsokat. Női szerepre, nőiességre, csendes befogadásra, yinre figyelmeztetik az agyonhajszolt nőket, és lényegében ők maguk se tudják, miről maradnak le, mi van még a saját sorsukon, a női sorsnak gondolt, fétissé tett gyerekabajgatáson, “gondoskodáson” (értsd: kizsákmányoltság) és férjkiszolgáláson, -elviselésen, anyósápoláson kívül, az örök önmarcangoláson kívül, hogy velük van a baj, nekik kéne jobban csinálniuk ezt a sok mindent valahogy. Mindenki a tevékeny, hatféle területen virtuózként helytálló nőket ünnepli, és nem azokat, akik mernek csak egy vagy két területre koncentrálni és a többit nem csinálni.

És ezek a nők, akikre hallgatnunk kellene, csúsznak szét, rosszul néznek ki, ki vannak égve, pókhálós az ajkuk és büntetős a logikájuk. Ők, a segítők se mernek élni, máshonnan ránézni, felülbírálni, és az anyjuk se mert élni…

Nem, nem a férjed a szemét. Az egész elgondolás nem működik, hát látjátok: az együtt maradók sokszor még boldogtalanabbak, az igazán értelmes statisztikát, az emberi jólműködését ők rontják. Az elválók és gyerekeik életét meg nem a válás, hanem az önérdekvédő, játszmázó partnerük és hazug, hibáztató környezet teszi pokollá.

A nők (és az őszintébb, önellátásra képes férfiak) felszabadulnak, amikor elválnak, magukra találnak, mégis, így is, nehezebb anyagi helyzetben is, hát még ha a válás legitim opció lenne, és nem azt hallgatnánk erkölcstan-tanároktól, hogy szegény tönkretett gyerekek. A gyereked nem a válás vesztese, hanem a boldog szülők, a működő kapcsolat hiányának vesztese.

Nők mondják anyáknak a nevelési tanácsadóban, hogy micsoda trauma a gyereknek a válás. Ezzel vannak sakkban tartva azok, akik már rájöttek, hogy nem fog működni, ha megfeszülnek se, de ez a társadalmi érdek: együtt kell maradni.

Ha épp apuka csomagol és okoz önérzeti sebet a feleségnek (erről is írok majd, a “más nő kellett neki” birtokló hazugságáról), akkor: persze, mert nem voltál kedves és szexi. Ha nem tudják ezzel sarokba szorítani a karcsú, ápolt szőke nőt, mert az új nő egy tízessel idősebb és ritkás a haja (csak mondjuk ő életvidám…), akkor is valahogy érezze magát szarul a feleség, akkor nem a kinézet számít, a lelkére kellett volna jobban figyelned. Persze, megkapja a férfi is, mert a farka után megy és felelőtlen (holott előtte sem volt valami nagy vasziszdasz se férjnek, se apának), de aki igazán megkapja a nép ítélőszéke előtt: az új nő.

(Apám új felesége. Mintha mindig szőke volna, férjem bűne bűne volna, évzárókon álldogál…)

Ha a feleség lépne, mert elég volt, kész, nem fér belé több, akkor mondják azt, hogy ezt, amit annyira szeretnének, de szerencsére félnek tőle, majd a gyerek szívja meg. Akkor majd maradnak, és nem rinyálnak többet.

Ecseteljük drámaian, hogy apa nélkül felnőni, férfikép, férfiminta nélkül, az micsoda trauma a gyereknek. Széttörik a kis világuk, sodródó öngyilkosjelöltek lesznek meg bűnözők, amerikai statisztikák alapján.

Hogy van az, hogy az én fiam emberi mintát keresett, és amit férfilétről az apjától elsajátíthatott volna, azzal — érthető módon — elég kritikus? És ezt képes volt felismerni egyedül: nálunk az ő apja nem téma, csak annyiban, hogy “ez az ő problémája, nem a tied és nem is az enyém, ne aggódj”. Neki meg kell alkotnia a tőlem tanult értékek nevében a saját férfiasságát, és meg is fogja. És más kamaszoknak is meg kell alkotniuk az új kor új férfiát önmagukban, mert eltelt több évtized, másik világ van, és ez az új férfiasság már nem egyféle, nem kényszerítő, erőalapú norma lesz, amely árnyékában a “béták” jelenleg szégyenkeznek és szexcsikaró, torz, agresszív kommentelőkké válnak a blogomon.

Az a férfiasság, ami mellől a nők elválnak, tipikusan romboló és önös, nincs azon mit átörökíteni.

*

De te nem válsz, értem én. Neked jó így. És mégis…

Jaj, hogy egyszer derűsen azt mondhassuk. Hát sőt, rendszeresen és alapvetően:

Rendetlenség van, igen.

Folyton szénhidrátot esztek, ami nem egészséges, mindig valami bajotok van a vacsorával, mindig mást akartok, teli hűtő mellett éhen haltok.

Nem tudom, felvesznek-e abba a jobbik gimnáziumba, édes gyerekem. Tanultál volna többet, én neked olvasónaplót többet nem írok, és nem fogom magam szégyellni helyetted. Majd leszel elektroműszerész, nem szégyen az.

Lehet, hogy mégis elválunk, én már érveltem és vártam eleget. Lehet, hogy nem veled megyek salsázni, életem párja, te. De hogy megyek, az tuti, mert mindig is salsázni akartam.

Én ennyit bírok, mi vagyok én? Akármit csinálok, akárhány fejet vágok le, tíz új nő a helyére. Alapértelmezés, hogy nekem kell levágni.

Mindeme problémákban és megoldandókban nektek is aktív részetek van, édes férjem és drága gyerekem. Nem fogok önkizsákmányolni, nem lesz bűntudatom meg átforgolódott éjszakám — a szeretet nem ezt jelenti, elannyira, hogy szervusztok, most megyek úszni. Lázadás leverve előre is, csak szólok. Oldjátok meg, most egy kicsit marcangoljátok magatokat ti. (Vagy menjetek úszni.)

Megtapsolták amúgy a hevült és személyes hozzászólásomat, jó volt.

Ez a bejegyzés jelszóval védett. Add meg a jelszavad a tovább olvasáshoz.

Folytassuk hát a témát. Az első részben idéztem az olvasó felvetését, amely szerint a férfiakban tomboló szexdüh adott, változtathatatlan tény, nekik nagy szenvedés a kívánkozás, a kielégítetlenség a magatartásukat, teljesítőképességüket is befolyásolja, tehát ez össztársadalmi probléma, és nem elítélni kellene őket, hanem valami megoldást kitalálni, együtt, a cél pedig, hogy ne legyen sem szenvedés, sem erőszak. Oldják meg? A könyörtelenség nem vezet sehova, mondja Holist.

Probléma-e ez egyáltalán?, kérdem én. Ez-e a probléma, ez a nagyon természetes és sürgető késztetés?

Nézzünk meg most összehasonlításként más problémákat is, és lehetséges megoldásaikat.

kínzó probléma                  megoldás

1. alkoholista vagyok          megszüntetem az alkoholizmust: leteszem a poharat

2. fáj a fejem                      megszüntetem a fejfájást: meditálok/gyógyszert veszek be

3. baszdühös vagyok,         megszüntetem a baszdühöt: terápiára megyek, kasztráltatom

folyton szex kell                 magam

vagy: megdugok valakit

Milyen érdekes: a harmadik az egyetlen olyan probléma, amelyet úgy szokás megoldani, hogy benne lényegi szerepe van egy másik ember jelenlétének, tetteinek, hajlandóságának, és nem úgy, hogy a problémát — a késztetést — megszüntetjük.

Hát igen, a szex már csak ilyen, ketten kellenek hozzá.

De megoldásnak tekintené-e a baszdühös férfi, ha a dühét megszüntetnék? Ha nem tombolna benne, hanem — terápiával, gyógyszerrel — csökkentenék?

Nem, sőt, tiltakozna. Nem szenved tőle, nem attól szenved, ez a nagy szenvedés csak kuncsorgási eszköz. Ő adottnak, jogosnak, normálisnak veszi a baszdühét, sőt, büszke rá. Nem mondana le róla semmiképpen. Neki az identitása az, hogy jaj, de nagyon kell neki a szex, és a “szenvedésére” egyetlen megoldást tud elképzelni: nőt ide, azonnal.

Ha a késztetése megoldódik, vagyis kielégülésre talál, abból neki előnye, öröme van. Ez olyan, mintha az alkoholizmusra a pohár lenne a megoldás, nem a letevése. Itt sántít Holist érvelése: ha ez olyan nagy szenvedés, hogy tekintettel kell lennünk rá társadalmilag, miért nem akarnak megválni tőle? Itt a nagy bibi: hogy nekik nem tetszik se a terápia, se az önkielégítés, nekik kell hozzá egy másik ember, ezzel meg az a baj, hogy a nők nem nagyon akarnak vele dugni (akivel akarnak, az nem baszdühös), legfeljebb csereüzletként. És keresi a nőt, partnereket kell találni, és még, sokat. Ez sokaknak sikerül, a többiek meg őket irigylik. A siker egóerősítésnek sem rossz, és ha ezzel a férfi közösségi erkölcsi korlátot lép át, például elszereti a más feleségét, teherbe ejti azt, akit nem akart, vagy fiatalkorúval hál, akkor jól jön neki a Nagy Vágy magyarázatként. Szexuális nyomor? Ugyan. Alibi. Meglehetős nagy szabadsága és öntudata van ennek a vágynak, sok mindenre jogosít, és az már nem is probléma, hanem, megoldódván, diadal. A jelenség neve szexfüggőség. Társadalmilag viszont pont az a gond, hogy a csajozás csalárdság, az aktus meg gyakran erőszak, amely nem veszi figyelembe a partner vágyát. Hogy mikor van szex és az milyen, azt lényegében a férfi szempontja dönti el (mert ő annyira akarja, neki annyira kell).

Az első rész kommentjeiben többen az egyéni szintről írtak, Holist viszont a társadalmiról írt mindig is. Azt veti fel, hogy a gondolkodó emberek mit kezdjenek egy problémával. Én is azt írtam: csoportként is súlyosan traumatizáltak vagyunk, ezért “vagyunk könyörtelenek”, “hagyjuk őket magukra”. Azok traumatizáltak minket, akik kiélték a dühüket rajtunk, és akiknek ebből rengeteg előnyük származott.

Biológiai-e a probléma?

Mint Dézsa rámutatott: a szexualitás tanult viselkedés. Színtisztán a kultúránk kondicionálása szerint tanuljuk meg, mi izgató, mit nem kell szégyellnünk, mi számít szeretetkifejezésnek és mi tabu, mi élvezet. Ehhez képest határozzuk meg a perverziókat, aki másképp működik, deviáns. Ez elég elavult szemlélet, ma már azért minden szexuális cselekedetet, amely egyenlő felek beleegyezésén alapul és nekik örömöt szerez, normálisnak tartunk, és ezek összességét a boldogságos sokféleség megnyilvánulásának.

