a mi van a fejekben? sorozatunk következő darabja

az előző (első) rész:

https://csakazolvassa.hu/2019/03/13/a-szuz-menyasszony/

Ó, mindig ez a kérdés. Miért hajlamosak a nők tufa, lélektelenül promiszkuis férfiakért rajongani? Akik rongyként bánnak velük, akiknek nem kellenek – vagy egyáltalán nem kellenek, vagy csak lélektelenül, egyszer…?

Ők volnának az igazi jó csávók? Az ellenállhatatlan alfák? Ezért?

Dehogy. Máshol van a válasz. Annyi igaz, hogy aki vonzó, az akár fölényeskedhet is, nem számít, mert mindig akad neki valaki. A nyomi ezt nem engedheti meg magának. Ő ne legyen suttyó is a nyomisága tetejébe, ez sima közgazdaságtan, kereslet, kínálat, hozzáadott érték, árképzés. Ezt belátva ő alázattal, szolgálatokkal, türelemmel próbálkozik, aztán meg dühös, hogy hiába volt annyira “rendes srác”, kár volt a melóért, viszi a nőjét a faszfej.

Ti tényleg azt hiszitek, hogy a nő majd beéri azzal, akit ti megfelelőnek gondoltok mellé? Inkább senki, mint egy nyomi – így vagyunk ezzel. (Inkább a sír, mint Paris, ezt Júlia mondja, pedig Paris snájdig és magas rangú is, igazi ínyencfalat golddigeréknek, sokkal menőbb Romeónál.) Mi nők nem vagyunk ugyanis ennyire kiszolgáltatva a társigénynek, a szexuális vágynak, ezen a nevetséges, gyűlölködő, önmagából kifordult, pornóhergelt módon, mint a férfiak. Van, tud lenni életünk enélkül is. Sőt, ennyire még a gyerekvágynak sem vagyunk kiszolgáltatva, pedig amúgy annak a leginkább.

Szerintem nem kéne a korrekt viselkedést befektetésnek gondolni, amiért jár a viszonzás, hanem alapvető emberi normának. A többit, az akár évekig folytatott hűséges kiskutyaságot, szolgálattételeket, levélírásokat, dühödt eltűnéseket és újra felbukkanásokat pedig annak kéne végre látni, ami: értetlenség, nyüstölés, önzés, zaklatás. Mert ha olyan nővel vagy korrekt, gyengéd, szolgálatkész szex reményében, aki már jelezte, mondta, érzékeltette, hogy nem kellesz, az ugyanúgy erőszak. Te vagy a balek, ha nem értetted, hogy nem lesz ebből semmi, hogy rögeszmés vagy, hogy nem látod a másikat. Nem vertek át, hanem gyűlöletessé váltál, mert erőltetted magad.

Nekünk nagy viszolygás a csökönyös lúzer. Meztelencsigás érzés. Tedd félre a sértettségedet, és próbáld ezt megérteni. Mi is vágyból szeretünk szexelni, nem “meghódítva lenni”. Ennyit érts csak meg, elkeseredett barátom: te nem önzetlen vagy, hanem önző. Nekünk a rossz szex, a nem vágyott érintés nagyon rossz. A kiszemelt nő akkor sem köteles hozzád vonzódni, ha nem voltál erőszakos. Nincs jogod beleszólni, megítélni. Nincs jogod keserűen taksálgatni azt sem, hogy kit választ. Ő is kiszemelni szeret valakit, aktívan választani, vágyni, remélni, nem pedig a toronyszobában várni azt, aki épp arra lovagol (sánta lován).

És ennyi. Hagyd békén.

Az a ti bajotok, hogy nem érzitek a bőrötökön, milyen ez a kontroll, az örök tekintet és firtatás a nők szexualitásán, amely hovatovább közügyként értelmeződik. Néznél nagyot, ha neked is előírnák, kire helyes vágynod, ki való neked. Ha ilyen alapon ráderőltetnének valakit.

Ezt már sokszor megírtam, hagyjuk is a gyengéd erőszakolókat. Mindez ugyanis nem válasz arra, hogy miért nyeli be a nő, hogy a rajongása tárgya érzéketlen, lekezelő, bunkó, használós. Miért vonzó az, aki szemét?

Miért szoktak a nők őket érzelmileg és anyagilag is kihasználó férfira kegyosztóként tekinteni, elfogadni a hatalmát, alkalmazkodni a szeszélyeihez?

Egymás szájába adni a fitneszguru farkát a lakásavatón? Tudván tudva, hogy el fog dobni, lotyóként emleget majd, és egy pillanatig nem méltó a teljes lényedre, de még kielégülni sem fogsz vele…? Rivalizálni a figyelméért, meg hogy ki mellett ül a vacsoránál? Hogy süllyedhetnek idáig? Miféle vakság, illúzió, kamaszos rettenet ez?

A rendes fiúk meg semmit se kapnak?

Na, ennek pont semmi köze az érzéketlen gőggúnárok játszadozásaihoz, mert férjhez a nők mégis a rendesekhez mennek, ha elmúlt az ifjúság. Nem szenvedélyes szerelemből, és nem leányálom-vőlegényhez mennek általában, hanem azzal kelnek egybe, aki alkalmas és kéznél van. Általában (ezt megfigyeltétek?) kettő hónappal, legfeljebb fél évvel a nagy szívfájdalom-szakítás után jön az esküvőről a meghívó, valami közepeskével készül a nász. Szépen megnyugszik mindenki, köt egy jó kompromisszumot, jegyesoktatás és templomi esküvő, anyós helyeslése, após vagyona, gyermekáldás… hogy én, a Szigeten, a hányásomban…? Soha ilyen nem történt.

Ha meg nem köt kompromisszumot, akkor úgy járt. Elég gyakori ez is.

Aztán, persze, elég néhány év, egy-két gyerek, és a feleségek továbbra is ryangoslingoznak titokban vagy aktívan. Fejben, munkahelyen, de van, aki ágyban is. Ugyanígy vannak ezzel a férfiak is, csak nekik sokkal nagyobb a szabadságuk, elmenős idejük, “túlórájuk” és számonkérhetetlenségük: rendes, dolgos, épp-csinos feleség otthon, és sokkal jobb, “arra jó” csajok titokban, alkamilag.

A másik, a kompromisszumoknál szerencsésebb lehetőség, hogy a nők már ifjan ilyen rendesekkel találkoznak, nem néznek annyi venezuelai sorozatot, megélik a szerelmet, nem csak a sóvárgást. így kialakul a tartásuk, és immunisak maradnak a faszfejekre, elkerülik az önalázást.

De akinek vágytárgy a lélektelen, alázós férfi, az miért…?

Túl sok a faszfej, ez az első válaszom. Léteznek faszfejek, fölényes, agresszív, tárgyiasító férfiak. Ezért. A hatalom ilyenné teszi őket: elállatiasodnak, gonoszak, nőgyűlölők lesznek tőle, és nem igényessé, nemessé válnak.

És bennük a lehetetlenség, a kockázatvállalás, a kaland izgalma kísérti a nőt, a “mégis ő” feszültsége, mert a nő unja az életét, mert a női élet monoton, a férj nem izgalmas, és csak fiatalon, rajongva vagy titokban van egy kis menekvés e monotóniából. (Bovaryné.)

A második válaszom pedig az, hogy a nők nem tanultak meg partnerek lenni, egyenlően és méltón viselkedni és magukra adni. Az okos nők sem. Az okos nők szemüvegesek és félszegek, nem törődnek kellő mértékben a hajhosszabbítással és az idomaik előretolásával, sem a szórakozóhelyek látogatásával és a lerészegedéssel, ezért túl komolyan veszik a lelküket és a kapcsolatokat, és így kapósság szempontjából rosszabb helyzetben vannak, mint a harsány, felszínes, könnyen vegyülő nők. Az okos, igényes nőknek végképp nem terem babér, elég durva hiányaik és sóvárgásaik keletkeznek így. Hiába nem néznek annyi venezuelai sorozatot, mint a nem okosak, ez a szerelemkép, a sóvárgás, az illúziózás mindenhonnan hat, át vagyunk itatva vele. A sérült lélek harapós, minden ellene van, örökké gyanakszik, magát mennybe meneszti. Soha olyan dühöt, amit a szexre se kellő, öntudatos, rút és okos nő érez a vágytárgy és egyben az összes nő iránt.

Hatalmas önismeret, skandináv, érzékenykedést mellőző, józan egyenesség kell ahhoz, hogy felismerjük: nem építő és nem korrekt arra sóvárogni, akinek nem kellünk, és ez ilyen egyszerű, ez egy sima döntés, nemvagyunk tehetetlenek. Annyira nem építő és nem korrekt, hogy nem is megyünk bele, soha többé. (Vö. “utálok késni. Annyira, hogy nem is szoktam.”)

És a válaszom lényegi része most jön. Azért rajonganak a nők a velük cudarul bánó, egózó faszfejekért, mert a nők – mint olyanok – Stockholm-szindrómások. Ezt a bánásmódot szokták meg, ilyenek voltak velük a férfiak általában, ez az ismerős nekik. Az önsorsrontás az itinerjük. Tanulási folyamat ez, ők pedig szépen megtanulták, amit mindenki más. Szudáni nők azt, hogy kimetszik a csiklójukat, ez a normális, mi pedig azt, hogy megaláznak minket a kapcsolatainkban, vágyakozásainkban, és a legkevésbé van szó arról, mi lenne nekünk boldogító.

Mindenekelőtt az apjuk volt ilyen velük: büntető, lekezelő, elérhetetlen. Ritkán volt jelen, nem adta magát, nem lehetett közel lenni hozzá. Le is ribancozta őket, kontrollálta a szexualitásukat. Apáink deviáns módon éltek, lusták voltak, mégis tisztelni kellett őket, megvoltak a mentségeik. Vagy épp munkamániásként szarták le a gyerekeiket.

Ebben a nők eligazodnak, ez a férfiképük alapja. A partnerséggel, a megbecsüléssel nem tudnak mit kezdeni. És ha arra jön az okos, érzékeny építész fehér lovon (nekem arra jött), és állítja, hogy te szép vagy, okos, érzékeny, neked lehetne önbizalmad, hitetlenkedve meredünk rá: én…? nekem…?

Apám, mint valami keleti kényúr, elvárta, hogy megtapossam, vagyis, olyan tizenkét éves koromig rendszeresen felszólított, hogy a hátán lépkedjek, mert az milyen jóleső. Viszolyogtam tőle, a szagától, a szobától is, a bőrétől. És mégis csináltam. Mellette a bátyáimat szolgáltam “boldogan”, ugrottam labdát szedni, órákig elnéztem, ahogy fociztak, ettől voltam menő. És én is belecsúsztam aztán a tartás nélküli rajongásba, másrészt a vágy nélküli szexbe is. De főleg az önalázásba, a “nekem egy morzsa is elég” típusú érzeményekbe. Ezt intellektuellekkel csináltam, nem feküdtem le egyikükkel sem, és kifele ebből nemigen nyilvánult meg semmi.

Azért el lehetett vele szenvedni évekig.

A jelenségnek ezúttal megvan a tükörképe is: azoknak a férfiak, akik a kegyetlen, hideg, kelletlen nőre tapadva élnek, az anyaképük a sérült, nekik az anya hiányzik. Létezik tehát ez is, csak jóval ritkább, pont annyival, amennyivel a hideg, jelen nem levő anya is ritkább.

Kapcsolódó posztok a “mi van a fejekben” témához, de a sorozat előtt írtam őket:

amiért a rossz fiúkra bukunk és amiért a béta nem kell

amiért a rossz fiúkra bukunk, és amiért a béta nem kell .

the friend zone: a barátzóna

és a fenti linkek, a gyengéd erőszak sorozat

Hébe-hóba? Néha nem annyira jó – néha pedig rossz? Semmi kedved, utálod a tested, utálod a férjed?

Vagy: persze, szenvedéllyel? Vagy: se ő, se te rég nem akarjátok már, nem is téma?

Nincs is férjed? Sosem volt?

Vagy: lobog a tűz, ez a legjobb az egészben? Átsegít a civódásokon, a nehéz élethelyzeteken? (Ti hányan lehettek?)

Amikor erről a témáról (szex a házasságban, miért nincs szex a házasságban) írni kezdtem, rettentő naiv voltam még.

Magyarázkodtam, hogy mik az okok, miért laposodik, fakul a szex, és hogyan lehetne jobb. Volt egy optimista vízióm: de hát szeretik egymást, a férfinak csak reflektálnia kell az elnyomó húzásaira, megbeszélik, újraépítik szépen.

Visszatalálnak egymáshoz.

Ezek a posztok születtek a témában:

amiért a nő nem 1.

amiért a nő nem 2.

és amiért a férfi nem, mert sokszor ő sem

nincs szex

Később pedig:

hölgyeim és uraim

valaki feküdjön le velem

Eltelt hét év. Sokan írtak, meséltek nekem. Akik a témában megszólaltak akkor, vagy privát meséltek a helyzetükről, azok közül

SENKI,

értsd, 0 fő “beszélte meg, hozta rendbe” azzal a partnerrel. Elváltak, vagy tengődnek azóta.

Nincs kiút ebből. Amikor már nem vonz a másik, amikor már eltört, elveszett a bizalom, a megbecsülés, a gusztusopsséág, az intimitás. A kézen fogva elalvás, a vicces meglepetés a kávéscsészéje alatt. Amikor már ezerszer meggyőződhettél róla: a társadban nincs szív, ötlet, szeretet. Arrogáns vagy közönyös. Sóhajtozik, a szemét forgatja. Funkció vagy. Húzod az igát, ki kell bírni. Lemondani. A gyerekek!

Ha azt kérdezitek, mi a tuti vágyölő egy nőnek – hát ez. kívánni kellene egy ilyen férfit?