Megtanuljuk a szexualitást úgy is, hogy ha meghatározóan erőszakos kontextusban éltük meg a korai időszakát, akkor az ilyen impulzusokat, fantáziákat fogjuk izgatónak és örömtelinek találni. A kontextus pedig erőszakos, ezért van elrontva a nők többségének és a férfiak abszolút többségének a szexualitása, eleve. Ezért nincs libidó, másrészt meg ezért kínzó a vágy, ezért tud sóvárgó és bevallhatatlan az igény olyasmire is, amit nem szokás normálisnak tartani (–> titkos fantáziák). Ezt nem mondják el a feleségeknek, ezt élik meg fantáziáikban és prostituáltaknál. Az erőszak átitat mindent, nem úszható meg kedves partnerekkel, az erőszak nem emberé, hanem az emberek viszonyaié, a köztük levő téré, a rendszeré. Ha pedig tisztelték a határainkat, méltóságunkat, szépségünket, partnereink és a világ, akkor fejlődhet ki ennek a tapasztalatszerzésnek a folyamatában az eredeti, a kislányban alvó, el nem torzult szexualitásunk, az erőszakos közeg ellenében, mégiscsak.

És most mondjuk ki, mert erről keveset beszélünk: a mai férfiak, kortársaink szexuális viselkedését nem ősi ösztön, nem is a partnereikkel szerzett tapasztalat formálta, hanem az erőszakon alapuló, tömegesen fogyasztott pornográfia és mindaz, amit a pornográfia átitat. Ez a pornográfia férficentrikus, és nagyon durván nőellenes, női szereplőket amortizál és női nézőknek okoz mérhetetlen sok rossz élményt, mert a férfinézők szexualitását eltorzítja. Ezért értelmetlen a kérdés, hogy az amatőr videók rendben vannak-e, hiszen azokat ugyanezek a képzetek és érdekek itatják át. Az egész jelenség akarva van, amatőrvideóstul, nagyon durván üzleti céllal alapoz legaljasabb késztetéseinkre, mély nyomot hagy szereplőben és nézőben egyaránt, és a működés logikáját tekintve teljesen mindegy, ki zsebeli be a pénzt, a test és a szex akkor is áru: ha nem a színész vagy a gyártó, forgalmazó, akkor a közzétevő honlap vagy a google keres rajta.

És mivel a pornó nőkhöz is eljut, őket is tanítja, vagy közvetlenül, vagy partnereik közvetítésével, roppant izgatónak láthatnak ők is női testeket és a nők elleni erőszakot is,  és a nők sem tudják, hogy manipulálva vannak. Nem szokás felmérni és tisztán látni a pornó hatását egy olyan rebbenékeny, komplex valamire, mint a vágy és a szexuális működés. Csak a gyerekeket óvjuk. Szűrőprogramok, életkori besorolás. Holott ami nem való egy tizenöt évesnek, az senkinek sem való. Csak annak való, aki olyanná rongyolta már a lelkét.

És a közkeletű tévhittel ellentétben nem szex helyett nézik. A pornó előtt e pillanatban is ingerkereső középkorú férfiak tízmilliói bizgetik fölfele az amúgy szunnyadó szexualitásukat, hogy csúnyábbat ne mondjak, és ezt nem hirdetik családjuk körében, mert ott monogámok, de ők lesznek a kalapos, nagyon mosolygós turisták is a szegényebb országok városaiban, ők látogatják a nightklubokat és rajtuk keresi magát nagybani rulettezővé a taxis. Szerintem a kandüh felbecsülhetetlenül nagy része ebből áll, ebből a mesterséges szinten tartásból. Ördögien agyvelőbe csöpögtetett képzetektől ilyen erős a késztetés, és főleg: ettől tévesek és uniformizálóak az elvárások a nők külsejét és szexuális viselkedését illetően, és ugyanettől érzi magát oly jogosultnak a férfiú, problémáját pedig, miszerint nincs nő, aki őt huriként, legvadabb fantáziáit beteljesítve kényeztetné, ettől tartja a teljes társadalom által számításba veendőnek.

Az nem megy, hogy nappal elesettek vagyunk, megértésre áhítozunk, éjjel meg kedvtelve nézzük nők rituális meggyalázását.

És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy nem a mi titkos vágyainkról és nem is a mi eltorzult jóléti szexuális preferenciáinkról van elsősorban szó, hanem inkább arról, hogy tudjuk-e, hogyan zajlik ez az egész, milyen mértékű a fiatal lányok, fiúk és gyerekek kizsákmányolása világszerte, képeken és videókon való rögzítése, prostituálása, és hogy az internetes pornóforradalom miatt vajon rázúdult-e a világra a pedofília-, zaklatás- és nemi erőszak özöne, és ha igen, ki a felelős és mit kellene tenni.

Szóval a szexdüh és a kínzó vágyak nem eleve adott jelenségek, hanem tanult viselkedések. Maga a felvetés, hogy a férfiak szexvágya (valójában: jogosultságérzete és erőszakos hajlama) közös probléma volna, amelyről a jóindulatú nők ötleteljenek, különben könyörtelennek lesznek nyilvánítva, ugyanaz a jelenség, mint amiről a blog legélesebb írásai szólnak, és ettől lettem ideges, hogy most okosan, az erőszakmentes és szolidáris eszményeimre hivatkozva nyeletik le velem megint az Ugyanazt.

*

Biztosan vannak józan és jóakaratú férfiak, akik tudnának mit kezdeni a problémával, a sajátjukkal vagy a kínzó vágyban szenvedőkével, a pornófüggőkével, mondjuk férfi-önszerveződéseket, sorstársi meggyőzést tudok elképzelni, és nem azért, mert sátánian kacagok, hogy haha, oldják csak meg a nyomorukat. Hanem mert ha problémájuk van, azt először is ismerjék fel, és kérjenek segítséget, mert anélkül nem lesz megoldás. Fiúk, ti hallgatnátok rám, ha én, a blogger akarnék válaszokat találni a ti problémátokra, szerveznék tudatosító kampányt, osztogatnék guminőt? Na ugye. Azért tőlünk várják, mert azt hiszik, nálunk van a Nagy Kincs, az ő vágy-zárjuk kulcsa. Pedig nincs nálunk a saját kívánságainkon kívül semmi, hanem az a nagy vágy egy komplexen összekonstruált, hatalmas hazugság, és ezt megérteni nagyon keserű. Az a helyzet, hogy nem is akarnak felocsúdni: ez az egész, amit maguknak teremtettek, nekik nem probléma. Ha probléma lenne, nem pornó előtt hergelnék magukat, és nem viccelődnek örökké a szexszel, pláne nem a nők szégyeneivel.

Egyébként meg ahogy a szexuális düh adott, úgy az is adott (azaz: nem megítélendő, hanem valós jelenség, és kell vele kezdenünk valamit), hogy minden csoport és egyén, különösen az erőszaktól fenyegetettek, a futásban levők inkább a maguk érdekeit fogják nézni, nőként úgy, hogy a partnerek közül gondosan válogat, a visszaélőket elutasítja, önvédelemmel foglalkozik, és ha nagyon gyér a mezőny, inkább lemond a férfiakkal folytatott aktusokról (–> “férfigyűlölet”). Bár szerintem ha ezt hatékonyan és sokan csinálják, még össze talál omlani a nők tűrésére felépített rendszer, és ebből nem tudom, mi lesz. Valószínűleg eszkalálódik az erőszak, de az is lehet, hogy a férfiak a nagy nőhiányban kénytelenek lesznek elgondolkodni és változtatni. Ilyen méretekben én, legyek bármilyen jó szándékú egyénileg, a kényszerekben hiszek: nem az erőszakban, hanem a tendenciák kényszerítő erejében, mint a sakkban, hogy valahova lépni kell, vagy mint a szél, a légtömegek, amelyek mozognak, áradnak, helyet cserélnek. Ha pedig adnak a szavamra, akkor azt javasolhatom, hogy tessék visszatérni a való világba és lekattanni a pornóról, amely nem enyhít, hanem fokoz. Mindjárt könnyebb lesz az élet. Amúgy a saját szexualitásommal foglalkozom, meg azzal, hogy a gyerekeim e téren is épek legyenek, és ne válhassanak olyanok áldozataivá, akik most látszólag a teljes közösségtől, valójában a belátó és jóakaratú nőktől várnak választ arra (a sóvárgásra), ami egyfelől az ember legnagyobb magánya mindenképp, másrészt meg a pornóhergeléssel ők csinálták maguknak.

Ez, hogy mi visszautasítjuk és oldják meg maguk, lehet persze könyörtelenség, de szerintem a szexdüh maga is az, és éppen azért van most nyomorként, neurózisként előadva, hogy ez ne látsszon. Én egyszerűen azt sem tudom belátni, hogy probléma, illetve nyomor. Igen, nyomor, ha nincsenek hurik, nincs elég szép, elég változatos és olcsón hozzáférhető huri. Innen ez nem nyomornak, hanem határozottan fenyegetőnek tűnik. Önzésnek, és színtiszta hatalmi kérdésnek: megtehetik, hogy azon borongjanak, hogy jaj, az önkielégítés nem olyan (vö. puffasztott rizs-csokitorta), miközben mi meg rendszeres erőszakot éltünk át, és azt is megtehetik, hogy ezt (amit hirlando szöges banán és patkányméreg közti spektrumnak nevezett) tudomásul se vegyék.

És igazából elegem van már, hogy az erőszak alapja, a szexuális düh, ami legalább annyira hatalmi kérdés, mint biológiai, úgy van tálalva, hogy jaj, szegények, de rossz nekik. De lehet, hogy ezek az én korlátaim.

*

Én komolyan vettem Holist felvetését, s csak harmadnap lettem tőle dühös. Úgy látom, megint majdnem belesétáltunk a humanista balek szerepébe. Azt mondjuk, nem fogadjuk el az erőszakot, nem tűrjük az ellenünk irányulót, de nem visszavágni akarunk, hanem megteremteni egy mindenki számára igazságos, együttműködésen alapuló világot. Itt állunk, szenvedések árkaival a szemünk alatt, és tele jó szándékkal. És ilyenkor törvényszerűen erre jár valaki, egy haszonélvezője a mi szenvedéseinknek, és lehet annyira hüllő, mint Somebody Eszter blogján, vagy rettentő művelt és árnyalt, mint Holist, de azt fogja kérdezni: ti érzékenyek vagytok, elítélitek az erőszakot, ugyi? hát akkor minket mikor fogtok megérteni? mikor tesztek azért, hogy nekünk könnyebb legyen? és fotelből nézve az eseményeket, a maga javára akarja fordítani a mi szenvedésekben is megőrzött jóakaratunkat. (“Ti ilyen liberálisok vagytok, akkor minket, nácikat is tolerálnotok kellene, nem?”)