(A legszebb, amikor egy részletesen ilyenként jellemzett házasságot idetol nekem a törzsolvasó évekkel később: én biztos azt irigylem, hogy ő házasságban él! neki él a férje! Mi van a nőkkel, hogy ennyire elromlanak, elbutulnak, igénytelenné válnak?)

Azért voltam naiv, mert én nem tudtam, mennyire általános a szexből és a “megcsalásból” játszmát csinálni. Valahogy ez elkerült, nagyobb tabu volt a szex, mint hogy erre megtanítsanak. Vagy nekem volt cizelláltabb lelkem, emberibb kapcsolataim, vagy igényesebb partnereim. A szexet nem használtam mézesmadzagként soha, se hatalmi eszközként. Ezt nem éreztem becsületesnek, amellett én nem a saját puncimat, hanem a másikat éreztem a legfőbb jónak. A testét, lelkét, közelségét – annak, aki vonz. De csak annak. Mással nincs dolgom. És akit én nem vonzok, azzal, fájdalom, nekem sincs dolgom. Ezt nehezebb volt megtanulni, de sikerült.

És ez a skandináv szerelem, amiről annyit beszéltem. ennyi a lényege.

Nem zsaroltam vele, és előtte sem feküdtem le olyannal, akit nem szerettem mélyen, egész emberként. Vagy, később, akit ne kívántam volna hevesen testileg.

Innen pedig nehéz megérteni azokat, akik azonosultak a népszokással: a szex, a rendelkezésre állás a nő kezében eszköz, amellyel elérheti, amit akar. Megfizeti a fél napnyi nyugalmat, a “családi békét”: aznap este nem tör-zúz, ordít a ház ura, nem ingerlékeny, hiszen megkapja, ami jár. Tele has, üres fasz, házi béke. Ugyanúgy, ahogy a gyereknek bébipapi és tiszta pelus. Vagy: megfizeti a férj hűségét, akinek így nem “kell” máshoz járnia.

Ismerős? Vagy ezt csak a nagymamád mesélte?

Ennek a modellnek, hogy engedni kell, ez az élet rendje, a következménye: riasztó mennyiségű női szenvedés, neurózis, teljes fagyottság, undor és sok nem kívánt gyerek. Németh László: Iszony. Móricz összes nagyregénye, Selenauzentkálnay* Magdaléna Lina a Rokonokban. Most szándékosan nem írok arról, amikor a gyerekeiket, serdületlen lányokat abuzálnak, de teljesen általános volt használni nők és gyerekek testét. A világot az kormányozta, hogy a hatalmi helyzetben lévő férfinak mikor, kivel, hogyan támad kedve, és ha ő éli ki, az nem bűn, hanem természetes. Ezt nevezzük patriarchális családmodellnek és kettős erkölcsnek.

A pénz is hatalom. Móricz a második felesége párnája alá buzgón gyűrte a százpengősöket (Tarján Tamás szíves szóbeli közlése).

Egy, két, négy generációval később: (ugyanúgy) a férj hűségét fizeted meg az aktussal, az ordítozásmentes estét, azt, hogy rábólintson valamire, vagy ne veszekedjen. Vagy visszaédesgesd, mert hűtlen volt, és be kell vetned a nehéztüzérséget. A szopás, az édeshármas, a szexi jelmez (vagy ilyesmi) is játszik a remake verzióban. A közönyös feleség vérmes szexistennő lesz hirtelen, ha ráébred: viszik a tulajdonát.

Ezt sem éltem át. És ezért, hogy nem, hálásabb vagyok a sorsomnak, mint a három gyerekemért. Mert ez iszonyatosan megalázó. Tudni, hogy annak, aki csak visszamászott térden a kertvárosi sorházba, az idegvégei hegyén, a tudatában ott marad örökre annak az emléke, akivel mennyország volt. Aki kívánta, és akiért reszketett. Aki önmagáért szerette.

Nincs köszönet az újraszexben. Mert a kiborult vagy a fásult feleség nem vágyik rá, csak eszközként veti be. Tönkreteszi vele a saját érzékeny, testi-szexuális műszerét. Az önazonosságát. Ó, annyi este, délután lehetett volna, amikor az a két ember örülhetett volna egymásnak, titkolózás nélkül… csókolózhattak volna a parkban, a kávédzóban, és mégsem ők ketten tették.

Ezek az emberek nem szeretik és nem kívánják egymást, illetve a szeretésük, együttélésük olyan nívón tengődik, hogy abba kár energiát tenni.

És ennyi. Mást erről nem lehet mondani.

Nézz magadba. Hogy voltál te ezzel? Amit írok most, az akkor szól neked, ha komolyan vetted magadat, a másikat és a szerelmet, és nem adtad magad, nem “adtál puncit” vágytalanul, cserébe, semmiért.

És, bocs, de fedeztetésként sem. Lélektelen, célorientált gyerekcsinálási céllal. Babaprojekt… Fűnyírás. Lekvárok a kamrában. Bevákuumozott téli holmi…

Kezdjetek élni.

Csak 1. mély szeretetből, az intimitás megéléséért, 2. heves vágyból érdemes.

Ha sokan volnánk ilyenek, őszinték, játékosak, intimitásra képesek, akkor kimondhatnánk megfelelő öntudattal:

A szex nem arra való, hogy feltétele, ára legyen bárminek.

A szex csak akkor jó, ha nincsenek traumáid se a jelen, se a korábbi partnereiddel.

Ha vágyból, ismerősségből fakad, és oldott vagy szenvedélyes.

De: a szex nem alkalmas békülésre, kríziskezelésre, visszacsábításra, sőt: ha másra nem, akkor gyerek”csinálásra” sem. Ez megalázó. Ne alázd meg a férjed!

A szex játékra, vonzalom-kifejezésre, önkifejezésre való.

Nem kell problémáznod azon, ha nem kívánod a szexet. Nem kell, hogy bűntudatod legyen. Maradj önazonos. Nem érdemes de facto végrehajtani a mozdulatokat, letudni a penzumot, mert, hogy is írja Lobster, az rossz hírét kelti az igazinak.

https://oriblog.blog.hu/2015/07/13/nincs_olyan_hogy_szexmegvonas

Aztán:

Okos férfi tud úgy alakítani hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta (akarom mondani az asszony által nyújtott szexuális szolgáltatás) is megmaradjon.

Ne legyetek okosak soha, ti, nők! És ne használjatok senkit érdekeitek szerint. Inkább szenvedjétek meg érzelmileg, válasszátok a nehezebbik utat, de éljetek a kedvetekre, élvezzétek az életet. Ez a feminizmus, nem a punci fegyverként való bevetése.

És ezért csapda a jelen felállásban a házasság. Mert empirikusan azt látjuk, hogy nem sikerül élvezni együtt. Semmilyen értelemben.

Én arra kérlek, hogy nézz magadba, és változtass, ha kell.

Nem kell magyarázkodnod, ha nincs kedved. De: gáz, pontosabban, mélyen immorális, ha azt mondod, nincs kedved, miközben csak nem tudod elérni az aktussal, amit akarsz, mert felmentek az árak, vagy lement a te árudé, vagy a haragod már erősebb a másik iránt, mint az üzleteléshez való kedved.

Ti, őszinték, érzőek, akik ki tudtátok kerülni azt a hagyományt, hogy a szexszel-tele hassal kordában lehet tartani a férjet, és meg tudtátok élni az őszinte, kíváncsi, belefeledkezős intimitást! Szeretném erősíteni bennetek, ami nekem is későn esett le, mert engem elkényeztetett az élet: nem kell senkivel szexelni, akivel nem akarsz spontánul és nagyon. “Hell, yes”, mondja az angol.  Nem kell semmilyen rábeszélésnek engedni. Nem kell terápiára járni, erőltetni, tanácsadókat olvasni, tantrikus tanfolyamra menni. A tested nem használati eszköz, és nem működik üzembiztosan, ezt tőle elvárni romboló. Ha “szexuálius problémáitok vannak”, akkor hagyjátok az egészet. Ne kínlódjon ott egy vicsorgó kutyaszemű. Ne erőltessétek, mert megalázó. Majd lesz avlaki, akit megkívánsz, majd lesz valaki, akit ő megkíván. (És akkor ne vesd be te se a nehéztüzérséget.)

Nem kell problémaként felfogni a vágy hiányát, mert ha másvalaki problémáját (a követelőző, birtokló, a szexet trófeának és/vagy szükségletnek felfogó férjedét) a magadénak tartod, akkor azzal tönkreteszed a saját szexualitásodat. Meglehet, és ez gyakori, hogy a követelőző férjed sem kíván téged, nem tart vonzónak, gusztusosnak, sőt, ócsárol. Én ezen mindig csodálkoztam: ha nem szereti mélyen, miért akar hozzáérni? Nemhogy belefeledkezve lenni a közelében, védtelenül. Hiszen az idegenség páncél. Hogy és miért veszi le?

Hát úgy, hogy a férjed a rábírásoddal demonstrálná a hatalmát. Győzni akar, mert neki játszma a szex. Demonstrálja azt, hogy mi a dolgod. A szex behódolás, rítuális győzelem, ennek is vannak kultúrtörténeti forrásai, már a görögöknél is. Meglehet, akárhányszor töri meg a kedvetlenségedet, vidáman hál mással is.

Mivel ilyeneket ír le egy pszichológus, kócs, újságíró, erős késztetést éreztem, hogy most írjam meg a témát. Szigeti Ildikó a neve. Mindent az őt irritáló jelenség, személy margójára ír, ember, sőt, film margójára is tud írni, viszont magyarul nem nagyon:

…mint az köztudomású, a gyengébbik nem kreativitása bizony jóval felülmúlja a férfiakét. Ennek folyamányaként pedig maga a bántalmazás is meglehetősen sokféle lehet. Egy nő nem csupán a „békebeli” módszerekhez folyamodik, ha büntetni, avagy szabályozni akarja a másikat. Szóval, tettel, vagy annak megvonásával bántalmazhat. És igen, ha csak ritkán is, de fellelhető olyan kriminológiai tanulmány, amelyben – mint gyakori „büntetési forma” – szerepel a szex szándékos és tudatos megvonása, avagy a szexuális abúzusnak olyan verziói, amelyekre még a pornón szocializálódottak sem gondolnának.
A családon belüli erőszak neoliberális megnyilvánulásainak áldozatai férjek, szeretők, fiú gyerekek, apák és nagyapák. Férfiak. Pontosabban védtelen férfiak. Akiknek sérüléseiről nem lehet látleletet felvenni, és azt lobogtatva győzelmi táncot lejteni a bíróság folyosóján.

*

És még egy, bónusz, teljesen mást kerestem, de ezt találtam. Régi nőgyűlölő erősködő:

Csak a saját nevemben tudok nyilatkozni. A nőknek az a csoportja aki nagy vagyonnal rendelkezik ( örökség, válás után stb )  vagy magas szintű vezető valahol. Ezeknek elég nehéz náluk magasabb vagy egyenlő státuszban lévő férfit találni, mert hatalmas önbizalmuk taszító egy férfi számára. Ez sok értelmiségi nőknél is megfigyelhető, egész abszurd elvárásaik vannak a férfiak felé, tipikus képviselőjük csakazolvassa blogger.

Ilyen kavarós, sunyi, szorongós a ti szexualitásotok. Félreneveltek titeket. Féltek a nőtől, mert nem kellenétek neki, és ebben nem tévedtek – nem mert gazdag, nem mert izmosabb, nem mert elért valamit, hanem mert az a nő szuverén. Mint ilyen, azt nézi, neki ki tetszik, nem azt, hogy ő kinek kéne. Társkeresőn is azt nézi az, aki oda jár.

Ezek a hőbörgő, rosszindulatú férfiak félnek a nőktől, ennek elfedezése az “aláválasztás” és a szex erőltetése is, az erkölcsi intelmek, a kellek, a keretek. Az egész konzervativizmus.

Ti, leányok, ne tegyétek.

Olvassátok el A vágy csendjét, az reveláció.

Meg ezt:

https://csakazolvassa.hu/2014/07/18/imadom-a-szoros-ferfitestet/

* elírtam. Az Index fórumának leggörényebb, aljas moderátora, egyben fórumozója ő, a neves régész asszony. Nemsokára a csakazolvassa blogon!

Intenzíven értetlen, tiltakozó, döbbent, olykor agresszív reakciókat váltott ki itt és egy fórumtopikban is az előző posztom, pontosabban azok az igen egyszerű állításaim, hogy

a szex (a nő hajlandósága) nem szolgáltatás és nem jutalom,

nem kéne erőltetni, manipulálni érte a nőket, ebbe beleértem az udvarlásnak, közeledésnek nevezett stratégiák zömét is, állati nyomasztó,

a párterápia pénzéhes pszichológusok műfaja, hihetetlenül eredménytelen,

nem-vonzó partnerekkel nem élvezzük az aktust,

a nők (is) vágyból, szenvedélyből szeretnének szeretkezni,

szexmegvonás mint férfibüntetés NEM létezik, ha egy bántalmazó vagy erőszakos férfi ezt nevezi meg előzménynek, az gáz, mivel a szex (valójában: a férfi rendszeres kielégülése, sőt, a női test közelsége sem) nem alapértelmezett, juttatásszerű része a párkapcsolatnak.

Ami nem kölcsönös és lelkes, amihez nyomás, kényszer, manipuláció kell, ami feladata a nőnek és kiérdemelt járandóság a férfinak (hogy képesek így élvezni?), az de facto erőszak.

Ha a nőnek jó lenne ez a szex, akkor keresné, nyitott lenne, ebben biztosak lehettek.

Sokaknak ijesztő ezt megérteni. Mintha rettegnének attól, hogy a nőnek is vannak szempontjai, a nő is választ, a nőknek ők lehetnek taszítóak, kevesek, fantáziátlanok. Vagy hogy ők nem elég vonzók, nem tudják, hol a nő szexualitásához a bejárat. Arra tanította őket a társadalom, hogy nekik JÁR a szex, ki lehet érdemelni, így-úgy megszerezni, rávenni a nőt, illetve arra, hogy a nőnek kicsit mindegy, neki amúgy is alacsonyabb a libidója, egy kicsit mindig nyüstölni kell, és úgysem élvezi.

Ugyanakkor van egy hazug mítosz, ami összeáll a rengeteg indulatos rizsából:

sajnállak, hogy ilyen negatív élményeid voltak csak szexuálisan, meg öreg partnereid, mert ugye, van ellenpontja, a nő, aki szép, vonzó, kívánatos, emellett kellően monogám, és rendszeresen kielégíti egy férfi, valamint mindenféle rossz érzés nélkül ki is szolgálja ezt a férfit minden téren, azt nézi, úgy él, hogy tetsszen, jó legyen a férfiaknak, hiszen ez a szreepe, ettől boldog ezért ő nem elégedetlen, és nincs szüksége feminizmusra.

Jól látjátok, a baszatlan, boldogtalan nő vádjáról beszélünk, amivel a feledik kommentednél rámlőnek azok, akiknek fogalmuk sincs arról, mit jelent (és milyen ritka) a kölcsönös vágyból fakadó szex.

Én a feminizmust dühkitörés-jellegűen kommunikáló nők körében sokkal gyakrabban látom azt, hogy nekik szakmailag, anyagilag nem jött be az élet, elakadtak, megöregedtek, betegek már ahhoz, hogy új életet kezdjenek. Ugyanezért vádaskodnak a sport, a test karbantartása ellen is. Vannak, akik az öregedés miatt szembesülnek megfogyatkozott női “hatalmukkal” (ez nem valódi hatalom, hanem a férfiak hatalmához való ideiglenes és korlátozott hozzáférés szexért vagy molesztálásértcserébe); és van egy sor olyan nő, aki akkor és azért lett dühös feminista, amikor elege lett a basáskodó vagy őt megcsaló férjéből, nem pedig a megértett elvek miatt. Sok félremagyarázó, visszaélő, kártékonyan harsány nő van, de nagyon ritka közöttük az, akinek az volna a gondja, hogy ne találna férfit, és olyan szexet, ahogy azt a férfiak értelmezik.

Csakhogy az a szex, ahogy ezek az arrogáns és nem túl vonzó emberek elképzelik, nem jó nekünk, mert mi nem elszenvedni, hanem élvezni szeretnénk a humán jellegű szexet, a választott és vonzó partnerrel, kölcsönösségben. Ez a “baszatlanság”: hogy az erőszak kultúrájára nemet mondunk. Hogy nem jó úgy nekünk.

Egyszerűen hagyjátok a nőket békén, ne akarjátok megmagyarázni, helyettük tudni, kontrollálni, hogy nekik mi a jó, hogy jó, mi hiányzik. Mi megpróbáltuk, csináltuk. Nem annyira dicsőek a történetek, sajnos. Mindent legyalult a rossz szocializáció, még érzékeny, kedves, lelkileg gazdag emberemmel is úgy kellett tudatosítani és kigyomlálni ezt az elképzelést, hogy ha elég kedves, akkor a nő majd hagyja magát.

A boldog, kielégült, szép feleség, akinek nincs szüksége feminizmusra, hazug, ártalmas mítosz. Hangoztatása révén le lehet tagadni a valódi problémát, hogy itt nem a nőkkel van a baj: a nők csak reagálnak (gyakran rosszul, rombolóan) arra, hogy nem haygyják őket a saját igényeiket artikulálni, dönteni, kompetensnek lenni, örömöket megélni.

A hamis elképzelés hangoztatása roppant kifizetődő nektek, mert akkor a nőket hibáztatjátok, és nem kell magatokra néznetek, hogy mennyire önző, erőszakos, tunya, igénytelen, elembertelenítő, jobb esetben csak elváró, értetlen, önsajnáltató az, amit a nőkkel csináltok szex címén. Gyakran elhízott, ápolatlan, magyarul nem tudó, bő nyugdíjas férfiak taglalják az én szexualitásomat, kinézetemet, házasságomat.

Mindez abból fakad, hogy nem nézitek a nőket ép, teljes, dönteni képes, kompetens személyeknek. Ezért, ez ellen kell a feminizmus.

Sok nő elfojtásokban, “de hát mi bajom nekem?” állapotban él, és igyekszik a szerepét betölteni, de rettenetesen boldogtalan, és ezt nem vallja be. Megy tovább a verkli, aztán belesorvadnak, beleszürkülnek és idősebb korukban a fiatalokat, a gyerekeiket, az egész világot bántják alattomos eszközökkel, bosszúból, rosszallják a tündökletes, önálló, fiatal nőket. Nekik kell csak igazán a megértett feminizmus.

Mert a magukra talált, öntudatos nők, ha időben nemet montak a kötelességszerű, szolgáltatás jellegű szexre, ezekre a szolgáltató jellegű szerepekre általában, akkor nem traumatizálódnak, nem hal el a spontán szexuális lényük, nem erodálódik a személyiségük a permanens traumákban, és élvezetes szexben van, lehet részük, valóban a maguk igénye szerint. Emiatt nem szorulnak arra, hogy olyan emberek adatlapjai között keresgéljenek, akiket hiába szűrnek, mert a kiszűrteknek is a második üzenetében egy faszfotó érkezik, vagy a kérdés, hogy a nő, mint valami prostituált, “hajlandó-e popsiba” a nagyságos úr kívánsága szerint*. És ha nincs, nem panaszkodnak emiatt vagy követelőznek vádaskodva anonim fórumokon.

És: hova tűntek a rendes férfiak? Sehova, ugyanolyanok, a pornó sokat rontott a szexuéális területen, de megvannak ők, csak amit adnak, az nekünk nem kell. Van saját.

Öröm, élmény, élet.

Aztán néha akad kivétel, és ő érti, nem szerep a társának lennem, és vele jó. De ez nagyon ritka.

Sok érdekes kérdés kapcsolódik még ehhez, ezekről tervezek külön posztot is írni:

Miért van ma ennyi válás?

Miért nősülnek még egyáltalán még a férfiak? Nekik ezekkel a nőkkel már nem buli!

Miért szülnek a nők? Korrekt-e bármilyen rejtetten, bújtatottan, kedvesen a nőket szülésbe beleérvelni? Miért mélyen feminizmusellenes ez? És: kiteljesítő, must-have élmény-e a gyerekvállalás? Korrekt-e utólag megtagadni (ez már volt)?

Van kedvetek ezeken már előre is gondolkodni?

Tegnap Vay Blankával készítettem interjút! Jön a születésnapi (saját és blog) beszámoló és hiúskodás is, és lesz egy összefoglaló írás arról, miért nem tud progresszív lenni a wmn, hol romlott el, hogyan tartanak benne tartalmai a kismagyar női mocsárban. Lesznek színházi beszámolók, és sokan várják az igazság pillanatát, amikor kiírom: ki, miért, hogyan aljaskodik nők ellen, tart uralma alatt döbbenetes (hivatali) visszaélésekkel komplett alfórumokat és folytat nemtelen hajszát olyan nők ellen, akiknek agyilag, életteljességben, korrektségben, kinézetben a közelében sincs.

* gyengébbek kedvéért: itt nem arról van szó, ami ki-kinek magánügye, hogy amúgy szoktuk-e élvezni, amikor “popsiba”. Hanem hogy ilyet elemi jóindulattal bíró, a másikat mebernek néző férfi nem üzenetben kérdez meg, és nem tekinti előre bebiztosított tartalmú, garantált csomagnak a későbbi szexuális eseményt.

Az első rész itt olvasható:

https://csakazolvassa.hu/2019/05/25/en-nem-jo-no-akartam-lenni-interju-vay-blankaval-1/

És mikor jöttél rá…?

Valahol mindig tudtam én, de csak mindig azt mondtam magamnak, hogy nem vagyok elég szabad hozzá. Valahogy megmaradt a nem létező, mesebeli dolgok kategóriájában, hogy lehetnék nő is. Aztán csak elkezdett motoszkálni a dolog. Elmentem egy berlini tanácsadásra egy queer-transz szervezethez. Mondtam nekik, hogy én egy biszexualitásával rendben levő férfi vagyok, erős női oldallal, amelynek öltözködéssel most adtam egy kis teret, ami nagyon jó, de nem tudom, hova fog ez vezetni. Megkérdezték: ha holnap reggel bármilyen neműként ébredhetnél, mit választanál? Akkor én elsírtam magamat, megértettem, hogy nem igaz többé, már csak kifogás az, hogy nem vagyok elég szabad ehhez a döntéshez: hiszen életem legfontosabb szereplője éppen pár hete hagyott el. Tehát nem volt már mit vesztenem: szabad voltam.

És egy olyan városban éltem, ahol transzneműnek lenni oké. Másnap reggelre már biztosan tudtam, hogy bármi is lesz, belevágok.

Mikor történt ez a kimondás?

2015. december 21-én. Az év legsötétebb napján. 37 éves koromig izgalmas és értelmes feladatokat végeztem, inspiráló közegben, értékes emberekkel, akik szerettek. Volt egy boldog házasságom. Mégis ott volt bennem valami lappangó halálvágy. Alapvetően azért éltem, mert a számomra fontos embereknek nem akartam fájdalmat okozni. Fegyelmezett voltam. El nem tudom mondani, hogy ez mennyire fárasztó.

És akkor másnap…?

Másnapra nem lettem nő, de döntöttem és belevágtam a tranzícióba. És elmúlt a halálvágy. A transzneműség nem arról szól, hogy akkor most lehet műkörmöm meg hatalmas szilikonmellem, hanem például arról, hogy nem gyűlölöm már számomra is rejtélyes okokból a létezés minden egyes pillanatát es molekuláját. Ez a transzneműség tétje és lényege. Hogy amint az ember elkezd önazonosan élni, elmúlik a halálvágy.

Én tudom, hogy nevetséges volna a sztereotip női öltözködés. Magas a homlokom, férfias a hangom, ez nem fog változni. És tudtam én azt is, hogy hányféle nehézséget vallalok: pénisszel akarok nő lenni? Ki randizik majd velem? Kitagad az apám? Hogy találok munkát? Transz nőnek lenni Berlinben sem előny. De ezt MIND fölülírja az, hogy a saját életemet élem. Objektíve elég rossz helyzetben voltam ekkor: egyedül éltem, nem volt ismerős a közeg, szar munkám volt (napi sok órában biciklis futárkodtam), nem volt jó a lakásom sem – de életemben először azért éltem, mert akartam élni, és nem azért, mert muszáj.

És hogyan jeleníted meg ezt a nőiséget? Itt ülsz, két karikafülbevalód van, a hajad lófarokban. Nőies szabású, sportos, hosszú felső van rajtad, és rózsaszín mintás leggings. Miért fontosak ezek? Úgy értem, miért pont ezeket az elemeket választottad a nőiség külsődleges megjelenítései közül?

Talán a férfiszocializációmból adódik, hogy nincs türelmem, kedvem a nőiséghez köthető pepecseléshez: szempillaspirál, rúzs, magassarkú. Ez a nőiség? A lófaszt.

Melltartó…?

A melltartót bohóckodásnak érzem: az én méretemmel nincs rá szükségem, kényelmetlen. Időt és pénzt kéne arra szánnom, hogy találjak olyan melltartót, amely kényelmes ugyan, de továbbra is fölösleges.

Mondtam én, ha jössz, a sziszterhúd jegyében elviszlek Zero Feelt venni…

Jobb ez a reggeli itt. De ha lenne vagy lesz olyan mellem, ami funkcionálisan indokolja, akkor hordok. Ez annyira nincs a fejemben, hogy a barátnőmnek volt, hogy úgy kellett nagy nehezen meggyőznie: állásinterjúra melltartót kell venni, Mädchen!

És…?

És akkor felvettem a sportmelltartómat, amelyet az uszodába is hordok. Amúgy melltartó nélkül jobban járok: akinek gyanús, hogy én most mi az isten csudája vagyok, az látja, hogy igazi a mellem, ha meg melltartóban vagyok, akkor meg azt gondolhatja: nocsak, egy férfi melltartóban. Szerintem nem oké az sem, hogy a cisz nőket melltartóba kényszerítik, és ezt továbbra is tartom.

Tehát te lavírozol aközött, hogy elítéled azt, amire a társadalom a cisz nőket kényszeríti, és hogy a világ számára értelmezhető, sztereotipikus női nemi jelekkel lásd el a tested.

Igen.

ez a kép az ÉVA magazinba készült, Lábady István fotózta, és én akkor találkoztam először Blanka történetével

Más lenne ez, ha fiatalon kezdted volna a tranzíciót? Jobban csajoskodnál?

Tizen-huszonévesen akkor jó nőnek lenni, ha megfelelő az énképe, önbizalma az illetőnek. Én nem voltam fiatalon nő, ezzel nyertem és vesztettem is. Tizen-huszonévesen folyamatosan nyomasztó elvárásokra kell reagálni. És megöregedni is rosszabb női testben. Vannak az én nőiségemnek korlátai, de legalább abban a testben fogok megöregedni, amelyben élni szerettem volna. Objektíven nézve nem csináltam jó cserét, de nem érdekel.

Azért az idős férfiaknak sem könnyű, van a prosztatarák, amely mindenkit elér…

Na, erről a lehetőségről például nem mondtam le…

Az megmarad?

Igen.

Szóval, mit és miért választottál a társadalmi kódok közül?