Ha azt mondom, hogy álljunk meg, én nem hiszem, hogy ez méltányos (most még nekünk kéne őket megérteni), reális (akarnak-e egyáltalán változni? milyen eséllyel változnának? milyen hatóköröm van nekem ehhez? most vajon nem tekintenek, ahogy eddig is, kényelmesen, önsajnáltatónak, hisztérikus nyavalygónak?), valamint hogy a közveszélyes eseteket tessék távoltartani és börtönbe zárni, akkor én könyörtelen vagyok?

Úgy érzem, az egész felvetéssel, ami megint a másik oldal megvilágítása — amit, ha intelligens, nagyon kedvelek –, próbára vagyok téve, hogy kellően következetes, igazságos vagyok-e, úgy, ahogy a t. olvasó elképzeli. Hogy minden téren, egyenletesen küzdök-e, valóban rendszerben gondolkodom-e. Nos, nem, nem állok mindenki mellé. Amellé állok, akinek nehezebb, és akinek át tudom érezni a szenvedését.

Az én válaszom pragmatikus: tudatosítani a nőkben, hogy a kizsarolt szex erőszak, és aztán bátorítani arra, hogy nemet mondjanak rá, meg az ilyen férfiakra, kapcsolatokra. Tudva, hogy ettől még a férfiak nem változnak, sőt, csak dühösebbek lesznek. Mit okoz ez vajon társadalmilag? Ha a nőhiányban szenvedő férfiak frusztrációjáról és devianciájáról mint társadalmi válaszról olvasunk, mit gondolunk? Szerintem alanyi hurikiutalás helyett büntetőjog, harsány kacaj. Szex csak méltó partnerrel, örömből. És ha nem lesz nőjük, majd kezdenek ezzel valamit.

Jaj, vendégségben vagyunk, alszom és eszem, jól vagyunk tartva, de így estére:

a törzsolvasó elbeszélgetett a blogbulin, majd megírta.

…és mi a panasza..?

Az empátia és az őszinte érdeklődés teljes hiánya közepette kimondott kérdés – ami, ha jobban belegondolok, nem is kérdés, hanem egy odavetett három szó, amit ki sem kéne mondania, az van benne leginkább, hogy mi a faszért nem tettétek már ki táblán ezt a kérdést, hogy húsz (harminc, negyven) éve mindig meg kell kérdeznem. Nem egyszerűbb lenne egy tábla a „kérem, kopogtatással ne zavarja a rendelést!” alá kisebb betűnagysággal: „kérem, kérdés nélkül is mondja el panaszát!” – egy pillanatra elgondolkodtat. Hogy van nekem panaszom? Van persze, csak sem érdeklődéssel, sem anélkül nem szokta ezt megkérdezni tőlem senki. Tényleg! Kész szerencse, hogy van ez az éves rákszűrés. Kötelező.

— Nos?

Tényleg érdekli? Merengek tovább, aztán eszembe jut!

— …vannak ezek a vérzések.

— Igen. Igen. Köztes vérzések. Ez ebben a korban természetes.

— Nem, nem. Utána mindig. Meg persze közben is. Gyakran.

— Úgy érti, házasélet közben és utána?

(Istenem, micsoda szó ez! Házasélet! Ja ja ez nem jött a számra olyan természetességgel. Házasélet. Mifaszez? Eleve elkezdtem szexelni már olyan régen az idejét se tudom. Aztán szexeltem én házasélet helyett és mellett is. Az akkor mi lehetett? Na mindegy is, asszem.)

— Igen.

— Hát akkor írok fel egy gyógyszert. Ezt szedje be az utasítás szerint és akkor megszűnik ez a kis kellemetlenség.

(Kis kellemetlenség. Aha. Jó ezt tisztázni, hogy ez mi nekem, akkor most már minden érthető. Ez kicsi is és nem szar és nyomorék vagyok, hanem csak van egy kellemetlenségem. Mint a szűk cipő. Venni kell másikat, azt hadd szóljon!)

Átsétálok a patikába, pont útba esik vissza az iroda felé. Merthogy munkaidő van, de az éves szűrés az nekem munkaköri kötelességem is, így minő szerencse ezzel is tölthetem a munkaidőm egy részét. Írok egy jó kis jelentést, vagy előterjesztést a kettő között meg a nőgyógyász elmondja, hogy mim van nekem. Kellemetlenség. Aszondja. Kellemetlenség. Ezt mondogatom magamban. Sorra kerülök. Kérdezem a patikust (kérdezze meg gyógyszerészét orvosát, szót fogadok), hogy ugye ez egy olyan hormon, ami arra hivatott, hogy szabályozza a ciklusomat? Igen, válaszolja. Eltűnődöm kicsit. Aztán azt mondja, háromszázhúsz forint lesz. Visszakérdezek. Háromszázhúsz? Csak? Akkor köszönöm, nem kérem.

Ilyen egy hülye vagyok! Majdnem kiváltottam egy mérget és csak az tartott vissza, hogy nagyon olcsó.

Hogy akkor most mi van? Hormon. Beállítani. Szabályozni. Ciklus. Vérzés. Kellemetlenség.

De hát ha nem tenné be a farkát a vaginámba a zuram (házasélet. Tényleg! Milyen igaza van!), akkor ez az egész kellemetlenség nem lenne. Nem is tudnék róla. Nem is tudnám, hogy van nekem egy ilyen szűk cipőm. Csak ott árválkodna a gardróbban és nem tudnám, hogy van. Amiről nem tudunk, az nincs. Nem igaz?

Na jó, ez egy hülyeség, de azért nem hagy nyugodni a gondolat. Hogy a farok ott bennem, az most miért is?

Ja persze, a gyerekek. Oké ez egy.

Aztán van a szex. Élvezet. Balance. Simogatás. Jaj, de jó. Megnyugvás.

Valaha volt ilyen a szex? Valaha. Biztosan. Nyilván. Úgy emlékszem persze, hiszen rengeteg pasim volt. Nyilván élveztem. Egy pillanatra nem vagyok biztos már annyira mindebben. Hagyjuk inkább, nem fogom most marcangolni magam, mikor van egy kellemetlenségem, amin szintén lehet morfondírozni.

De nem. Csak jön újra meg újra ez a hülyeség, hogy minek is rakja belém a farkát, amikor nekem az nem jó. És ráadásul kellemetlenséget okoz. Ami nem is lenne, ha nem tenné belém. Szóval lássuk be végre: azért teszi belém, mert az neki jó. Az neki örömet okoz, és utána olyan nyugodt lesz. És olyan nyugodt lesz aztán minden. A gyerekekkel sem ordibál egy pár napig. Szóval nézzük a jó oldalát. Annyira rendes ember. Annyira. Vagy annyira mégse. Mert nekem ezt csinálta!

Nézzük csak. Főzök. Évek óta főzök. Egyrészt mert a gyerekeknek kell a főtt kaja (nem is, hiszen esznek a suliban), másrészt mert attól család a család, hogy együtt eszünk és anya főz apa mosdik, együtt a család.

Én a magam részéről utálom a főtt kaját. Azért csinálom, mert lásd fenn. Ja, ja. Akkor ez olyan, mint a farok bennem. Nekem nem igényem, nem is esik jól, de hát lásd fenn.

Asszem, lábon hordom ki az idegösszeomlást, ha ezt így folytatom.

Ja bassz!!! Megvan!!! Hüvelyi orgazmus. Bringásahegyen mondta is, hogy ja, ja, te írsz a hüvelyi orgazmusról! Igen. Hogyne. Ami nekem sosem volt. Végül is jogász vagyok, rengeteget tudok összehordani olyasmiről, amiről gőzöm nincs. Ez nem lehet probléma.

Nézzük csak. Azt írja a velvet (ezt sokan olvassák, ugye):

A nők kis százaléka élvezi, ha csak a hüvelyfalát ingerlik, a legtöbben direkt csiklóizgatással képesek csak a csúcsra törni.

Meg még ezt is:

A hüvelyi orgazmus mítoszként kering, ezt csak táplálják azok a női magazinok, amik bőszen erőltetik a nőkre, márpedig hüvelyi orgazmus nélkül egy nő nem nő. Ennek alapja is van, a hüvelyi orgazmus és a csikló orgazmus, azaz a dualisztikus orgazmuselmélet Freud nevéhez köthető. Freud úgy vélte, egy nőnek el kell hagynia a klitoriális örömöket, ha már felnőtté vált, neki köszönhető a téves hüvelyi, azaz vaginális orgazmus kifejezés is. A pszichológus csak azokat a nőket tartotta pszichoszexuálisan érettnek, akik képesek voltak elhagyni a klitoriális orgazmust. Akik azonban csak a csikló ingerlésével érték el a csúcsot, azok szerinte kezelésre szorultak. Ma már ennyire nem súlyos a helyzet, de beszélni azért még mindig fontos erről a kérdéskörről a tévképzetek eloszlatása miatt.

 Na jó van máááár! Éppen forradalmat akartam előkészíteni, de már a velvet is megírta!

Pont ezt akartam megírni. Tényleg egy senkiházi, gondolatnélkül, hülyepicsa vagyok, aki feltalálta a spanyolviaszt – apám mondása. (Meg még az is, hogy a kóbor apácák megtévesztésére. Mondjuk ez most nem illik ide, de ezt mindig mondja, ha valamit kérdezek tőle. Kiskoromban mennyi fejtörést okozott ez nekem. Te jó ég. A kóbor apácákkal egyáltalán nem tudtam mit kezdeni. Hogy azok mik? És ráadásul megtévesztésére. Húha, de jó volt akkor még! Azt se tudtam, kik azok a kóbor apácák, most meg még hüvelyi orgazmusom sincs. Szép kis karrier.)

Szóval minden itt van, kérem, szépen feketén-fehéren. Freud nagy károkat okozott. Amikor azt olvastam valahol (a Bringásahegyen-beszélgetés óta keresem a lakásban ezt a könyvet, de sem a címére, sem a szerzőjére, sem a témájára, sem a formájára, színére és állagára nem emlékszem), hogy Freud viszonylag rövid klinikai gyakorlat után rögzítette és előadásokon kifejtette, könyvekben le is írta, hogy a felnőttkori hisztéria mögött minden esetben gyerekkori szexuális bántalmazás áll. Minden esetben. Tehát minden hisztis felnőtt nőt a gyerekszobában vagy az apja, vagy a bátyja, vagy az unokatestvére, vagy az arra járó férfi felnőtt – benézek a gyerekszobába, olyan csend van ott – abuzálta. Ha nem volt gyerekszobája, akkor nem tudjuk mi történt vele (illetve tudjuk, csak erről Freud barátunk nem írt), mivel a pszichológus fehér, középosztálybeli, polgárok úri huncutsága volt akkoriban (meg most is).