Azt, ami nőiséghez tartozik, ugyanakkor kényelmes, kézenfekvő, nem macerás. Szemceruzát mondjuk háromszor használok egy héten, rúzst egyszer vagy kétszer. A kettőt együtt talán soha. Az idő felében van a kezemen körömlakk, ez például nagyon hatékonyan segíti a környezetemet abban, hogy a megfelelő nembe soroljon. Ami nekem, mint ahogy minden nőnek és férfinak is, egyaránt fontos. Ha nincs rajtam körömlakk, jóval nagyobb eséllyel mondják, hogy “jó napot, uram”, ami elég szar érzés. Mert nem vagyok férfi.

A nagyon hangsúlyos, sztereotip (“ocelotmintás”) önmegjelenítés oka a transz nőknél ez. A transz férfiaknak egyszerűbb a dolga: amit ők csinalnak, az kisebb tabusértésnek számít, nem olyan provokatív egy nő férfiruhában. Persze nem különösebben szeretik heteronormatívék, hogy megszegi a szabályaikat, de mégse bántják annyit. Ráadásul a tesztoszteron, amit szednek a tranzícióban, úgy hat – hacsak nem reménytelenül női a testalkatuk –, hogy egy éven belül senki nem mondja meg, hogy transzneműek. Bármiféle edzés nélkül fel fog szedni egy csomó izmot, szakálla lesz. Amúgy ők is sztereotipikus férfiirányba mennek, gyúrni kezdenek, tetováltatnak, gyakran egész szexista macsó módon viselkednek, de nem baszogatják őket annyit, mint a transz nőket.

A transzneműek esetében amikor a sztereotipikus külsőségeket követik, a fizikai biztonságukról is szó van: ha egy erős testalkatú nőnek látnak, akkor érdektelen vagyok szexuálisan, és mintegy mellékesen relatív biztonságban vagyok. De ha egy férfinek látnak női ruhában, akkor nem vagyok biztonságban.

Berlini szállásadónk most az áprilisi félmaraton idején mesélt egy csodálatos történetet egy középkorú, norvég, férfiként anyakönyvezett transz nőről, aki az ötvenes éveiben kezdett nőként élni. Egyedül él a hegyekben, fizikai jellegű munkája van. Ő is szoknyát vesz. Ő kinek nő? Kinek adja ezeket a jeleket?

De hiszen erre a kérdésre a választ te is megadtad már, amikor arról írtál, hogy “egyedül, a szélben is nő vagyok”. Tedd fel magadnak is a kérdést, hogy te kinek vagy nő, amikor egyedül vagy. Valószínűleg ő is hasonlóan van ezzel.

És neked bejön mondjuk a csipke? Vagy a tanga?

A csipke másokon tetszik, én hülyén érezném magam benne. Tangában szerintem a legszebb női fenekek is közönségesnek hatnak. A coming out után az volt a barátaim félelme, hogy ocelotmintában, keblekkel, műszempillával, harsány gesztusokkal vonulok majd fel és alá. De azt hiszem, én normális maradtam, és van önkritikám, tudom, hogy milyen ruhákban hatok autentikusan, és miben lennék menthetetlenül komikus.

Mi a helyzet a szőrtelenséggel?

Ha annyira lenne szőrös a lábam, mint egy átlag nőnek, akkor valószínűleg hagynám nőni. Esetemben azonban jóval többről van szó, így lézeres szőrtelenítésre járok. Fáj és drága, de lassan hat.

A hormon nem hat erre?

Csak mérsékli a növekedést, de nem szünteti meg.

Mesélted, hogy izmod épült le, és tíz kilót híztál a hormonoktól, a bringás futárkodás és a sok lépcsőn rohangászás mellett. Igazán nem akarom ezt a fitneszvonalat erőltetni, de a testalkat nem jelzés a világnak, vagyis, a törékenység nem nőbb?

Engem a plusz tíz kiló egyedül a sport szempontjából zavar, esztétikailag nem tartom magam kövérnek. Oké, a tokám oldalról zavar. Próbaltam lefogyni abban bízva, hogy tudok majd újra maratont futni, de nem ment: mivel kevesebb izmom van, ezért ugyanannyi edzésidő alatt kevesebb kalóriát égetek el, vagyis nehezebb fogyni. Az éhezéstől nagyon könnyen megfájdul a fejem, rosszul leszek. Szóval egyelőre megbarátkoztam a helyzettel. A barátnőmnek pedig tetszem, és ez elég fontos.

A világban történt-e már olyan, hogy egy transz férfi és egy transz nő pár lett?

Igen. És ez szép, szomorú és szükségszerű is. Ha transz vagy, akkor a nemi kategóriákkal lazábbnak kell lenned, nyitottabbnak, különben saját magaddal sem tudsz rendben lenni, és ezt az elfogadást másokra is alkalmazod. Szomorú pedig azért, amiért a kirekesztett társadalmi csoportok általában maguk között találnak párt: fogyatékosok, hajléktalanok, romák.

Tehát ez fejben dől el? Létrejön így vonzalom?

Ez tanulási folyamat, de nem csak kognitív. Persze, úgy döntesz, hogy elfogadod, de ettől még nem tudsz beleszeretni, nem fogod feltétlenül szexuálisan vonzónak tartani. Kognitívan ellen lehet tartani a normatizáló szocializációnak, de nem mindig elég a döntés. Először úgy voltam a barátnőmmel, hogy szőrös lány, de nem baj, okos, kedves. A szőr ellenére tetszik, ő tetszik. Idő kellett, és ma már ott tartok, hogy ezzel EGYÜTT tetszik, fontos része, tulajdonképpen EZÉRT IS tetszik. Alaposan borotvált csaja bárkinek lehet, az nem kunszt. Amögott viszont komoly teljesítmény van, hogy ő így is szép és harmonikus.

De ez történik vagy belső munka eredménye?

Akkor történik, ha valaki ezt a belső munkát elvégzi. Ebben munka van, a részéről is, és a részemről is. Ő így tökéletes, szóval már nem furcsa. Mint ahogy húszévesen szépnek lenni könnyű, de 40, 60 évesen belül rendben lenni, na, az teljesítmény.

Van-e diadal benned? Afféle “ide nézzetek” nőérzet?

Nem, ilyen nincs. Tisztában vagyok a határaimmal. Tudom, hogy furán hangzik rendszeresen nyilvánosan szereplő emberként, de nem vagyok magamutogató alkat. De jól érzem magam a bőrömben: összeállt, hogy én nő vagyok. Azt is megtanultam, ne nézzek oldalról tükörbe olyan pillanatokban, amikor úgy egyben vagyok, mert akkor meglátom a tokám, vagy hogy milyen hülye formája van a fejemnek, és az az elégedett, magabiztos érzés kap egy gyomrost. Tudom, hogy látszik rajtam a transzvoltom, de ettől még lehetek én is szép, harmonikus, és érezhetem magam jól a bőrömben. Amúgy sok transz gondolja azt, hogy az az egyetlen út, hogy jól érezze magát a bőrében, ha nem látszódik a transzsága. Én  nem bánom kulönösebben, ha látszik rajtam, én nem jó nő akartam lenni, hanem autentikus nő, aki jól érzi magát a bőrében, és ez, azt hiszem, nagyjábol sikerült. És akkor talán jó nő is tudok lenni.

ez is meglett

boldog szülinapot!

Amikor még összevissza élsz, ifjan és spontánul, nagy nyüzsgésben, és az életednek, melyet ekkor még jövőnek hívunk, a keretét építed, vagy épp démonokkal küzdesz, szerekkel, ottragadásokkal, belecsúszásokkal és szívzűrökkel, az identitásoddal,m vagy a gyerekkorodból menekülsz, vagy a megélhetésért túlterhelten dolgozol, akkor ez az élet annyira sodró, téged pedig annyi hatás ér, annyira nem tudod még, mi a te értékrended, annyira fontos, hogy mások mit akarnak, hogy inkább csak reagálsz, a világ nagy svédasztalát nézed. Válogatsz és sóvárogsz. Nem is éred föl. Élvezed vagy menekülsz, de még nem merül fel ez a kérdés, az életed önálló alakítása. Később, amikor kialakult, hogy körülbelül ki vagy, ki lehetsz, mit dolgozol, mi a fontos, van már családod vagy épp nincs, de ez már véglegesnek tűnik; egyedül élsz, macskád van, megszeretted a dzsesszt, szóval, késő harmincas korodra biztosan megjelenik a tudatosság és a kérdés: hogy akkor te hogyan élj.

Ekkor már aktívan kell alakítanod az életed (jaj annak, aki még ekkor is csak reagál és a szerepe határozza meg a tetteit). Van már szabad kapacitásod, mi több, megadatik az unatkozás luxusa, szabadidő, pénz is, és innentől élesen merül fel, hogy mibe csatornázod be az energiáidat.

Mert aki rosszul csinálja, nem érti, mi a tét, az összeroskad és van olyan is, hogy előbb csak céltalan, aztán meg gonosz lesz.

Ha rászoksz béna tevékenységekre, ha egy pillanatra is elhiszed, hogy na, ez az élet!, miközben csak kivagyiság vagy pótcselekvés, abban nagyon komolyan el tudsz romlani, mint azt látjuk.

Van, aki PASIZIK. De mint valami vallás követője, úgy. És lázadónak érzi magát ettől. Ú, ő most végre él! Neki szeretője van. Most már hadd szóljon! Volt eleget jóságos. Amúgy az ő dolga, persze, csak szomorú látni, amikor játsszák a dívát. És ahogy ennek semmi,de semmi köze a mély emberi kapcsolódáshoz, szerelemhez. emberek egymást használják. És diadalmasnak és szexinek hiszi magát a kétségbeesés.

A reménykedés, a de jó lenne egy pasi, a társra vágyom című műsor, miközben te magad még mindig nem (és egyre kevésbé!) vagy teljes lény, szétzilál és kiszolgáltat. És ezt megérzik, és játszani fognak veled, használni, te meg kérdezheted, hogy de hát mi a baj. Egésznek lenni egyedül, és aztán ezt megosztani, hagyni megtörténni az emberi közelséget, ennek a gyönyöre és teljessége összehasonlíthatatlan a kétségbeesett, hiú, kodependens, ugye-vonzó-vagyok? műsorokkal.

Van, aki külsőségekre fordítja a becsatornázandót: helyekre jár, eszik, utazik, és ott szelfizik, mutogatja, és ezt halmozza mint high life-ot. Ezzel mondjuk nem árt senkinek legalább, de értékrendileg azért kínos ez is. Főleg ha közben szarul van lelkileg, és nem vigyáz a testére, úgy “él jól”. A testre vigyázás igazi gyakorlata, amelyet el szokás mulasztani, bizony nem fotózható jól. Olyasmi tud lenni, mint ha zokognánk a pszichoterápián. Azt se lássák, nem virulás. Nagyon meg kell érte szenvedni, igazán, csapzottan ránézni javítatlan kinézetünkre. Na de az eredmény!

Van, aki elkezd harcolni az öregedéssel, ezt persze mindannyian tesszük, de ha ez kötelezően körmös és bőrabajgatás, sminktetkó meg a többi, az nagyon, nagyon szomorú és drága üzem. Most látok a teremben sok ilyen nagyon gazdag, úgynevezett jó karban levő, középkorú nőt, és ajjaj. Teljesen egyformák.

Van, akit beszippant az ezotéria, a tanítók, látók. Embertelen pénzeket el lehet erre költeni, és hogy van ez, miért kell másvalaki, belül nincs semmi? Miben hiszel te, mit érzel, mit gondolsz?

Van, aki az anyaságba borul bele: mindent értük, nem lehet eléggé. Szervez, intéz, főz, sofőr, pszichológus, szponzor, menedzser, szobalány egyszerre. Hökkenet, mert eléggé életképtelen gyerekek lesznek ebből, meg aztán hol a francban van ezeknek az apjuk?… És hát amikor megnőnek, nagyon fog hiányozni a nőnek ez a sok nyüzsi, és akkor lesz igazán szar. Ha nincsenek ott, azért, ha sikerül rájuk ülni, azért. És mert annyi jó energia fért volna el máshova.

És hát mindenkinél, akinek annyira nincs saját élete, hogy ráfeszül a netes butaságra, a telefonnyomkodásra, a nametest típustól a béna szelfik prezentálásán át a netes agresszióig. Meglepő, mennyire nem érzik a határt. Mennyire fontosnak gondolják a véleményüket, ítéletüket, és micsoda késztetésekből írnak.

A korosztályom nőtagjainak, a hozzám hasonló életmódúaknak tehát változatos válaszaik vannak. A legkülönfélébb módokon csatornázzák be az energiát.

Te viszont már a fiatal éveidben is tudatos voltál. Terveid voltak, aktívan választottál, döntöttél. És ezért te nem leszel kínos negyvenes.

Mertél nemet mondani a kötelezőre. És a szakmádban lépni, váltani, a szabadság irányába, ki az alkalmazottságból, olyan határozottsággal, ami inkább az idősebbekre jellemző.

És hogy éltél, eleget, nem lesz majd hiányérzeted. Nem lesz kirobbanó feszültség az élet hiányából, ha családod lesz.

Meg hogy sportoltál. Az ifjú hamvasság nem volt felmentés, toltad keményen. Ez pedig befektetés a következő évtizedeidbe. És élmény, és poén és barátság!

Később nagyon nem lesz mindegy, hogy a fölösleget hova teszed. Azon kívül, hogy már dönthetsz, ott van a felismerés is: nem élsz örökké. Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld.

Mit kezdesz a hiánnyal, hogy elmentek az évek, és lesz-e még valami? Mi van, ha annyira szabályosan, kanyarok nélkül, jóságosan éltél, hogy negyven fölött merül fel: akár lehetek rossz is?

Jobb az, ha nem olyan későn és nem egyszerre jön az a sok meg nem élt vágy. Vagy a lemaradtam érzése.