Aztán ezt tényleg szépen leírta és elő is adta több helyen. Én annyira büszke vagyok erre a Freud fiúra, hogy erre így rájött. (Mifasz? Ezért kutatott, meg mélyinterjúzott, hogy egy teljes mértékben közkeletű tényt felfedezzen. Hogy ha valakin erőszakot követnek el, akkor az lelki nyomorék lesz és nagyjából a női lakosság teljes egésze ebben a tekintetben nyomorék volt. Kellett hozzá egy Freud, hogy ez így ki legyen mondva. Tényleg kurva nagy lépéseket tettünk meg azóta. Ja. Szavazhatunk, meg autót vezethetünk. Tényleg. Nagy dolgok ezek.)

Na, de nem lett a dolog vége hapiend. Merthogy ezek a fehér öltönyös faszik nagyon dühösek lettek ám! Hogy elvette ez a Freud fiú a játékszerüket. Meg is kérték őt szépen udvariasan, közben elképzelem, a nyakkendőjükön is igazítottak egy pöppet (ez a csöppet és a pöpecül szó összevonása, jó, nem?), hogy ugyan vonja már vissza ezt a sok baromságot, amit összehordott. Mert jó, jó, szép dolog a tudomány, de azért eddig és ne tovább!

Freud aztán jól vissza is vont mindent, ahogy azt kell. Írmagja sem maradt ennek az elméletnek, helyette (rendelésre, a fizetőképes kereslet igénye szerint – innen el is jutok egy pillanatra a főzőpultom fölé, ahol szintén mások igénye szerint kavarom a levest, de ez az én agymenésem, szóval bocsánat érte) megalkotta ezt az eszement hüvelyi_orgazmus_érett_nő_. Klitoriális_orgazmus_éretlen (vö. hisztéria)_nő- elméletet.

Innen hiányzik a jogorvoslat! Kiáltok fel magamban. Amikor ezt így megcsinálta, megírta, visszavonta, újat kreált – hol voltak a nők? Hol tiltakozhattak, mondhatták el kifogásaikat, emelhették fel a szavukat, terjeszthettek elő törvényt a nyakkendős erőszaktevők ellen?

Hol?

Gyerekszobákban. A konyhákban. Az étkezőben. Rosszulléttel küzdve a heverőn pihegve. Kinn a földeken (ők az egészről nyilván nem értesültek). Benn a gyárakban (nyilván ők sem).

Az állig begombolt ruhában mereven a zurukat hazaváró polgárnők. Hol voltak? Mindeközben?

Sehol. Sehol nem voltak. Ehhez az egészhez ők hülyék. A szakember, az ugye Freud. A vizsgálandó anyag, a matéria, az a nő. Lássuk be. Ennek így kellett lenni. Ennek így kell lenni.

Asszem, hiába minden. Még a velvet is megírta, aztán mégis itt vagyok, hogy bűntudatom van, és szarnak, kidobandó szelektív hulladéknak érzem magam a hüvelyi orgazmusom hiánya miatt.

A velvet is megírta. De hát megírta már egy csomó hülye újság azt is, hogy a nők sokkal több időt töltenek a család menedzselésével, mint a férfiak. Sokkal többet a házimunkával, és egyébként a munkahelyeken is ott vannak. Aztán? Történt valami. Nem.

Így lehet ez a hüvelyi orgazmussal is. Hogy leírta egy sor szak(szar)cikk, meg még film is készült belőle. Ez igazán nem akadálya annak, hogy három barátnőd nézzen le rád megvetően: neked nincs? Nem mondod? Meg lehet tanulni. Figyelj. Úgy kell csinálni – és mondják, hogy hogyan. Hogy úgy mozogj (újabb feladat), úgy igazítsd (még egy), úgy helyezkedj (még egy).

Itt is itt van, ni:

Akinek nincs “hüvelyi orgazmusa”, azaz behatolás közben, pusztán csak a hüvelyt ingerelve nem éri el a csúcspontot, nem kell aggódnia, mert nők milliói vannak ugyanígy ezzel. Ha azonban igényli, akkor megtanulhatja, hogyan élvezzen aktus közben, azonban ezt csak párban lehet elsajátítani, sok-sok gyakorlással. Ebben a szexpózoknak is nagy szerepük van. Azoknak, akik szeretnek irányítani, a lovagló pózt ajánljuk. Ebben a pózban tökéletesen gyakorolható a híd-manőver, azaz az átszokás: a férfin szemben lovagolva a vénuszdomb dörzsölődik a férfi testéhez. Ez elősegíthető puha, vékony selyemsállal is, amit a férfi péniszének tövéhez lehet lazán tekerni, ekkor lovaglás közben a csikló a sálhoz ér. A vibráló péniszgyűrűkkel ugyanezt a hatást lehet elérni.

Jaj de jó! Nincs már min rágódnom. Hiszen nem kell aggódnom, nők milliói vannak ezzel így. És ezt így leírják. Nők millióinak van ezzel egy kis kellemetlensége, de hát a szex az behatolás. Nincs mese. Ezzel együtt kell élni. Vagy meg kell halni.

A Freud-sztoriról itt olvashattok bővebben:

Judith Herman: Trauma és gyógyulás. Fordította: Herman Judit. Tudom, hogy ez vicces, de tényleg. Háttér kiadó.

A Velvet klitorális szóhasználatát a jóval elterjedtebb klitoriálisra javítottam. A szerk.

Azért ha eleget kacagtunk már Ádámon, és ráadásul még Violettán is, azt mondja:

…legyen világos mindenki számára, hogy a feminizmusnak első sorban nők az áldozatai! Nem én, aki ellenállok😀 Hanem ők maguk a feministák, akik férfigyűlöletükben nem tudnak egy jót szeretkezni és nem lehetnek őszintén szerelmesek! Ők azok, akik szenvednek a férfiaktól, legyen az papucsférj, vagy rendes, vagy agresszív. Nekik nem jó se így, se úgy. A férfiak köszönik szépen jókat szeretkeznek így is. Miért? Mert nem gyűlölik a társukat. Ilyen pofon (sic) egyszerű.

Napi Gerle Éva — avagy életem nőjének és csőcselék csapatának gyöngyszemei

, nos, akkor feleljünk arra a kérdésre: mi, akik látjuk a nemi szerepfelfogás és az erre épülő berendezkedés problematikus voltát, szeretjük-e a szexet, vagy megkeseredetten és rémülten utasítjuk el, a férfit mint veszélyes gonosztevőt szemléljük-e, netán sosem élveztük az erotikát, mert nem találtunk boldogságos partnert.

Először is, szerintem az, ami ezzel a kérdéssel számon van kérve, az ordas nagy hazugság. Mintha elég volna csak jól választani a minden bizonnyal tetemes számú, érzékeny, figyelmes, fejlett szexuális kultúrájú jelentkező közül. Mintha előre lehetne tudni, mivé alakul a kapcsolat. Mintha a belénk döngölt szégyeneket és tilalmakat egy vállmozdulattal ledobhatnánk, akár ruhát a boldog szerelemben. Én azt hiszem, nálam sokkal szerencsésebb múltú nőknek sem ledobhatók ezek, ellenben az ilyen gondok el szoktak mélyülni a mégoly boldogságosan indult párkapcsolatban is.

Egészen biztos az is, hogy sokfélék vagyunk, nem valami egységes halmaz beszélget itt. Vannak alighuszonévesek és késő ötvenesek köztünk, hajadonok, elváltak, nulla- és hatgyerekesek, a szexuális hőfokunk sem egyforma, ráadásul minden egyes embernek életszakaszonként és még sűrűbben is változik a dolog.

Én például úgy vagyok vele, hogy ha van miliő, ember, történet, biztonságos intimitás, akkor nagyon is vérmes vagyok, de ha nincs, vagy például, mint most, gyászolok, akkor ez nem annyira téma: nem kínoz a vágy, nem akarok mindenáron keríteni valakit, nincs sok szexuális gondolatom sem, és egyébként is fáradtan zuhanok ágyba. Az érzékiségemet, testi létezésemet ilyenkor elsősorban a nagyon kifinomult ételekben, rendkívüli hőfokú szaunákban és hosszas erdei futások formájában élem meg. Mindenekfelett pedig intellektuális rajongás formájában, amely olyan tartományokat nyit meg, amelyek elképzelhetetlenek az ilyen egy kloákanyílással rendelkező lényeknek, mint amilyen Ádám.

Egyébként meg elég sok minden eszembe tud jutni, mindenféle nemi jellegekkel meg vagyok áldva, egyre kevesebb a testemmel kapcsolatos szorongás, szeretek és mindig is szerettem férfiak közelében lenni, és képes vagyok nagyon is egyértelműen fogalmazni, ha kölcsönösséget érzékelek. Amit persze néha benézek, mert csak ujjgyakorlat voltam. De az életemben most semmi ilyen történet nincsen, még kósza álmok sem nagyon. Bár nemrég ránéztem valakire, és ő visszanézett, aztán kiesett és messzire gurult az üvegszem, mert az volt, amivel nézett, sikerül elfogadnom, hogy ez most nem az az életszakasz.

Úgy általában elég kevés férfit találok izgalmasnak, de őket nagyon: most például Michae Mads Mikkelsent. Az arca érdekel, a játéka, a színei, árnyalatai, a felsőtestét meg, amelyet Hella Joof En kort en lang című, magyarul sajnos nem forgalmazott filmjében vettem észre elképedten, úgy tartom szépnek, mintha Thorvaldsen-szobor volna.

Ez az attitűd nagyon más, mint ahogy a szexuális létezést amúgy férfimódra el szokás képzelni. Mert ahhoz, hogy állandóan azon kattogjak, hogyan tudnám becserkészni azt, aki vonz, ahhoz, hogy beburkoljam őt a fantáziáimmal, kellene valami olyan sugárzó egó és jogosultságérzet, ami belőlem teljesen hiányzik, és gyanítom, sok más nőből is. Nincsenek mocskos titkaim.

Az is biztos, hogy sokan jöttek már rá arra, hogy amit szexként, a hogyan kényeztesd a gégefőddel a partnered heréjét és a bújj izgalmas mikulásmintás harisnyatartóba, avagy a hosszú, boldog házasélet tartományban nekünk tálaltak, az cseppet sem rólunk szól, ellenben leginkább vagy pornón, vagy mákonyos hazugságokon, az eszmények valóságnak nézésén alapszik, esetleg e kettő keverékén. Mindenképpen férficentrikus, kíméletlenül hazug, és a gépezet annak ellenében is forog, hogy nekünk ez jó-e, mi ezt kérjük-e, nekünk ez tetszik-e.