Illúzió, slágerszöveg volt-e az alapja annak, ahogy a szerelmet megélted, vagy figyeltél tényleg arra, hogy mi van, és tudtál bátran úgy élni, hogy az neked, nektek legyen jó?

Van hang a fejedben? Nekem sajnos van, és igen erőseket mond. Morálisan. Bánt, ítél, nem szeret. Van, hogy kiröhögöm, mert annyira ósdi: ha én ezt meg azt betartom, azt ki írja jóvá, kinek lenne jó? Csak nekem volna rossz, ha nem. Az elvek, az ideák nem arra vannak, hogy elrontsuk a mókát. Ezt Antonia mondta egyébként. A fogalmak, a nagy szabvak nem az uraink, hanem a szolgáink (angolul jobban hangzik). Van, hogy vitázom a hanggal: én vagyok a fontos, hallod? Én. Nem az elv és nem is a másik ember. Az a dolgom, hogy teljes életet éljek! Lehetőleg nem bántok vele mást, de ez itt az én életem.

Miben, hogyan élted ki eddig a tehetségedet? Felismerted-e, mid van és hogy a te dolgod kitalálni, mit kezdj vele, hogyan lehet belőle munka vagy alkotó hobbbi? Szerencsés, aki annyira művész, hogy ez nem is kérdés; szerencsés, aki árad, akiből dől a szó, a zene, a tánc, mert a valóság olyan boldogságos vetületét ismeri, amelyet mások nem.

És hogyan alakítottad, hagytad alakulni az emberi kapcsolataidat?

Szükséged van-e ingerkeresésre? A történjen már valami, a tétlen napok elzüllesztenek.

Kedves jó barátnőm, ha szólíthatlak így, még csak harminckettő vagy. Ugye? Vagy huszonnyolc, vagy harminchét.

Ezek metaforák. A lényeg, hogy van még időd.

De a metafora nem tágítható a végtelenségig. Most még vannak választásaid. Azt látom, hogy a negyvennégy évesek nem hoznak már jó döntéseket. Ott már kényszerűek a reakciók.

Állj meg néha, nézz rá az életedre, tedd föl a kérdéseket. Ezt akarom? Az én lányom, ha lesz, egy ilyen nő mellett boldogabb nő lesz?

Nem szeretném elvenni a reményt senkitől, de van, amit jó meglépni, megelőzni, megőrizni  időben, még a harmincas éveidben.

Most még termékeny vagy.

Most még előtte állsz a gyerekvállalásnak, vagy fiatal anya vagy.

Most még úgy kezdhetsz sportolni, hogy az öröm, kaland, kíváncsiság, szárnyalás, és nem a menthető mentése vagy súlyos károsodásokkal szemben folytatott, kínlódó harc. Most vigyázz magadra, hogy később is legyen mire vigyázni!

Most még nem vagy beleragadva egy évtizedes, lehúzó párkapcsolatba, amelyben már csak rossz döntések vannak.

Most még érdemes elkezdeni egy új képzést, akár pályát.

Ne menj ezoirányba, és ne költs erre pénzt.

Ne legyen emberiérzelem-pótlék állatod, mert eltorzít.

Ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget tárgyaknak: smink, lakberendezés, bulihelyek.

Ne dőlj be a divatos trendeknek, ha nem következik a gyakorlatuk a legmélyebb értékrendedből.

Ne szólj le olyat, amit nem csináltál, nem ismered, csak azért finnyogsz miattuk, mert egy kicsit bosszant, hogy más meg igen, és élvezi. Ne tűnj ünneprontó varjúnak.

A valódi önfejlesztés: kultúra, kreativitás, sport, emberi kapcsolatok és a szolidaritás.

Te mire használod a szexualitásodat? A hajlandóságodat?

És ezt nem valláserkölcsileg kérdem ám, hogy család, monogámia, szaporodás, hűség. Semmi kedvem moralizálni ezügyben.

De ugye a teljes emberhez méltó, visszaéléstől, ferdeségtől mentes szex célja, lényege a kölcsönös vágy és öröm… nagyon esetleg szeretetkifejezés, a kötődés megerősítése, ha az előzőek hiányoznak – és ezt mint konszenzust kezelem. Pontosabban, el se tudom képzelni, de annyira, hogy kognitíve erőszakolom magamra azt, hogy létezik olyan ember, aki egy kicsit is kulturált meg vannak emberi kapcsolatai, érzelmi élete, és nem így van vele.

Ez az – vágy és öröm –, ami nem működik traumatizált nőkben, akiknek erőszak-vagy visszaélésemlékük vagy gyerekkoruk annyira borzasztó, hogy idegenkednek a férfitesttől, az aktustól, a kötődéstől. Nem működik házasságba száradt, már-huszonhat-éve-együtt-vagyunk embereknél sem, ahol úgy kell kivitelezni az aktust, pro forma, és közben mindenki másról fantáziál, vagy semmiről.

És én ezért nem mondhatom, hogy ez norma. Nem ítélem azokat el, akiket bedarált az erőszak vagy a diszfunkcionális párkapcsolat.

De azzal igenis baj van, és ezt fontos kimondanom, hogy a nők, szabad, viruló nők is belesétálnak a patriarchális csapába: amikor a szexualitásod a nehéztüzérség. Haditerv része. Cserealap, eszköz. Fondorlat, fegyver.

Miért csinálják? Azért, mert köztudottan előnyök származnak abból, ha úgy teszek, mint ha vonzana az, aki nem vonz. Erre igen hamar rájönnek a nők. Tedd meg neki ezt, megkapod, amit akarsz, vond meg magad tőle, majd az lesz, amit te kitaláltál. Majd visszatér hozzád. Majd épít új kerítést. (True story.)

Tegyük fel, nem élsz házasságban vagy ilyesmiben. Szoktad ezt mérlegelni? Hogy miért szexeltél valakivel? Hogy volt-e benne ilyen nem őszinte, nem rendeltetésszerű motiváció?

Vagy hogy neked mennyire kell a hízelgés, a szép mondat, a gesztus? Ezt élvezed benne, és akkor ezért belemész? Vagy érzed a hasmoccantó vágyat, a bódult zsongást?

Megtartani a férfit. Kiengesztelni. Rávenni valamire. Csak akkor újra lefeküdni vele, sőt, szopni meg venni föl a zsinórtangát, amikor már esik szét a kapcsolat. Kétségbeesésből. Vagy ha rendes, nyugis, nem ivott, és nincs semmi jó a tévében sem, akkor megjutalmazni. És hogy nyugodt is maradjon, bevetni az aktust.

Amúgy a békülős szex is, arghhh. A veszekedés utáni. Amikor semmi, de semmi nincs komondva, megbeszélve, de leöntik egy aktussal, és úgy már ki se látszik a probléma. Milyen olcsó is ez. A sírós, a kétségbeesett, a még egyszer szex, a haragból fogant, a drámázós, a búcsúszexek, a töltött káposzták felmelegítése.

Vagy a szeretők, a tilosban járók. Az ugye definíció szerint vágy és szenvedély volna pedig. Az van, hogy elég sűrűn megírják nekem ismeretlenek a történeteiket. Minden előzmény nélkül, teherletevésként. Hogy én majd megértem. És ott is ugyanez van: a szerető megtartása, lenyűgözés, rávevés. Olyan szépeket mond. Annyira rajong. Megteszem neki.

A féltékennyé tevés, úristen. Azért flörtölni vagy szexelni mással, hogy akkor majd piacilag értékesebb vagy. Vagy hogy bántsd, alázd, megmutasd neki.

Van ilyen, van elégtétel-szex, de arról hallgat az ember. Nehéz érzéseinket…

Jut eszembe, de nem pont erről, de kitöröltem azt a részt, hogy miről, és el is felejtettem, V. Kulcsár Ildikó két hete írta a Nőklapjában, idézte egy aggódó anyuka szavait nagy konformistán, hogy a lányok manapság olcsón adják magukat, így a fiú nem küzd és udvarol nekik, hiszen első szóra kaphatók. Mintha a fiú nem adná ugyanúgy magát, és a fiú maga-adását kevésbé aggályosnak (olcsónak) tekinteni nem volna a förtelmes kettős erkölcs megnyilvánulása.

Én erről azt gondolom, hogy nem az árat kell emelni, mert nincs ár, metaforikusan sem. Egy nőért nem, sem kell küzdeni. Hanem ha vágy az alapja, akkor a villamoson is megtörténik, első látásra, ha meg nem, akkor évekkel később sem.

Ki kell lépni ebből az egész keretből. Hogy a fiúk ostromolják a lányokat, és ha elég jó a produkció, akkor majd hajlandó a nő, meg van nyerve, hódítva. Hol marad a nő vágya? Miért van az a nő is besározva, leolcsózva, aki vágyból akarja, hirtelen?

Amúgy rettenetes volt ezt magyarázni annak, akivel pedig szikrázás volt. Eseménytelen előző éveimben történt. Hogy én is azt akarom, pont ugyanazt, mint te, hidd el, nem manipulatív. Nem költözöm oda másnap. Nem ostromollak, hogy még, és hol vagy, és csak engem szeress. Azért akarom veled, mert te engem, én meg téged, nagyon. Nem láttál még ilyet?

Nem látott. Jaj, de kellemetlen.

Hányan vannak vajon azzal tisztában a nők közül, hogy miért mennek bele a szexbe? Hogy miért kezdeményezik, néznek úgy, mondanak igent, mennek föl? Hányan csinálják vágytalan, csak mert népszokás, mert illik akarni, mert elvárják tőlük? És ami a legborzalmasabb, pedig ez a mi simára fésült világunkban van így, nem az igazi borzalomban: hogy már annyit tepert, megadom neki, hadd örüljön. Nekem nem tétel… Annyira végül is nem kellemetlen.

Igen, luxus, de privilégiumnak nem mondanám, mert jóval inkább döntés és önismeret, hogy az ember csakis vágyból. Nekem úgy alakult az életem, hogy nem váltam fásulttá egyetlen kapcsolatomban sem. Meg döntöttem is. Aztán meg nagyon hosszú szünetek voltak, és csak nagyon ritkán lobbanás. Becsatornáztam addig az energiát edzésbe, írásba.

És de jól tettem. Mennyire más most így, mint kiégetten, közepes történetecskékbe sodródva volna. Ki-be, tovább, mindig új, hátha ez most.

Inkább ne legyen semmi, mint hogy vágy nélkül legyen szex. Inkább legyen egyedül a mozi, vacsora, lelkizés, gyereknevelés és minden. Vagy, persze, barátokkal. (Miért annyira magányosak a Magyarországon élő emberek is?)

Aztán van még ilyen, hogy megbánta, hogy lefeküdt vele.

Hogy lehet megbánni? Mit lehet megbánni, ha vágytál rá? Mire számítottál?

Ásatag erkölcsi elvek miatt? “Elbukátál”, “megcsaltad”? Ha meg tudtad tenni, akkor megtehető. Vagy nagy csalódás az ember, benézted emberileg? “Utána” már nem olyan a viselkedése? Elfogytak a szép szavak?

Erőszakos volt?

Vagy elkaptál valamit, teherbe estél?

Vagy csak nem volt annyira jó, mint remélted, puszta kíváncsiság volt a vágy? Netán unaloműzés?

Nem vagyok vak a traumákra, nehézségekre. Semmilyen téren. Kultúra, edzés, független munka, jó fej gyerek – értem én, hogy miért nem.

De itt vagyunk jó páran, akik dönthetünk, és igenis van választási lehetőségünk, terünk. Belső munka kell hozzá.

Mert ha vágysz a másikra, igazán, ha komolyan veszed a saját csúszós, rózsaszín, duzzadt, mély szeretetű kívánkozásodat, ha nem ruházod fel illúziókkal őt, hanem esendőségében, sebezhetőnek is látod az embert, és úgy is egy nagy igen ő, akkor jó lesz. Persze ehhez jól kell választani, és nem nyomorból: a hiánygazdaságban nem lesznek csúcsteljesítmények. Ha nem “tervezel” előre, vagyis a szexuális igened nem egy céltudatos birtoklási, szerzési procedúra része – akkor ez igenis megvéd a csalódástól.

Akkor az egyetlen alkalmat sem bánod meg, hanem gyönyörű marad az emlék.

Csak az öröm legyen.

Tele vagyok gondolatokkal, igyekszem lényegre törően megírni.

A minap valaki nagyon erősködött nekem, hogy a fétis, az nagyon izgi, továbbá normális, nem csak az a normális, amit én annak hiszek ám. Mindenkinek van fétise, én pedig prűd vagyok.

Ha társalogni kívánsz velem, előbb definiáld a fogalmaidat, így Voltaire.

Ha nekem kell megfogalmazni, a fétis egy nem konkrét személyhez kötődő tárgy, jelenség, bánásmód, amely szexuális izgalmat vált ki. Tehát te nem a Jenődre gerjedsz, akin történetesen homokszín térdzokni van, és az milyen izgató, mert ő a te drága Jenőd, hanem a homokszín térdzoknira. Nem azt élvezed, hogy a szerelmed, akivel kialakult a történeted, megérint, hanem azt, ha valaki pontosan úgy érint meg.

Wikipédia:

…az a jelenség, amikor az ember szexuális vágya élettelen tárgyra vagy a külső nemi szerveken kívül más testrészre fókuszálódik. A fétis szó ebben az összefüggésben a kérdéses tárgyat vagy testrészt jelöli. A hétköznapi életben a szexuális érdeklődést kiváltó tárgyakon, testrészeken kívül gyakran bizonyos tevékenységeket, szerepjátékokat is a szexuális fétis fogalmába sorolnak. A fetisizmus az egészséges szexualitás része lehet mint izgalmat fokozó tényező, de végletes esetben mentális zavarnak tekintendő.