Ez a szexfelfogás, amelynek tengelye a fallosz, ez nagy hazugság, és szörnyű, hogy ennek mi valaha bedőltünk, sőt, kétségbeesetten meg akartunk felelni. Ennek a felismerésnek persze van katarzisa és annak lendülete. Valamint annak is, hogy mennyivel több és milyen más is lehet a szex. Teljesen logikus, hogy ha borul az, amit ők szexnek gondoltak, másról fogalmuk sem lévén, akkor meg vannak rémülve, nem értik, és ezért mindenféle vádakkal illetnek, feltűnő, önmagában is árulkodó hévvel. Az nem lehet, hogy amit ők jónak, egyedül létezőnek gondolnak, az nem jó! Férfigyűlölőnek, szexiszonyosnak, baszatlannak neveznek reflexből, első kommentben, holott amit én gyűlölök, az az erőszak, meg az, ha nem fogadják el az én egyedi valóságomat, általában azt, hogy a sokféle embernek sokféle, egyedi valósága lehet, és ez így természetes, nem kell nekik megmondani, mit tegyenek, megítélni és rendszabályozni őket.

Hogy én, aki ezt az átideologizált, el nem fogadó, örökké valamit rám kényszerítő szexfelfogást elutasítom, emellett sérült is vagyok, és ha nem lennék az, akkor másképp alakult volna a szexuális történetem, az meglehet. Sokan vagyunk ilyen téren sérültek, nem is ez, hanem a tudatosság foka a különbség. Mondjuk én nem félek ennyire ennek bevallásától, a fájdalmaimmal, szar történeteimmel való szembenézéstől, mint ezek az öntömjénező, normákra hivatkozó internethuszárok. De hiszen épp ők, akik így erőltetik, hogy ennek hogyan kellene működnie, akik bírálnak és terelgetnek a normalitás felé, épp ők okozzák a sérülést, vagyis ők jelenítik meg és foglalják össze mindazt, ami ezzel az egész szextémával a baj, ami traumatizál. Hogy nem hagynak olyannak lennem, amilyen vagyok. Hogy nem hallgathatunk a saját késztetéseinkre, ízléseinkre, vágyainkra, mert ők jobban tudják ezt is helyettünk. Abban is biztos vagyok, hogy akik nagy hangon oktatnak a szexualitás saját érdekeik szerint alakított, önigazoló elképzeléseiről, akiknek rendesen megrakni valakit napi szükséglet, azok között igen sok a sivár lélek, aki más, sapiens jellegű örömforrást alig ismer, sőt, mint nem túl összetett lélek, pótléknak használja a szexet, akár egyenesen szexfüggő. És lehet, hogy a saját szexusa sem olyan színes és remek és zökkenőmentes, csak minket szeretne oktatni, éppen arra kell a széles vásznon vetített idill.

Vannak erős szexualitású nők, őket egyébként a közítélet lekurvázza, állhatatlannak tartja, és egyáltalán nem ilyen könnyű a szexuálisan nem megfelelő férjet elpaterolni sem, ahogy Ádám írja. És vannak gyengébb szexusúak, vannak, akiknek más testi élmények vagy az intellektuális örömök vannak úgy középen, mint Ádámnak a szex, és akiket a média meg a közkeletű ítéletek afelé nyomnak, hogy ezt a lanyhább késztetést ne tartsák normális változatnak, ne merjék elismerni, még maguknak sem, hogy ők ilyenek és ekként vannak teljesen rendben, mert a médiagépezet és az önjelölt guruk célja a mesterségesen generált elégedetlenség, hogy adventi naptártól combfeszességen át az értékrendünkig bezárólag mindenünkről azt sugalmazza, hogy nincsen rendben. Azt akarják, hogy azt érezzük: nem vagyunk rendben, de ugye mást hibáztatni nem szabad, hanem mi rontottuk el.

Holott a kevésbé feszítő szexualitással élőknek sokkal könnyebb az életük, és e téren biztosan kevesebb szenvedést élnek át és okoznak, mint az előbbiek — megjegyzem, a mérsékeltebb szexualitású férfiakat is hasonló értetlenség övezi. Azért volna jó már békén hagyni ezzel az örök rendszabályozással, normatív ítéletalkotással egymást.

A címbeli kérdésre, mint valami jó házi dolgozat végén, válaszolva: úgy, ahogy az önös tahók és a nekik asszisztáló nők értik, örökké terelgetve, megítélve, csak a Teremtés Koronájának önképét és örömét szolgálva, valamiért cserébe, elvárásokkal nyomasztva, belemanipulálva, bizalom nélkül nem szeretünk szexelni, mi több, utálunk. De itt nem velünk van a baj, hanem azzal az önzéssel és pornóagymosottsággal, amellyel ők a szexualitásra tekintenek.

…szenvednek a férfiaktól, legyen az papucsférj, vagy rendes, vagy agresszív. Nekik nem jó se így, se úgy. A férfiak köszönik szépen jókat szeretkeznek így is. Miért? Mert nem gyűlölik a társukat.

No, mondjuk ők könnyen nem gyűlölik, nem a nő tette tönkre az ő finom rendszerüket.

Hanem úgy szeretünk szexelni, érzékenyen, ahogy nekünk is jó, ahogy kölcsönös, és annyit szeretünk szexelni, amennyi vágy éppen bennünk van.

Ilyen pofonegyszerű.

Jaaaj, férjhez akarnak engem adni.

Ezt nem hittem volna.

El akarnak adni engem, mióta kint vagyok az interneten.

Én teljesen meg vagyok döbbenve ezen, mert soha ilyet nem tapasztaltam korábban. Engem nem tuszkoltak a párkapcsolat irányába, se a szülők, se a rokonok, se a tanárok, barátok, nálunk puritánság volt, nem ez a “na, mikor lesz már valakid”, nem sürgette senki a társtalálást, a férjhezmenetelt, gyerekvállalást. A való életem közösségei inkább kajánul lesték, ha volt pasim. Jobban jártam, ha nem volt, vagy titokban. És arra számítottam, hogy ha eldobom egykor az özvegyi fátylat, pláne ha alig néhány hónap után, az nagy-nagy tabu volna. Hogy az ember a lomha közerkölcs szerint legyen úgy is monogám, ha özvegy. Akkor az emlékhez hű. Arra számítottam, hogy mindenki azt várja, ne foglalkozzam mással mostantól, nem is vagyok már fiatal, nekem a szerelmi élet befejeződött, keményen dolgozzam, figyeljek a gyerekeimre, és ápoljam a férjem emlékét és tekintélyes szellemi hagyatékát. Ez is elég korlátolt és normatív, de ezt legalább érteném.

Ehelyett ezek  a vadidegenek, akiknek a magánéletéről, párkapcsolati sikereiről természetesen nem tudunk meg semmit, és ez nem véletlen, vállat vonnak, tökéletesen érdektelen nekik az, aki meghalt, és az én érzelmi állapotom is, ezek engem kajánul lesnek, randira küldenének, sürgetik, hogy találjak valakit, szexeljek már, ez így nem mehet tovább.

Bár ha lenne valakim, akkor meg szerintem azt rosszallanák. A lényeg, hogy nem vagyok jó, és nem dönthetem el, hogyan szeretnék élni. Hogy elő akarják írni nekem, mit tegyek, és elterelni a szót, mert kényelmetlen, amit mondok.

Aki nincs tisztában ezekkel a dolgokkal, amelyekről én írok, az szerintem elsősorban műveletlen. Nyitott, tájékozódó ember nem gondolhatja, hogy ez csak hiszti. Értelmes ember eleve nem így érvel, mint ők.

Mi a jó nekik ebben? Itt a lényeg a kontroll, hogy mások, vadidegen férfiak a biztonságos homályból firtassák a magánéletem részleteit, és ajánljanak nekem megfelelő, gyengéd, erős, erélyes partnert mint receptúrát az élet összes problémáira. Mert az az én bajom, hogy nincs ilyenem. Tudják, tudni vélik, hogy nekem nincs, és azt is, hogy mi kéne nekem. Engem mondjuk nem kérdeztek meg. Az nem számít, ők tudják, hogy nekem mi volna jó, minden nőnek az volna jó, ez az élet rendje, punktum.

Majd ha lesz pasim, rendbejövök. Mert én panaszkodom. Sérelmeim vannak, ugyebár, azokról írok, az én rossz tapasztalataimról, és azért vannak sérelmeim, mert kielégületlen vagyok, nem éltem meg még az igazi szerelmet egy nemes férfi mellett, és hát azért írok ilyeneket, mert nem vagyok boldog. Illetve — ez Szilárd változata — nem nevel meg egy férfi, nem cenzúráz, beszél le a feminizmusról. Ha lenne egy férfi, megülnék a seggemen, nem feltűnősködnék az interneten, mert ez pótcselekvés, meg aztán a férfi nem is hagyná. Azért írok ilyeneket, mert férfigyűlölő vagyok, és azért nincs partnerem, mert férfigyűlölő vagyok. Mert még nem értem, hogy ez milyen butaság.

Csak fel ne kelljen fogni, amitől írunk. Ez a válasz a társadalmi problémákra: meg kell találni az igazit. Mindenki mellé egy nemes, erős férfi, aztán nyugi lesz, nem sipákolnak itt a feministák, hogy egyenlő bér meg kvóta meg munkamegosztás és prostitúció.

Olyan nincs, hogy valaki ebből az egészből, az intézményesített, heteronormatív, nőrendszabályozó patriarchátusból nem kér. Hogy inkább egyedül élne, esetleg leszbikus, vagy kapcsolatról kapcsolatra száll. Egy megoldás van mindenkinek. Férfi az ágyba, az majd rendben tartja, aztán kuss lesz.

Mindezt olyan segítőkészen bírják írni, hogy szinte elhisszük, értem aggódnak, alig vesszük észre: az van itt elvitatva tőlem, hogy úgy élhessek, ahogy szeretnék, azt mondhassam, amit gondolok. A férfi azért kell, mert férfi nélkül egy nő veszélyes. Azt mondák, boldogtalan, szánalomra méltó, de arra gondolnak: veszélyes. Ez az ő bajuk, mert amúgy az én jóllétem, sorsom miatt egy pillanatig nem aggódnának.

Ezért kell “párt találni”.

Mert én nem akarok?

Nem ez a kérdés.

Az a kérdés, hogy miért figyelnek meg kajánul, mit akarnak a javaslataikkal. Akár akarok, akár nem, az én döntésem, az én magánéletem, és én tudom jól az életemet.