A fétis mellett szexuális kisebbségnek nevezett csoportokról is szó lesz.

A definíció után magamra reflektálok. Miért akarok erről beszélni, mi az én felismerésem, és honnan beszélek? Épp minden nagyon normális (hagyományos, járt út, néha mosolygok, mennyire), és jó. De én nem vagyok őszintétlen magammal. Nem fojtok el dolgokat, nem szeretem erkölcsi alapon megközelíteni a szexualitást, illetve van rá hajlamom, de tudom, hogy ez nem praktikus, nem jó, nem igazságos. Viszont elemien idegenkedem például a társkeresőzéstől meg a swingertől, ezek cikik, mélyen érzem, hogy ellentétesek a szex lényegével.

De milyen lenne, kérdem most magamtól, ha ebben a szép szabályosságban egyszer csak találkoznék egy disszonáns, fura, szégyellnivaló vággyal, késztetéssel, egy makacs képpel, hogy engem a … izgat fel, soha nem ismert módon, és a klasszik változat unalmas lenne ehhez képest? Nem tudom, mit írjak a három pont helyére. Vagy egyszer csak más vizekre merészkednénk, mintegy véletlenül, és azt mondanám: ú! ez milyen jó! Én erről nem is tudtam.

Én a saját szexualitásomról azt tudom, hogy nem kívül történik: nem a dolgok teszik izgalmassá, nem is a technikák, hanem az a konkrét ember, a bizalom és a kötődés és a testi szépség, az egészséges, életteli működés, és abban az időszakban, helyzetben a másik ember felcserélhetetlen. Nem a paraméterek számítanak, hanem a lénye.

Hogy a három pont mit takar, az nem mindegy. Nem mindegy, az adott szexuális kedvtelés

• mennyire teszi macerássá az életet, meg ne lássák pl.
• mennyire pazarló mint szokás: időrabló, venni kell hozzá dolgokat, drága,
• mennyit kell dolgozni azon, gyurmázni az agyad, hogy elfogadd és elfogadtasd másokkal,
• van-e sérülés, trauma a háttérben,
• unalom generálja-e, túl magas az ingerküszöböd,
• pornóban fogant-e, kiégett emberek vittek bele,
• találsz-e hozzá lelkes partnert, akivel megéled (ha nem autoszexuális jellegű), vagy úgy kell rábeszélni, és félsz coming outolni, hogy légyszi, sétáltass pórázon!
• és a legfontosabb: ártasz-e a kiélésével a világnak vagy lényeknek.

Mondjuk, valaki imádja a bőrruhát. Sok sorstársa van, nem gond találni hasonlót. Ez elég drága mulatság, meg egy kicsit erről fórumozni is izé, illetve a vegánoknak is volna ehhez egy-két szavuk, de ez egy viszonylag szelíd verzió.

Mi van, ha azt élvezi, hogy fulladozik? Ismerjük az érzet anatómiai okait, izgi lehet, de ha elfajul a buli, egyrészt veszélyes, másrészt morális terhet pakol a partnerre. Rendben van ez?

Vagy a diaper lover (pelenkakedvelők) közössége (DL és AB: adult baby). Nem is hinnénk, mennyien vannak, nem tudjuk, milyen a valóságuk, nem beszélünk róluk, tabutéma. Hát azért itt egy kicsit nem csak az van, hogy tabu és el vannak nyomva. Esetükben nem igaz, hogy problémátlan kiélni a kedvtelést. Nem igaz, hogy csak a világ miatt problémás, amely ítél és stigmatizál. Egy részül belepisil, belekakil a pelenkába, ez tölti el gyönyörrel. És nem az van, hogy van egy randi, amely a magánélet része, szombat este, és szépen pelenkázza egyik a másikat. Nem nagyon tudom elképzelni ezt munkahelyen, és hogy a csúnya világ legyen megértőbb.

Nem igaz, hogy ez politikai jellegű emancipációs küzdelem és identitás, mint ahogy ne faragjunk identitást semmilyen betegségből vagy kóros állapotból, mert ezek nem kívánatos állapotok: az állapot ellen érdemes küzdeni, kikerülni belőle. Egyébként a tolószékből is. Hogy nem lehetséges, az egy másik kérdés. Ha lehetséges lenne, mit választanál? Ez a kardinális különbség az identitás és az állapot/érdek között.

Már megírtam ezt a különbséget, az elhízás kapcsán. Előbbi a lényed része: akkor is büszke lehetsz rá, ha az ítélkező többség miatt hátrány sújt az ürügyén. Az elnyomás miatt nehéz az életed. A másik keserves állapot, amellyel együtt kell élned, nem szégyen, de nehéz, és emiatt nehéz az életed elsősorban, nem a kirekesztés miatt. Vannak speciális igényeid, például akadálymentes legyen az épület bejárata, vagy nagyobb a repülőgép ülése, hogy elférj, és ezen az alapon(érdek) szerveződsz közösségbe.

A kérdés: ha másnap úgy ébredhetnél, hogy nincs az az állapotod, megszűnik, kész, mit választanál? Lennél-e fehérbőrű? Heteró? Cisz? Ötvenöt kiló? Hibátlan bőrű? Nem-cukorbeteg? Látó? Járó?

Akkor beszéljünk erről a fétis vonatkozásában: lennél-e olyan holnap, aki őszintén élvezi a legklasszikabb aktust, amikor két ember meztelen, és változatos testrészeikkel orgazmushoz juttatják egymást, és ennyi, nincs benne más, nem kell se szőrme, se pelus, se lábfej, se husáng, se könnyek és vér, se harmadik, se körömlakk, se latex? Lennél ilyen? Mondod persze, hogy de az nem elég izgi (ez fontos téma), de épp az, hogy másnap ez elég izgi lenne, ez lenne az izgi, erre vágynál, ez esne jól, ezt a változást hozná a holnap. Választanád ezt?

Vagy nagyon kereszténydemokrata vagyok?

Nem vagyok kereszténydemokrata, mert nem beszélek perverzekről, nem okoskodok pszichiátriailag, és nem vagyok heteronormatív sem: a boldog ember és az emberi jogok felől nézem ezt az egészet. Amit biztosan állíthatok: a sérülés, a trauma, az elakadás és az abúzus nem lehet jó. Az áldozatiság és ellenségeskedés se jó.

Attól tartok, a fétis és a szexuális kedvtelések jelentős része az utóbbi csoportba tartozik: a kisebbség tagjai érdekközösséget alkotnak, de ez nem identitás a fenti értelemben. Visszautasítják a stigmát, szeretnék nyugiban megélni a dolgaikat, szeretnék tudni, hol lehet kapni nyuszis pelenkát és a BDSM-hez partnert találni, közösen lépnek fel, és ez oké. Nem kéne őket se stigmatizálni – de azért ne tagadjuk le, hogy nagy szívás, ha ilyen vagy.

Hogy lettél ilyen? Mi a történeted?

Miért nem izgi nekik a “sima” szex? Az egyik fajta fétiskedvelő traumatizálódott, elakadt valahol, volt egy erős, fura élménye. Ez az erős, fura élmény gyakran visszaélést jelent. Molesztálta például egy szakállas felnőtt, és izgalomba jött, most meg odavan a szakállért. Vagy egy diszfunkcionális anya, aki bántotta, feltételhez kötötte a szeretetet, és felnőttként a hasonló élmény lesz a mennyország. Vagy ő maga kilesett valamit. Sok-sok történetet olvastam, és nagyon szomorúak.

A másik fajta fétiskedvelő túlpörgette a dolgot. Vannak emberek, elsősorban férfiak, akik dölyfösen élik meg a szexualitásukat. Az milyen jó, szórakozás, szükséges, és jár. Nincs mit tenni, erős a késztetés. Szívesen tagadják a dolog formálódó, formálódott, változtatható jellegét. Ők egyáltalán nem kötik a vágyaik megélését ahhoz, hogy találnak-e hozzá lelkes partnert, akivel egymást élvezik. Ilyenkor jönnek a nem-kölcsönös húzások: az erőltetett ismerkedés, a tinder, a pornó, a prostitúció, a segédeszköz, a swinger, a fórumozás, ismeretlen emberekre rányomni, hogy mitől izgulnak fel. Ők áruvá teszik a szexet, kommercializálják, hitvány szórakozássá süllyesztik, és/vagy erőszakot követnek el mások ellen. És ők nem úgy áldozatok, mint egy traumatizálódott gyerek. Ők döntöttek.

Az egész posztot az ihlette, hogy felismertem ennek a dehumanizáló magatartásnak az összefüggését a fétissel, amelyet annyit magyaráznak, hogy fantázia, izgalmas, és ártalmatlan, és szólni szeretnék, hogy ez nagyon nincs rendben. Nincs rendben az, hogy a partnert győzködni kell. Hogy behelyettesíthető, amíg ellátja a funkciót. Nincs rendben, hogy kiégtek, hogy durván megemelkedett a szexuális ingerküszöbük, és nincs rendben, hogy a viselkedésük eredete az, hogy nem találtak a basic szex (hogy mondjam, a nem-fétises) élvezetéhez lelkes partnert. Így fognak ők mesterkélt megoldásokhoz, műanyag árucikkekhez, a prostitúcióhoz vagy erőszakhoz fordulni, hogy vágyaik teljesüljenek.

Az ember az identitását nem adja fel. Érthető, hogy a fétis identitásszerű, de inkább ne dédelgesd, hogy te olyan vagy, ne hergeld. Senki nem akar bántani senki furát, de sajnos, a furák eléggé vissza tudnak élni. Egy párkapcsolatban, közeli családi viszonyban a szexuális kedvtelésed teher, elmagányosít, gubancokat okoz.

Valami nagyon mesterkélt, nem önazonos dolog ez a fétis.

Ne felejtsük el, hogy pedofilok és agresszorok is szexuális kisebbségnek titulálják magukat, NAMBLA meg BDSM elnevezéssel.

https://en.wikipedia.org/wiki/North_American_Man/Boy_Love_Association

Kommentek:

Azért te nem vagy semmi kedves blogíró. Az ismerkedésben sikertelen férfiaktól a pornót, a szexjátékokat, a prostitúciót is el akarod venni. Sikertelenek az ismerkedésben, szóval nehogy már bármi más módon is kiélhessék a szexualitásukat, igaz?

Mikozben o duskal a joban. Ezt ne felejtsd el hozzatenni

Mondjuk a pornoval es a faszveressel kapcsolatban igaza van. Ha odakerulsz, hogy partnerrel kellene akciozni, csodot fogsz mondani. Pont a porno es a matyizas miatt.

Egyszerűen nem érti meg, hogy a férfinak sokkal nagyobb a szexigénye, mint amit civilizált keretek között ki lehet élni (jó, ha valakinek van egy nagyon vonzó, hasonló vágyakkal rendelkező partnere, akkor lehet, de ez sokaknak nem jön össze, plusz a legjobb vonzalom is megkopik évek alatt), és ez egyszerűen egy biológiai funkció, amire a férfinak szüksége van. Ha nem lenne pornó, akkor is lenne, csak más formában. Csak neki tele van a feje ezzel a vérfeminista baromsággal, hogy az egész erről a patriarchista osztályharcról szól, ami egy f**ság.

Nem, nem értem meg. Nem élheted ki, ne hergeld magad a monitor előtt, mert olyan lesz a billentyűzet.

Persze, hogy van mindenféle változat és furcsaság, ahogy sokféle test is van, és ne bántsuk őket, de némelyik szexualitás és test traumák lenyomata, és mindig egy kicsit nyomi és szomorú lesz, és nem arrafelé van a mély és valódi öröm és jóllét.

Amit mondani szeretnék: az alacsony ingerküszöbű szexnél nincs szebb. Amit nem ront erőlködés, akarás, mesterséges izgatás, pornó. Amikor a valódi vágytól olyan intenzív, nem a technikától és az inger erősségétől. A vágyat, az igazi élményt, a mély szeretést vagy az atomvillanást kivárni, ez nagyon szép és méltó. Ritkán éli meg az ember, de akkor az paradicsomi. Nem pörög örökké a szexen, a pasikon, nem kell mindig partner. Így egészen kamaszos gesztusok is heves szívdobogást váltanak ki, nem kell a fist fuck a legemlékezetesebb élményekhez.

A végén néhány szöveg, a fentiek után lehet mérlegelni.

NAMBLA:

Q:  Why do you oppose age-of-consent laws?

A:  Opposing age-of-consent laws is not our only focus; it is one part of our broader criticism of North American social and legal practices.  We believe that these laws do great harm to people and relationships that do not deserve to feel the crushing weight of the heavy hand of the law.  Just as important, age-of-consent laws do not adequately protect young people.  They have often been applied arbitrarily and unjustly, and have long been used to terrorize gay males.  Gay youth in particular have been targets of extreme persecution through the selective application of age-of-consent laws.


Q:  What is this “ageism” you refer to?

A:  Ageism refers to age-based discrimination, and includes the tendency to discount and devalue the feelings and opinions of children and youth.  This tendency pervades our society and has implications in every area of a young person’s daily life: at home, at work, while shopping, hanging out with friends or going places, and especially at school.  It has the socially corrosive — and costly — effect of breeding fear and distrust between the generations and isolating them from each other.

A pelenkakedvelők facebookoldaláról:

Régóta foglalkoztat, hogy miként és miért fordulnak emberek, a saját vágyaik ellen, hogyan jutnak el odáig, hogy megtagadják azokat.
Most, hogy egy hozzám közelálló ember került ilyen helyzetbe, nagyon szíven ütött, mély bánatot okoz számomra. Leírom hát a gondoltaimat, hátha egyszer elolvassa és segíthet neki vagy esetleg másoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek.