Akarni sem nagyon lehet, nem érdemes. Az az érdekes, hogy ha nem nagyon akarok, vagy akarok ugyan, de tudom, nem ezen múlik, akkor miért kell hogy legyen szerintük. Nyilván nekik is van jó pár olyan ember a környezetükben, aki egyre csak keres, de mégsem találja “az igazit”.

Egészen elképeszti őket a felvetés, hogy ezen túl is sokféle ember van, és nem mindegyik akar együttélős párkapcsolatot, de ha akar is, az ilyesmi, mint már írtam, nem csak akarás kérdése.

Nem, azt hiszem, én most nem akarom. És — értelmes lényeknek nem kell ezt magyaráznom — nem férfigyűlöletből vagy gyanakvásból, hanem elsősorban azért, mert ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek. Meg aztán nekem már soha többet nem lesz könnyű, nem is bízhatom úgy senkiben, mert a blogomon fennakadnak. Én nem bánom, és én nem panaszkodom, csak ők szeretnének engem összetörtnek látni, aki jól megbűnhődött.

A gyászomban író lettem, és próbálom megtalálni az új helyzetben a helyemet, dolgomat, más nem fér bele. És senkivel sem tenném meg azt, hogy a kivételes érzelmi intelligenciájú Jánoshoz viszonyítom.

Egyébként én tudom, hogy nem vagyok könnyű eset. Soha nem igénylem és nem is teszek érte, ahhoz képest meglepően sok rajongást, hódolatot kapok. Ezek a buta trollok is állandóan beleszövik a mondataikba, hogy ha olyan nőjük lenne, mint én… Nekem nem jut eszembe senkiről ilyesmi. Tisztában vagyok vele, hogy a párkapcsolati harmónia nem könnyű műfaj. Egyrészt azért, mert rendszerszintű okokból téves elvárásokkal szoktunk a párkapcsolat iránt lenni, és én nem szeretnék indokolatlan kockázatot vállalni, csak hogy elmondhassam, van valakim, ha egyszer nem akarok minden áron kapcsolatban élni. Másrészt nekem óvandó, szuverén életem van, emelt fővel, három gyerekkel, kialakult szokásokkal, barátokkal, programokkal, saját ízléssel, jelenleg nincs rajta rés, és nem egy másik embertől várom a megváltást. Sőt, nagyon méltatlannak érzem ezt a hozzáállást, hogy kell, mindenképpen kell valaki. Szerintem aki így gondolja, az függ valamitől, és ez zsákutca. Most lehet erre mondani, hogy nem akarok semmilyen kompromisszumot kötni, de miért akarnék?

És megmondom őszintén, ha választhatok, hogy a napi kötelességeken felüli időmet randivonalakon meg elbaszott randevúkon töltsem, vagy befejezzem a regényemet, netán megnézzem egyszer a Pradót, végigolvassam az új Ulysses-fordítást, akkor nem kétséges, mire voksolok. Szánalmasnak tartok mindenkit, aki a lelke űrjeit minden áron szerelmet, szexet kergetve akarja kitölteni. Aki örökké próbálkozik, akinek ez az izgalom. Annyi csoda van a világban, de ezt az eltompult birkák nem értik.

Szóval én nem keresem. Ez nem azt jelenti, hogy ha megtörténik, és tényleg olyan, akkor ne lennék benne lelkesen. Igen, ebben hiszek, hogy ami lehet, az megtörténik. Vagy nem. Teljesen nyugodt vagyok ezzel kapcsolatban.

Tudom, hogy azt szeretnétek, ha csupa szépet és jót kapnátok itt naponta. Ha a bloggeretek méltatlansággal találkozván csak megrántaná a vállát, avagy elintézné szépen, magánügyként: rendőrségen, hosszútávfutva, pszichológusnál, és ide nektek csak az értéket hozná. De a bloggeretek ilyen támadások között él, folyamatosan figyelnie kell, ébernek lennie, lementenie azt, amit feljelent, és érzelmileg-tudatilag fel is kell dolgoznia a rengeteg eseményt, valamint felhívni a figyelmet ezeknek az igen gázos jelenségeknek a létezésére. És ha már olyan, hogy a vele történteket hatékonyan feldolgozni — nyilvános — írással képes, akkor levonja belőle mindazt, ami elvileg, az általa képviselt értékek szerint érdekes és fontos.

Amúgy sem vagyok olyan blogger, aki akármilyen témát elvi alapon elkerülne, mint ördög a tömjénfüstöt. A bejegyzéseim, a háttértudásom nemcsak a színházi katarzisaimból és a tündéri gyermekeimből, hanem ebből: a sok érdemtelen helyre nézésből is származik. Onnan kell válogatni, mert az a világ. Mivel ti nem néztek ilyen helyekre idő, kedv, érdeklődés híján, nézek én, és lepárolok.

Nagyon bánom, hogy nem tettem abszolút világossá, ki Minden Áron. Mondtam, jó, már biztos abbahagyja, lapozzunk.

A mai bejegyzés egy moderációra azóta is váró kommentre válaszként indult. A kommentet Minden Áron írta tegnap két másikkal, mert be van tojva. Minden Áron fél, mert van félnivalója: nem akar lelepleződni, mert sok gázos dolgot csinált már ezen az álnéven, ezért próbál most azzal zsarolni, hogy ha én őt leleplezem, akkor ő is közzéteszi a lakcímemet. És ezt bejelenti. Kérdem én, hol teszi közzé. Hol van neki olyan nyilvánossága, egyáltalán: bárki, aki adna az ő szavára, ahol olvassák őt, értik a kontextust, a zavaros fejtegetéseit, a rögeszméjévé tett bloggerrel kapcsolatos szövevényes ügyet? Hol áll ő a világban bárkivel szemben is arccal, névvel, teljes személyiségével? Hol hihető ő, ki ő, minek írogat ő, mit akar? Mire figyeljünk föl vele kapcsolatban? Hogy zavaros, és valamit nagyon akar, legfeljebb.

Nem tudom, ki mikor jött a blogra: Minden Áron történetét megírtam már itt, itt és itt. Ha nem akarod ezeket elolvasni, akkor annyi a lényeg, hogy Minden Áron egy fantom, aki soha nem fedi fel a kilétét, mert a névtelenség biztosítja számára a zaklatás, lelki manipuláció, fenyegetés kényelmesen védett alapállását. Minden Áron képtelen meglenni internet és ott mások sanyargatása nélkül, nőkre utazik, utánam tizenhat hónapja vetette magát, bemutatta már a teljes arzenált: hízelkedés, a blog bőkezű anyagi támogatása, a lakcímem hazugsággal való kinyomozása, a szegény gyászoló anya sajnálata, az őt elhajtó blogger iránti izzó gyűlölet, újabb álnevek, a sértett dühöngés és a bármely színvonalú ellenségekkel, így Kozma Szilárddal és Kotros Borisszal való szövetkezés. Erősködés, okoskodás, szóvicc, kötőjelek, magát tukmálás és szexuális molesztálás. Minden Áron képtelen egyenrangú, figyelmes, szembenézős beszélgetésre. Minden Áron naponta olvassa a blogot. Minden Áron ugyanazért garázdálkodhat, mint Kozma Szilárd: mert mindenki hallgat.

Az olvasó ne háborodjon föl, ha belőlem egy-egy esemény indulatokat vált ki, és azt is megírom, azt is hajtóerőnek használom. Kozma Szilárd vicces. Minden Áron annyira irritálóan gusztustalan, hogy abban még vicces sincsen.

Minden Áron azt hazudja Kozma Szilárd profilján, hogy van olyan olvasóm, aki  “egy kis szexuális zaklatásért cserébe” elárulja neki a blogjelszót. Ez visszatérő érv nála, hogy amit ő összenyáladzik, azt a nők akarják, kívánják, igénylik, kezdeményezik. Talán többen kihámoztátok a kommentek közül az aktuális történetet — a csakazolvassa lejáratására még nyáron létrejött facebookoldalon szeptemberben a hozzászólók vagy lájkolók között Minden Áron kiszúrt egy új nőt, és rászállt. A bizalmába férkőzött, beletolakodott az integritásába. Aztán jött a molesztálás, amelyről most itt próbálja bizonygatni kommentekben, hogy nem is az.

A nők egyszerűen nincsenek felvértezve az aljasság ellen. Jóindulatúnak és gyanútlannak nevelik őket. Ne bántsanak senkit, és ne merészeljenek asszertívak lenni. Egész életükben sok minden, amit természetesnek véltek, amiről azt mondták nekik, hogy szükségszerű, például a külsejük akár dicsérete, akár leszólása, de mindenképpen: kontrollja, vagy igen gyakran a szexualitásnak nevezett eseménysor is mások érdekében, ellenük, a rovásukra történt. Ha a naivitásuknak is szerepe van abban, hogy erőszak áldozatává válnak, őket hibáztatja mindenki. Nagyon speciális tudás kell ahhoz, hogy átlássanak az ilyen manipuláción, és igen gyakran agresszívnak és férfigyűlölőnek bélyegzik azt a nőt, aki ezt a tudását használja is.

Én is benéztem eleinte Minden Áron dumáját. Mert a pszichopaták szuggesztívek.

Amikor a Kozma-ügyben ott tolakodott, tartalmilag idéztem is, miket írogat ő nőknek, és mennyire komolyan vehető, erre nagyon kicsi lett, és azonnal védekezni kezdett.

Te kezdtél részleteket közölni privát és hangsúlyozom kölcsönös beszélgetésekből. Valahogy meg kellett állítsam ezt a beteges közléskényszered.

Úgy érti, azzal zsarolt engem, hogy ha nem úgy viselkedem, ahogy neki tetszik, ha megemlítem, hogy ő zaklató, már küldi is “díszkiadásban a férjeknek”, hogyan meséltek az olvasóim (?) neki a “puncijuk illatáról”. Engem tartana sakkban mások ügyeivel, rajtam ugyanis nem talált fogást. A legaljasabb diktatúrák húzása ez.

Áron, miféle kölcsönösségről és magánügyről zagyválsz itt?

Nekem az volt a tanácsom, ha olvastad, hogy egyáltalán ne írjál ismeretlenül, arctalanul, a privát lényedet nem vállalva (sosem véletlen, ha valaki nem vállalja) ismeretlen nőknek semmi szexuális jellegűt, és akkor nem kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy nevetségessé válsz, megvádolnak, feljelentenek, kiderül az aljasságod. Ne nyomuljál. Tartsd meg a szexualitásodat a saját szűk körödben.