Már számolni se tudom, hogy mennyi embert láttam arra az elhatározásra jutni, hogy lemondanak a vágyaikról, eldobva a kedvtelésüket vagy éppen a szerelmüket, mondván, hogy „normális, átlagos emberhez méltó életet kívánnak élni és hasznos tagjai akarnak lenni a társadalomnak”.
– Hallottam ezt pelenkakedvelőktől, bi- és homoszexuálisoktól és sorolhatnám még. –

Számos más „kultúra” kapcsolódhat az AB, DL témakörhöz, teljesség igénye nélkül, ilyen az Age Play, a gumi és műanyag és bőrruhák kedvelői, a női ruhák kedvelői, Sissy Baby, Furry és Baby Furry, búvár ruha kedvelés, katona ruha kedvelés, BDSM és még sorolhatnám.
Alapvetően azt kell látni, hogy az emberek és közösségeik színesek és egyedi vágyakkal, tulajdonságokkal rendelkeznek.

https://abdl.hu/

Betegség, káros? Nem, hisz egészségkárosító hatásai nincsenek. A szakirodalom sokat foglalkozott a pelenkakedveléssel és más szexuális és lelki vágyakkal és játékokkal. A fórumban már sok szakember írását közzé tették (tagok), akik nem betegségnek, hanem a szexualitás részének definiálták. Bár nem ilyen egyszerű, mert az orvosok (pszichiátria, pszichológia) sok esetben betegségként, “jobb esetben” pszichés vagy szexuális zavarként próbálják beállítani. De nem lehet egyszerűen a címkét felaggatni minden pelenkakedvelőre, felnőtt babára, hogy “beteg és gyógyítani kell”. Hiszen akkor szinte minden szexuális játékot vagy lelki és életmód béli szerepjátékot kedvelő embert fel lehetne címkézni valamilyen betegséggel. 
A felnőttbabák se mondhatóak betegeknek, akár részben vagy egészében a szexualitásukhoz tartozik vagy akár életmódként gyakorolják, akár a lelki kiegyensúlyozottságukhoz szükséges szerepjátékként élik át.

Micsoda modorosság iniciáléval kezdeni a posztot! De lehet. És eltűnik, ha belemegyek a bekezdésbe!

Kimegyek. Újra nagy M. Ki kell jönni!

Mosolygok.

Azt hittem néhány nappal ezelőtt, és ez nem múló hangulat volt, hanem bizonyosság, hogy a nyaram nem lesz mégsem akkora istenkirály menőség, mint amilyenné június végén csillant. Eleve ezen vergődni augusztus közepén, hogy milyen lesz a nyár…!

Akkor kezdődött ez a nagy intenzitás: kétnaponta volt egy akkora sztori, hogy ahhoz képest az én szavaim fakók (de készülnek amúgy ezek a szövegek is, only for members).

A filmek, a sport, Antonia és az ottani csajok. A hullócsillagok. A barátságaim, a fiam színészsége, és hát ez az egész mámor, amiben vagyunk. Én tényleg azt hittem, eddig volt az élet, kicsit álltam még az Igazi Történetek ajtajában, aztán kiléptem, már máshol kell lennem. Csendesen lecsengek már, vigyáznom kell, hogy méltó maradjak, alapozót használni, elegánsan öltözni, hosszúnadrágban járni meg ilyenek. Erre teljesen natúr vagyok, semmi baj nincs, napszám nem nézek tükörbe, kusza a hajam, hovatovább szempillámat sem festem, és olyan eleven lettem, mint harminc évesen. Akkor volt egy ilyen lázas korszakom.

E lázas korszakon belül én most eléggé kikészültem, volt vagy két hét, amikor bolyongtam, tele voltam ellentmondásos érzelmekkel. Sok öröm és azon belül újra kínzó érzések, félelmek. És ingerek. Mindenhol tökéletes testű férfiak. Hol voltatok eddig? Figyeltem magam. Hordalék jött fel, az előző öt év fájdalmai és kamaszkínok. Sok volt, krízis volt.

Kétségbeejtő volt, nem túlzok. Pár napja, hétfőről keddre megálmodtam, mivel akadtam el, pontosabban arra ébredtem, hogy tudom, mi van. Nem kívül történt, hanem belül, nem másvalaki tette a lábam elé vagy viselkedett úgy, és ezek a felismerések elfoszlattak egy csomó kételyt. Másképp gondolok a dolgokra, a félelmeimnek nem volt alapjuk. Én csináltam ezt az egészet, de nem neheztelek. Írtam róla, magamnak, összegeztem. Jó, hogy megvan ez, jó, hogy van naplóm.

Egyvalaki mégis benne van, és ez Antonia. Anélkül, hogy sokat tudna erről az egészről, mindig mondott egy jó mondatot. Érezte.

Újra érzem azt a jelen idejű nosztalgiát, a mostban azt, amiből a szívsajdítóan édes emlék lesz ez az egész fíling, ez a nyár. Minden körül arany fény van, beleértve ezt a káoszt, a soha elő nem kerülő ruhadarabokat, a hónapok óta kerülgetett tárgyhalmokat is.

Mert film, mert Duna-part, mert Vérmező. Mert teraszon sátorban alvás, mert eső veri. Mert Lőrinc épp ritmusgyakorlatokat, beszédtechnikát tanít a kislányomnak, aztán elmegy valami Pest-agglomerációba bulizni. Hogy lett ilyen, hogy lettek ilyenek? Megérdemlem én ezt?

Mert fürtös frizura. Mert ruganyos, barna comb, és ímhol, futok, és könnyű és gyors vagyok, mégis, újra. (Mi nem húz le most?) Mert jobban néz ki rajtam az a ruhadarab, mint a neten. Mert ragyog a nap, mert napozás, mert jóga. Mert nem alvás, aztán nappal kába bealvás, édes érzés. Mert angol és az a nagyon erős, kemény, őszinte, mégis ölelő női sorstársiasság. Minden, de minden bántást, zaklatást leoldott rólam. Királyvíz, és, ímhol, én aranyból vagyok!

Mert biciklivel száguldok és már soha nem félek. Mert bélszín, és mert ő süti meg. Mert hallom, ahogy érkezik, és elmosolyodik a bőröm. Mert vett Tarantinóra jegyet.

És nem is bánom mindazt, amit tennem kell, amihez fegyelem kell (minden munka, ami nem blog, és a háztartás, ügyintézés). Kifér.

Micsoda különbség, ezt még magamon is tudom ám: aki lobogtatja, magáról deklarálja – és aki éli. Ki is röhögöm azt, aki oly igen öndeklarál folyton nagy meghatottan, hogy ő milyen, mit ér, milyen az élete, és akkora a kontraszt a valósággal. Csodálkozom is, rámeredek: miért mondasz nekem ilyeneket? Miért mutogatod?

Deklarálja és lobogtatja. A szavaiból tudod meg, hogy ő

• egy életművész
• imádja a gyerekeit (ez milyen redundáns már? kit nyugtat meg ezzel?)
• rendkívül KREATÍV ám
• szabad lélek, nem tűri a korlátokat
• nagyon érzékeny.

Hallgatok, élem. Lefutom.

És érdekes: tudom, amit tudok, nekem többet nem magyarázza meg senki ellenem, hogy nem az van, ami van – de nem haragszom. Egyáltalán.

Ezek neurotranszmitterek? Hormonok? Valami anyag? Vagy kórság? Mi ez a körvonalas boldogság most?

A Jövő Nagy Színészei itt pihegnek a fiam szobájában, beleértve a fiamat is, mind a pihegés, mind a színészet vonatkozásában.

Fényes jó kedvem van. Nem mondtam még ki ezt, de rájövök: szeretem, ha itthon van a fiam. Van, vannak, így. Mindenre, amit csinál (francia pótvizsga!), lelkes igen van bennem. Nem félek a jövőtől, mert annyiszor tudta és tette azt, ami jó neki, és annyira jóban vagyunk. Pedig ez most, az érettségi éve, magántanulóként, ez izgalmas lesz.

Én, mint mostanában, és mint anyám mindig, ma is pitymallatkor fent voltam. Azóta Juli is előmászott a sátorból. Felvette menő, neonsárga tornapólóját, és echte ketogén reggelit alkot az ifjaknak, de csak mert megették a pékárut. Tojást főz. Kolbászt karikáz. Sajtból kivágja a kezdőbetűket: T, L, G. Ez az, amit csak én veszek észre, ők simán megeszik elolvasás nélkül a sajtot.

Majd emlékezzetek, amikor őket nemzetközi filmek díjátadóin hajlongani látjátok. Ők akkor itt voltak, bepréselődtek az épp kétszemélyes ágyba, a két másik lelazultan, alsógatyásan, féktelenül, az enyém ingben, hosszúgatyában ül egy kemény széken, és magyaráz valamit, amit csak ő tud. Nézik a Harcosok klubját: Lőrinc első művészmozis filmje volt öt éve, ki se lehet robbantani onnan azóta. Én főztem nekik farfallét, prágai sonkával, gombával, tejszínnel hozzá.

Másnap beszélgetünk. Az is jó. Itt marad az energiájuk.

Aztán elmennek, én is megyek, futni, meg aztán az estémbe.

, …amiket az emberek beszélnek párkapcsolatról, társtalálásról és szexről. Az igényeiket, a szempontjaikat nem értem. Nincsenek válaszaim, sőt, a kérdéseik is idegenek.

Szeretném érteni, de a döbbenet nem engedi. Kéne pedig empatikusnak lenni velük. Folyton azt érzem: nem, nem, nem, én így nem, hogy bírtok így élni? Elidegenedem.

És amúgy is, úgy általában meg akarom érteni a dolgokat (újságíróagy: kíváncsi elme, elemzős tekervények).

Sok kommentet olvastam mostanában arról (ez alatt a cikk alatt, írtam is párat), hogyan keresnek emberek társat, mire vágynak, mi hiányzik, mi a problémájuk, mennyire romboló és kudarcos ez az egész. Árnyalt, jól fogalmazó, intellektuális emberek. Keserűség, hibáztató hang.

A premissza: párkapcsolatban élni, az egyrészt szükséges, másrészt jár.

Pedig erre titeket a kultúra tanított meg. Hogy lehetne, lennie kéne (találkozgatásoknak, szexnek, közös programnak, együttélésnek), és ha lenne, akkor jó lenne, olyan lenne, mint a filmekben és a közkeletű, normatív narratívákban.

Csak népszokás. Mint a szénsavas üdítő. És nem is csak annyi, hogy van, aki meleg, meg van, aki szívesebben él egyedül.

Annyi minden van, és nem csak az előírt módon lehet ezt megélni. Úgy értem, boldogítóan megélni.

Egyrészt nem kötelező, van élet nélküle. Másrészt pedig, ha megtörténik, akkor az élet csúcsélménye, még a töredékes élmény is az. Megszokatatlan a csodája. És ez azt jelenti, hogy nem elvárható, nem lehet akarni, kiügyeskedni az élettől.

Csak létezni szabad, lehet hozzá. Okosan, csökönyösen, értelmes életet élve, az örömre való képességet őrizve. Korrodált, tönkrement léleknek nem való.

Olvastam a panaszokat és beszámolókat, hogy mennyit kerestek, mi mindent próbáltak, és az a sok elutasítás, a kifogások, a nők vissza sem írnak… vagy “dumálgattunk”, aztán megbeszélik a randit, de nem jön el…

És hát beszéljünk a szexről, mert erről van szó: legyen valaki, akivel lehet szexelni. Ugye egy harmincöt éves nem sétálni meg moziba menni szeretne. És ehhez nézik olyannyira, hogy a másiknak milyen a teste, hány éves, és hajlandó-e popsiba.

Ezt a vágyat (elvárást) a pornó ihlette. A nők rendelkezésre állásának mítosza.

Nem lehet, hogy a keresés maga ront a találáson?

Miért tételezik fel, hogy létezik egyáltalán, amit a kapcsolattól remélnek, és hogy ha majd akad valaki, akkor működni is fog, és nem lesz csalódás?

A történeteik, a panaszaik, az exekről a hosszas tirádák. Magadat alázod, ha az exedet gyalázod.

Eleven seb vagytok már. Csupa riadás, gyanakvás, és azt mondjátok: azok a hibásak, akik így reagáltak. Akik elutasítottak.

Van aztán a morális pánikoló, ez a kedvencem, mert egy villanásra elhiszed, hogy valami koherens értékrend vagy világnézet van mögötte, és őrzi az igazi értékeket. Állítja, hogy nincsenek sajnos igazi férfiak (nők) ma már, hogy átestünk a nagy egyenlőségben a ló túloldalára, hogy felbolydult a világunk, a túltolt feminizmus, az összezavarodott szerepek miatt. Apám hitte az első éjszakát! Puhapöcső fiúkák (mondják ők, nem én) lelkiznek rózsaszín ingben a szociológia szak folyosóján, buzulnak, sehol egy Marlboro man, hozzáértés, céltudatosság. A nők meg… mármint, aki nekik kéne, mind megkeményedtek, nézik a kocsit, az ingatlant, anyagi előnyökért adják magukat, ha egyáltalán. Ha nem tudod elvinni vacsorázni, nyaralni, halott vagy.

Ez itt a baj. Ha mindez nem így lenne, akkor egyrészt rend lenne, másrészt neki lenne nője.

És mindenki a külsőségekre hajt. Értsd: nem akar taszító, ápolatlan társat, akinek a lelke se valami fényes egyébként. Nem akar eltartani senkit, nem szeretne problémákat, sodródó haszonlesőt, ötszáz forintokon agyalni.

Egyszer nagyon élveztem egy férfi társaságát, de sajnos, nem lehetett nyugodtan eltölteni a városban egy estét, mert neki nagyon néznie kellett, mi mennyi. Kínos lett volna.