Ez a biztonsági tanácsom. A másik a döbbenet: ebben mi a jó? Már a hatalom mámorán, mások megszégyenítésén, megalázásán kívül, mert azt látjuk, hogy neked ez a fontos, és semmilyen manipulációtól nem riadsz vissza, ha akad sarokba szorítható nő.

Az a kérdésem, hogy te ezt komolyan izgalmasnak, szexinek érzed-e. Itt tartasz már nem is fiatal férfiként? Ennyit sikerült letenni az asztalra? Miután jómódú üzletembernek adod ki magad “gépkocsivezetővel”, aki “nagyvonalúan segítesz, ha kérik”, “diszkréten nem feded fel a kiléted” (csak utána hónapokig emlegeted, mekkora arc voltál) és “nem nézed, milyen, aki kéri”? Ennyi emberi érzékenység van benned? Ennyire kell a mások fölötti hatalom? Milyen a tükörbe nézned?

Minden, amit írsz, számító, önös, hazug. Azért állítod, hogy az a levelezés szigorúan magánügy, mert neked így volna kényelmes. Úgy teszel, mintha itt valami magánéleti, felnőtt esemény történt volna, egy görbe éjszaka, kölcsönös diszkrécióval. Így bazírozik áldozata hallgatására a nemierőszak-elkövető is, a szakirodalom részletesen tárgyalja ezt a mechanizmust. Holott nem volt itt semmi kölcsönösség: az történt, hogy kiszúrtál valakit, aki alkalmas, gyanútlan célpontnak tűnt, rászálltál és ráöntötted a sorvadt lényed mocskait. Megerőszakoltad virtuálisan. És elvárod, hogy hallgasson, és mivel nem teszi, zsarolsz és fenyegetsz. Most meg stratégiát váltottál, és hirtelen leírod, hogy dehogy is, te soha nem tennél ilyet. Velem üzengetnél neki? Hát mi vagyok én, postás? Mert már nem is tudod, ki ő? Hát nyáladzani akarsz, vagy úriembernek tűnni?

Aszongya:

Az, hogy te nem tudsz erotikus tartalmú beszélgetéseket folytatni idegenekkel az a te bajod.

További kérdésem: neked miért nem elég a pornó és a Villa Bagatelle-be vitt nők, miért vadászol civilekre is? Miért számolt be nekem négy nő abból a körből is, ahol megismertelek, arról, hogy zaklattad őket? Nem okvetlen szép és fiatal, és semmi esetre sem szexisen viselkedő, ellenben hiperintelligens nők. Miért?

Most rettegsz, mert megtudták sokan, miket írogatsz, mert szégyelled, mert szégyellnivaló is.
De a bűnöket kitenni közügy, mert elrettentő hatása van. Lám, úgy, mint eleinte, engem sem molesztálsz már.

Ő elkövette azt a hibát, hogy egy szigorúan magánbeszélgetés tartalmát megosztotta mással, te pedig, hogy fokozd az indiszkréciót ebből részletet közöltél, sőt hivatkoztál annak néhány tartalmi elemére.
Azt gondolom jogos felháborodásomban írtam válaszul amiket írtam.
DE EZ NINCS ÍGY !

Nem, a felháborodásod nem jogos, hanem pánikba estél, hogy amit titokban csinálsz, az kiderül. Hogy az álnevedet összekötik valami undorítóval. Nappali, polgárilag felvállalt éneddel te is tudod pontosan, hogy facebookon látott nőknek hízelkedni, szexuális tartalmú szövegeket írni ált. isk. helyesírással nagyon kínos, vállalhatatlan. Ez mekkora nyomor már? És el is ismerted, hogy ez történt. És most taktikát váltasz, mert az eddigi nem jött be.

Mi a jó (erotikus, magánügy) abban, hogy ahelyett, hogy a saját életedet élnéd, ügyeidet tolnád, 1. utánam koslatsz rögeszmésen, mindent mohón olvasva, mindenre reagálva, 2. csak fényképen látott, gyanútlan nőkre erőlteted a gusztustalan képzeteidet? Hogy kezdődik ez? Hogy jut eszedbe?

Jaj, de szeretnél te jó fiúnak, megbecsülésre, tiszteletre méltónak tűnni. De mocskos titkokkal teli, frusztrált kis senki vagy, aki emberi közelségért rimánkodik, mert máshogy nem jut nőhöz. Ahelyett, hogy elmenne egy pszichiáterhez. Ezért dicsekszel nekem a Villa Bagatelle-beli randevúiddal, és ezért sajnálod tőlem az ottani kaját. Ezért ajánlgatsz nekem partnert.

Most képzeld el, hogy van olyan élet, hogy semmi sem kínos, amit az ember csinál. Nem kell eltitkolnia semmit.

Te belemanipuláltad ezt a nőt egy bizalmas beszélgetésbe, amelyet végig te irányítottál, és amely a te érdekedet és biztonságodat, a te igényeid kielégülését szolgálta. Hatalmi játszma. Ez csak neked volt jó. A közelébe tolakodtál, mert mint minden pszichopata, remekül pengeted az érzelmi húrokat. Érted a nagy költőnő is szavatol, mert átvágsz a palánkon mindenkit. Beszopják a manipulációt, az őszinteség nem kell nekik. Nem azért, mert nem okosak és nem jószándékúak, hanem mert minden azt biztosítja az uralkodó kultúrában, hogy ezek a trükközések rejtve maradjanak.

Nos, ez az a blog az a hely, ahol ezeket a mocskokat is közszemlére tesszük.

Te attól rettegsz, hogy mások megtudják, az igazság bajnoka, a Gerle Évát leleplező nagy Minden Áron milyen erotikamorzsákért szűkölő, erőszakos, szánalmas kis féreg tulajdonképpen. Ezért akarsz engem is lejáratni, tönkretenni, ezért mocskolod a blogomat mindenhol, mert én nem félek tőled, hanem kiteszlek a fényre, és nevetségessé válsz.
Neki pedig, akire a zaklatás, undorító molesztálás irányult, nem dolga a téged védő, kényelmes kis diszkréciót biztosítani, sőt, jól teszi, ha megbízható személyhez vagy a hatósághoz fordul vele.

Az ilyesmi sosem kölcsönös, mert nemierőszak-kultúrában élünk, és emberek százezrei csorgatják a nyálukat könnyed, mellékes szórakozásként más emberek kiszolgáltatottságára, lelki, fizikai vagy gazdasági gyengeségére. Ezért szánalmas a pornót mentegető, a tegnapelőttiben idézett rohama is Minden Áronnak, mert a pornó alapvető aszimmetriája bonthatatlan: néző és szereplő, láthatatlan test és izgalom, látható test és nagyon is prózai, gyönyörmentes, kemény igénybevétel, ha ép nem kín és maradandó sérülés. Van, akit kiszolgálnak, és van, aki kiszolgál. Pénzért van megvéve az az erőszak, amelyet a rendszer és konkrét erőszaktevők biztosítanak. Az erőszak lényege, hogy az, aki ott látható, csak ennyire tartsa magát.

Ha ez ilyen szexi dolog, vajon miért nem lesznek apu féltett lányaiból pornósztárok? Csak nem azért, mert az ilyesmi vállalhatatlan a komoly morális érzékű emberek körében? Hát csak van valami oka, hogy a szexiparbeli részvétel erkölcstelennek, stigmának számít, egyébként, és ez is az egyenlőtlen viszonyokat mutatja, haszonhúzónak és áldozatnak egyaránt. Sőt, Kovi mindenképpen kevesebb megvetéssel szembesül, mint Michelle Wild.

Más férfiak meg a társaságukat, a pillantásaikat, a leveleiket, a vágyaikat erőszakolják nőkre, olyan nőkre, akik ezekből nem kérnek. Ha kölcsönösen kellemes beszélgetés zajlott volna, azt az egyik résztvevője biztosan nem nevezné később undorítónak, molesztálásnak, és nem is tiltotta volna le a másikat. De ezt tette.

Minden Áron abban reménykedett, hogy a nőből kiszedett titkokkal, avagy azzal, hogy “de hát ő is akarta”, annyira sakkban tudja tartani őt, hogy soha ne beszéljen az ellene elkövetett erőszakról. Minden erőszaktevő ebben bízik, ezért van stigmatizálva rendszerszinten az áldozat, hogy szabadon lehessen erőszakoskodni. Ezt jelenti a nemierőszak-kultúra sok más között.

És most pofára estél, Minden Áron. És olyan buta vagy, és annyira számít neked, hogy én mit mondok, olyan ostoba benned ez a felfuvalkodott egó, amelyet igazságérzetnek érzel, hogy nem bírod befogni a pofádat és elsunnyogni, hanem itt hadakozol, és érvelsz, hogy de te hogy és miért és milyen körülmények között írtál szexuális tartalmú, szándékosan megalázó üzeneteket ARCTALANUL, sunyi álnéven egy VADIDEGEN nőnek. Hogy igazold valahogy, ami igazolhatatlan. Én elhiszem, hogy te az erotikát — ami neked izgalmas — és mások megalázását nem tudod megkülönböztetni, pont ezért vagy orvosi eset.

A fent említett, mások kiszolgáltatottságára, a biztonságos leskelődésre gerjedő emberek és az a kultúra, amellyel át vannak itatva, NŐGYŰLÖLŐ és SÉRÜLT. BETEG. Azt hinnétek, Minden Áron ritka kivétel? Tömegesen vannak ilyen emberek, akik a saját frusztrációjukat mások ellen fordítják. Bosszút állnak, mert nem kellenek, illetve mert a túlzó, jogtalan igényeik nem elégülnek ki, ezért a prédaszerzést joguknak érzik, mi több, férfiasnak tartják, megmagyarázzák, levezetik evolúciósan, büszkék rá, anekdotáznak róla, viccelődnek és megértést remélnek, sőt: vetélkednek, ki az erőszakosabb. Folyton másokat hibáztatnak, folyton elégedetlenek, mert nem méltók, nem erősek, hanem magukon kívülre, a női testbe, a nők elfogadásába, engedelmességébe, másokon való uralkodásba helyezték a tengelyüket (ez milyen jó megfogalmazás, hirlando!). Azt a tengelyt, amelynek belül kellene lenni, saját jogon, saját teljesítménnyel.

Ezek a szerencsétlenek egész életükben másoktól függenek, kétségbeesetten. És ennek a kétségbeesésnek a másik oldala, a csillapító szere az erőszak. Ezek a szerencsétlenek mindent megtesznek, hogy úgy tűnjön: a világ tele van szép, fiatal, készséges nőkkel, akik nőiesek, akik a fantáziák beteljesítői, a fantáziákéi, amelyekben a férfi helyett pondró, akárcsak édesanyja ölében valaha, újra érzelmi biztonságban lehet, ahol ő kell, ahol ő kemény, dicső és erős. Nők, akik úgy néznek ki a szerencsétlenekre a magazinból, a képernyőről, és akik élvezik úgy általában is és persze velük, a szerencsétlenekkel a szexet — a szerencsétlenek szexnek nevezik mások megalázását, a partnert semmibe vevő igények kiszolgálását. Az illúziónők pillantanak ránk a Kotros Borisz nevű szörny tumblr-ján is.

És ezek a szerencsétlenek azok, akik, bár náluk van a hatalom mindenféle mutató: életminőség, rang, pénz, beosztás, szabadidő mennyisége, döntési szabadság, az erőszak joga szerint, nem tudnak máshonnan önbecsülést meríteni, csak az ilyen illúziókból. A megvásárolt, üzleti alapú, avagy manipulációval elért élményéből annak, hogy ők kellenek, számítanak, vonzóak, hogy rájuk, akik különben nem elegek, bárki is kíváncsi, hogy rájuk valaki, akár egy szép és fiatal nő, visszanéz. Ezek a szerencsétlenek azért élnek az illúzióból és az erőszakból, megfélemlített, pénzért meztelen, termékként felkínált nőkből, mert saját teljesítményük, tartásuk, az önbecsülésüknek inherens, önazonos forrása nincsen. Ezért leskelődnek, mustrálgatnak, fikáznak ezek a szerencsétlenek álló nap másokat az interneten.

Ezek a szerencsétlenek is, mint mindenki, szeretnék magukat jó embernek érezni, ezért aztán ezzel a kínos mechanizmussal nem szeretnek szembesülni. Ezekkel a szerencsétlenekkel mi nem állunk szóba.

Egy nő, ha nem kell annak, aki neki kellene, egészen mást csinál. Leginkább magát emészti. Társkeres türelmesen. Vagy csendben transzformálja a szexualitását. Önkéntes munkává, kulturális fogékonysággá, sporttá.

Nekem mázlim van, hogy engem egy ritka speciális ízlés kedvelt csak, és különösebben soha nem voltam jó nő, mert ezért én nem kaptam rá arra az olcsó jutalomfalatra, amelyre sokan rákapnak: az ilyen férfiak pillantására, kívánkozására, a hajlandóságért adott érzelmi vagy akármilyen fizetségére; nem kaptam rá az így szerezhető viszonylagos elismerésre, előnyre, és nem is traumatizálódtam túlságosan, nem lettem menthetetlenül Stockholm-szindrómás, illetve jelentős énmunkát végeztem, hogy megszabaduljak tőle; nem tettem belsővé ezt a logikát (aki által mégis traumatizálódtam, afölött most, leleplezve ezt a mechanizmust, erkölcsileg revansot veszek, mert a szólás, a láttatás lehetőségét kaptam a bloggal).

Ezeknek a szerencsétleneknek a viselkedését mi leleplezzük, blogot írunk — korántsem csak én –, a rájuk jellemző mechanizmusokról beszélgetünk mára széles körben. Majd ezek a szerencsétlenek erre felfigyelnek, magukra ismernek — miért is? A kép nem tetszik nekik, és ezért ádázul, sunyi álneveken üldöztök, feszültök, trollkodtok, aljaskodtok, elvakult sértettségetekben, mintha valami értékmentő harcot folytatnátok, magatokat érthetetlen módon okosabbnak és hasznosabbnak képzelvén. Homályos foltokat látva csak abból, ami például ezen a blogon zajlik, de a saját életetek kudarcaiból is. Aurelius Respectus, Deansdale, Abszolút Igazság (hehe), Kotros Borisz, Minden Áron, Kozma Szilárd: ez a közös bennetek.

Az értelem és a jó szándék fényénél ti elolvadtok, mint gombóc fagyi a maldív tengerparton, és ezért gyűlöltök engem, ezért vannak tele csakazolvassa elemezgetésével indextopikok, és ezért nem kopik le Minden Áron sem. Mert ennyire fáj nekik ez a tükörkép, és, látva a blog népszerűségét, ennyire érzik fenyegetve a jó kis kényelmes, reflektálatlan viszonyokat. És ez, a mechanizmusok megfigyelése, valamint a férfitól függetlenül is méltó és örömteli létezés az, amit ti férfigyűlöletnek neveztek, és ami titeket annyira zavar.

A jelenség méretéről, amíg nem lettem rutinos és sokfelé néző internetező, fogalmam sem volt, csak halovány visszfényei sejlettek föl az ismerős férfiak viselkedésében. Eléggé meg vagyok döbbenve, mekkora.

bajuszcicnek ezt is

Aljas egy cím, belátom. Szeretőimről, konkrét szexuális élményekről továbbra sem írok.

Arról írok, ahogy az élet császára magához vesz valami fiatal, ájult nőt, és akkor teljes természetességgel sorra veszi neki az előzőeket. De nem is csak elmeséli egyszer, kötelezően az összes nője történetét (ö. n. t.), míg kinn vihar rázza a fákat. Hanem katalógust vezet. A legnagyobb fesztelenséggel emlegeti őket, anekdotázik róluk, egyáltalán nem mérlegeli, partnerének hogy esik ez.

Az én sokat emlegetettem például aszongya, amikor, még az előző évezredben, benyomulunk az akkor még fel nem újított Radnóti Színházba valami premierre a jobb oldalon…

Mindig színházba jártunk ugyanis. Ha nem emlékeznék a helyszínre, akkor is ezt választanám illusztrációként. De ez tényleg ott történt, s a jobb szélen.

Szóval azt mondja: Ott van K. Zs. Életem legerotikusabb nője.

Egyetérthetünk abban, hogy ilyet ép érzelmi életű, társát tisztelő férfi nem mond, ez minimum és száz százalékos igazság, és mi sem tennénk soha ilyet azzal, akit szeretünk. Ilyet leginkább kényszeresen életművészetet játszó, bálnaméretűvé nőtt egójú, kiélt férfiak mondanak, akiknek mindegy, ki van mellettük, csak legyen valaki, akinek ilyeneket lehet mondani, elbizonytalanítani, helyén tartani.

Viszont én ma már tudom, hogy ő nekem nem akart fájdalmat okozni ezzel. Nem azért mondta. Ó, én ma már bölcs vagyok. Nem számítóan csinálják. Nem akarnak direkt bántani. A helyzet ennél sokkal rosszabb. Önfeledten csinálta. Őbenne fel sem merült a szempont, hogy énnekem ez fájdalmat okozhat, az én érzéseim, egyáltalán. Ő ott az egójával diskurálgatott, s mondatának nem a szándéka, hanem az eredménye az, hogy a nő érezze a mihez tartást. Végett.

Ezeket a férfiakat hermetikusan körülveszi az, hogy nekik ezt is szabad. Ahogy meg nem kérdőjelezi senki a sok és zavartalan munkához való jogukat, a dührohamaikat; azt, hogy mivel ők hozzák a pénzt, ez többletjogokkal jár, hogy nekik nem dolguk vécét pucolni, vagy hogy a hűség a nőtől követelhető, a többi maradjon diszkrét homályban. Féltékeny, az te vagy, te kis buta.

S ami a lényeg: emlékszem az én fiatal, öntudatát kereső, nagyon megfelelni vágyó, szűkölő lényemre. Akinek annyira fontos volt, a másik őt milyennek tartja. Aki nagyon akart az élmezőnybe tartozni. Az eredmény, nagyon fiatal, érzelmileg kellően kiszolgáltatott, nem elegendő méltó és szép szexuális élménnyel bíró nő esetén: hogy a nő nagyon figyel, nagyon készséges lesz, mert jó nő akar lenni. Mert a nevezetes mondat lényege, hogy akármilyen is vagy, sosem te leszel az. A mondat lényege, hogy sorrend van. És nem, nem mondhatjuk azt, hogy csak önbizalom, kislány, és tartás, és majd akkor nem tapad rád a dúvad-sár. Mert ilyen férfiakba pont ilyen nők akadnak, ezek a szűkölők, pont ez a lényeg, ettől működik a játszma: hogy mindig akad nő, akit meg lehet gyötörni.

Ma már nem lehet, s erre mit mondanak? Nárcisztikus vagyok, önző, meg férfigyűlölő. Oké, fiúk.

S a mondat lényege, hogy elmúlt a fiatalság, és ma már semmi sem olyan, mint rég. A lankadás miatt szorongó férfinek sosem ez a mostani lesz a szép. Legfeljebb kényelmes. Ez az, amit annyira nem értettem: hogy itt nem rólam van szó. Ilyet hanyatló férfiak mondanak. És nem szeret eléggé, talán nem is tudja, hogyan kell.

Valószínűleg — persze honnan tudhatom — K. Zs. az ilyesmit, tehát a rangsort és a megfelelést tökéletesen leszarta annak idején, két évtizeddel korábban. Ő csak önfeledt volt és elbűvölő. Élvezte a cuccot. Az ember meg azt élvezte, hogy vele ennyire élvezik. Meg a saját fiatalságát. Avagy a vándorló életmódot. Az önfeledt nő kell — honnan veszi vajon -ségét…? —, nem a kétségbeesetten megfelelni vágyó, a fájdalmasan, a maga szexualitásának elfojtása árán is örömet szerezni akaró.

Bár nem kellemetlen az sem. Neki, mármint.

Nem, nem gondolom, hogy válaszul hasonlóan lélektelenül kellett volna felidéznem az előző partnereimet. Nekem ez nem megy. És az erőviszonyok sem voltak olyanok. Amúgy sem azt akarjuk mi, hogy visszatámadhassunk, hanem hogy ne legyen már harc, hanem finomság legyen, intelligencia, béke és jóakarat. Egyébként volt nekem pont előtte igen szép, nála fiatalabb és engem nagyon szerető partnerem, s az fájt neki nagyon, leste, emlegette, vádolt, rá gondolnom sem volt szabad. Tudom én, hogy a sérült lélek, a szorongás termeli ki a bántást, de ez akkor nem vigasztalt.

Nekem rég nem ő, hanem az fáj most ebben, hogy bennem mi zajlott. Hogy hogy lehettem ennyire fordítva bekötve. Hogy lehet, hogy nem azon gondolkodtam el, nekem ki volt a legjobb, s hogy ő elég jó-e nekem? Hogyhogy nem azt akartam, hogy nekem ő jó legyen, sok örömet szerezzen? Miért nem jutott eszembe sem önmagam? Nem csak ekkor, máskor is az volt a középpontban, hogy neki mi a jó. De úgy, mintha a női gyönyör valami Földön elő sem forduló elem volna, mondjuk a hidrogénhez képest, ami a férfié.

Aztán ki tudja, talán én is történet lettem. Ha van kinek mondani.

Én meg az űrben járok azóta. Megvan a lelőhely.