Ha úgy látod, lehetetlen és felszínes ez az egész társtéma, valószínű, hogy túl sokat ülsz a képernyő előtt, esetleg beszélgetsz negatív emberekkel, akiknek büdös az, hogy befelé nézzenek. Talán rossz közegben vagy, és az is lehet, hogy te magad nem élsz pezsgő, derűs életet, amelyben észreveszitek egymást, és adatlap helyett egy ragyogó szempárt nézhetsz. A klasszik tanácsadók azt mondanák, menj sportolni, klubba, tánctanfolyamra.

Zsongani jó, de ha nincs zsongás, akkor élünk másképp értelmesen addig is – vagy holtunkig. Nem hajszoljuk azt, ami nem akar lenni, mert a hajszolás lealacsonyít… sőt, szerintem a reménykedés is. Én is azt hittem, és néha ez ijesztő volt, hogy ennek a témának vége van, megvolt, ami meglehetett, innentől méltó és valódi nem lesz, ez nem az az életkor már, nem szabad úgy maradni, játszani a harmincast.

Prüszköltem: nem leszek kiszolgáltatott, rángatható, 

Aztán tessék.

És közben végig észnél kellett lennem, ne tagadjam le önigazolásból, hogy a szerelem, a közelség, a szex jó. Hiszen olyan elemien jó, tudom én ezt korábbról is. Aki engem szeretett, nagyon szeretett.

Csak keserűség ne legyen. Csak pszichégubanc, elégedetlenség, függőség, rigolya, gyűlölet, unalom és az abból burjánzó furaságok ne rontsanak el. Értelmes munka, barátságok, természetélmény, család, kultúra, sport, nemes ügy: az öröm és a szeretés a bizalom képessége maradjon meg.

Aztán érkezik, valahogy mindig érkezik, és mindig megdöbbent, hát hogy lett ez? Regényszerű, hihetetlen, mégis-történet, ó, basszus, megint az a mosolygogva emlegethető elem…

Kinyit, felragyogtatja a színeket, megmutat önmagamnak. Menőnek érzem magam, úgy, ahogy előtte nem. Ketten vagyunk szépek, és fesztelenül tudok az lenni. Van a jóleső, fényesbarna, leradírozott, szép körmű rákészülés, amikor olyan nagyon kitalálom, milyen ruha és teli szívvel száguldok találkozni, sőt, van a kockuló has is, a sportkedv, az eltökélt, hosszú távú rendrakás. És van a natúr, ahol nem baj, aki voltam, mert semmi se baj. Nincs félelem, nem bánom a fényt, ha centikről nézi, látja a szemspirál rögeit. Mert abból jutott mindenhova az éjjel.

Nem halok meg sose. Már mindig rajtam lesz ez a mosoly, ezt érzem.

ez nem az a mosoly, mert azt nem mutatom meg. ez egy publik mosoly

És billegek, mert én ebben tudatos vagyok: feladom az énemet épp? Meddig menjek bele? Mikor nem jó már? Mert akkor én csendben lelépek, nem leszek, nem is érvelek. Ne nyúzzuk egymást, ne utáljuk meg egymást, maradjon szép a másik. Ha mégsem szép, az az én titkom lesz.

*

Van még egy félreértés. A szexuális öröm nem szórakozás, kellemesség, és nem kereshető úgy, mint valami dolog, szolgáltatás, hanem személyekhez (személyességhez) kötődik, egészen megrendítő, teljes embert kívánó élmény – és a teljes ember téged kíván, fejezte be mondatát a szójátékra, mondattrükkre hajlamos szerző. A lényeges elem nem a saját izgalmad, nem az, hogy kényeztetnek, nem az, hogy orgazmusod van, sőt, nem is az, hgy mennyire vonzó, gusztusos a másik.

Ha ember vagy, maradtál, akkor az a lényeg, és az a pótolhatatlan is benne, hogy a másik kíván téged. Hogy rád néz és elcsöppen, akarja, szétveti a vágy, és ezt te tudod, érzed és viszonzod ezt, és gyengéd, emlékezetes, fontos, felforgató, mélyen személyes, ami történik. Enélkül nincs jó szex.

És ez csak kölcsönösségben működik, olyan emberekben, akiknek ép maradt a szexualitásuk, alacsony az ingerküszöbük, akikben jelen van a szexuális derű, és ezért szánalmas pótlék a kísérletezés és a fétis. Nem lehet sem nyomással elérni, sem hajszolni, sem megvenni az örömet.

A szexuális undor a prostitúcióban napi tapasztalat. Mindannyian rutinszerűen vettük tudomásul, és sokat elmond a helyzetről, hogy észrevettem: azok a nők, akik állításuk szerint élvezik a prostitúciót, erről nem szólnak. Szeretném tudni, mi működik (vagy nem működik) bennük, amitől immunisak a szexuálisan taszító kuncsaftokra. Biztos, hogy naponta találkoznak olyan helyzetekkel, amelyek valószínűleg kiváltják az érzést. A szexuális undor olyan megszokott a prostituált számára, mint a kávé a felszolgálónak, szóval mi az, ami szerintük érzéketlenné teszi őket a munka e középponti vetületére? A disszociáció ugyan segít szellemileg eltávolodni az ilyesfajta fizikai valóságtól, de vaksággal nem jár.

A prostitúciót állítólag élvező nők beszámolói nem adnak erre magyarázatot. Nincs magyarázat, mert nem is említik, és nem említik, mert tudják, ez a magyarázhatón kívül esik.

Nyilvánvaló, miért hallgatnak: a prostitúciót nem lehetne kellemesként vagy akár még mérsékelten tűrhetőként eladni, ha teljes ocsmányságában, lemeztelenítve mutatnák be. Némileg bizalommal tölt el, hogy erről hallgatnak; bár ez önmagában képmutató, legalább ők nem annyira képmutatók, hogy úgy tegyenek, mintha kellemesre lehetne mázolni az ilyen gusztustalan élményeket.

Részlet a könyvből, amelyet szerkesztettem. (Rachel Morgan: Paid For).

Valahogy el vagyunk hajlamosak felejteni, hogy a metoo nem azt a két-három híres, színésznős hazai esetet jelenti, amelyeket jó alaposan átbeszéltünk már, és mivel mindent összecsámcsogtunk róluk, megnézegettük, a célpontok elég jó nők-e, mi hogyan viselkednénk hasonló ajánlat esetén, satöbbi, mostanra eluntuk már a témát. Az a társadalmi beszélgetés előhozott rendszerszintű, tűrt-támogatott visszaéléseket a közoktatásban is: ifjú vagy akár középkorú férfitanárok hatalmi alapú rányomulását a diáklányokra és néhány fiúra is.

Vári György tegnap kiállt, és elmondta.

Négy éve ennyit tudtunk erről a történetről:

https://uvegplafon.blog.hu/2015/11/10/tanar-diak_viszony_visszaeles_trauma_gimnazium

Most már ezt:

Cikk:

https://hvg.hu/itthon/20190924_Egy_volt_budapesti_gimnaziumi_tanar_vallott_arrol_hogy_zaklatta_a_diaklanyokat

A kommentekből idézek:

Aljas volt, amit tanárként tettél, felháborító, hogy ezek után mások szellemi vezetőjeként akarsz megnyilvánulni, elképesztő, hogy az áldozatok kérését nem vetted figyelembe, és árulkodó, hogy most is mentegeted magad.

*

néhány ötlet a felelősségvállaláshoz:
-kérdezd meg az áldozatokat, hogyan vállalhatnál felelősséget
-ne csinálj olyat, ami ellen az áldozat tiltakozik
-ne képzeld azt, hogy rabbiként nem lesz hatalmad és tekintélyed, mert lesz. ne próbálj ilyen pozícióba kerülni. sokféle munka van, ami nem jár vezetéssel, tanítással, vállalj ilyet
-fizesd ki az áldozataid terápiáját

*

133 közös ismerős. Magát igazságkeresőnek, baloldalinak, sőt feministának leíró ember. Nem hiába mondom mindig, hogy nincsenek szentek és a saját közegünkben sem bízhatunk. A “nőügyek” mindenhol mellékesek.

*

Meghatoan erös!

Nagyon ritkán beszél valaki a bűnéről így, ennyire nyíltan, felelősségét nem tagadva, mint Vári György (ugye van a “ha megbántottam volna valakit, elnézést kérek” gyávasága). Úgyszólván soha. Nekem ez megkapó, akkor is, ha érzékelhető ennek is a nárcisztikus jellege: “nézzétek, én hogy ostorozom most magam!” Viszont ez a visszaélő valóban bűnhődik, vállalja a következményeket, és vissza is vonult.

Elfogult vagyok: nem tudok soha eltekinteni attól, ha valaki valóban intelligens, jól ír és nem blöfföl, mint annyian.

A facebookkommentekben egy nagy, határozott tábor rázúdul az egy szem konkrét visszaélőre, mintha bizony nem egy egész közeg tenné lehetővé, hogy különösebb titkolózás nélkül lehessen ilyen viszonyokat folytatni, és a lányoknak nem ugyene közeg tanítaná meg, hogy el kell viselniük a rányomulást, valamint normalizálná és romantizálná a tanórán kívüli nagy bizalmat, tegeződést, alkoholt, tábori mámorokat, a magánéletről (a lányok bontakozó szexusáról!) folytatott nagy beszélgetéseket, amelyek hangulatáról oly érzékletesen ír Vári György, és amely bizalmak innentől, igény szerint, át is szexualizálhatók a tanár részéről.

Tágabban pedig: a hierarchia, a tanári túlhatalom, a felvételivel, előmenetellel való zsarolhatóság, a garanciák hiánya a visszaélések oka. Ezzel is jó lenne valamit kezdeni. És ne feledjük azt se: a rétegzettség, az emberek közti hatalmi különbség, a hierarchia a jobboldal mániája és a baloldal ellensége.

Tegnap, más ügyben, megfogalmaztam: inkább legyen kevesebb Ady Endre, vagyis nehéz, zseniális nagy ember, akár tehetségdeficit, teljesítménycsökkenés, értékvesztés árán is, mint hogy a karizmatikus jelleg ennyi visszaélést elfedezzen. Legyen, igen, legyen több közepes, korrekt tanár, rendező! De ez talán hamis dilemma. Szóval legyenek garanciák. Fejekben, szívekben is, ne csak jogszabályokban vagy gyakorlatokban.

Elmondom végre, hogy neves költő, kinek neve Zalán Tibor, a mellőzött, aki nem átall azon sírni a Magyar Narancsban, hogy mivel nem politizált, ő nem kapott díjakat, ugyanezt csinálta a diákjaival az én alma materemben, sokkal méltatlanabb módon használva őket. Felavatta velük az új autóját tanítási időben, kertek alatt, például, és egyszerre nem is eggyel. És erről nem átallott úgy dicsekedni sem, ezekkel a szavakkal, hogy én, aki akkor súlyos beteg magyartanárnőmet helyettesítettem egyetemistaként, hallottam ezt. Én csak ennyit tudok, lehetett még sok minden. Húszéves voltam. Mindannyian tudtuk ezt, és nem szóltunk, ő rendben volt. Idol volt, sztárolták, bármit megtehetett.

Engem középiskolai diákként nem ért tanári zaklatás soha, az én összes fontos férfitanárom egyenes, érett, felelős jellem volt, és így tudtak karizmatikusak lenni. Csak a meztelencsigaszerű, kopaszodó, elálló fülű, jellemtelen történelemtanár mesélte ebben az az időszakban, mennyire izgi vizsgafelügyelőként (felsőoktatásban) a sok blúzos vagy kikandikáló bögy. De ő engem nem tanított.

Egyszer egy fiatal tanárt figyelmeztettem, hogy 14 és fél éves lánnyal 24 évesen nem okvetlen etikus kapcsolatot folytatni, és azon lamentálni (nekem, aki akkor 17 éves voltam), hogy teherbe esett-e. Mindez egy másik iskolában történt, nem az enyémben, csak ismertem a srácot. Sok évvel később megköszönte, hogy szóltam neki. “Ha nem teszed, talán börtönben ülnék.” Kis, undorodó fintorra tellett tőlem. Magatoktól nem érzitek az egyensúlytalanságot? Hogy lehet ez? Hol van ekkor az önképetek, lelki ízlésetek, belső iránytűtök?

Vári György áldozatait olvasva eszembe jutott a saját fiatalságom, és az, hogy ami velem szexuálisan megesett, abban én mindig teljes szívvel benne voltam. Nem vonzódtam úgy férfihoz, hogy az illető testileg vagy bizonyos szexuális cselekményeiben taszító lett volna. Szerencsésnek érzem magam. Soha nem vádolhattam senkit utólag azzal, hogy csak rámerőltette, leitatott, kihasznált, falhoz nyomott. Egyébként igen keveset voltam bulizni, kocsmaközegben, és sokat intellektuális közegben, ahol viszont nem volt sok visszaélés. Szerettem minden élményemet (az élményt), és vállaltam a felelősséget. Ma pedig szeretem a teljes önfeladást, elsodródást, áthágást (transgression) azzal, akiben megbízom. Vajon ez atavisztikus, meg életöröm-alapú? Mert az is lehet, hogy engem szexuálisan még mélyebben tett áldozattá, Stockholm-szindrómássá a kamaszkori szocializációm, mint “Emmát” és “Laurát”.

*

Azonban van itt egy cím, és ne menjünk el mellette.

Ismerek több extanár–exdiák kapcsolatot, amelyek már az érettségi után bontakoztak ki, házasság lett belőlük, és szerintem ezeken semmi számon kérhető nincsen. Főleg akkor nem, ha ugyanaz az intézményvezető, akinek nem tetszik az ilyen, a kizárólag szexuális használatot, lásd fenn, nem tette szóvá.

Ezek között van három, ahol a nő a tanár és a diák fiú. Nem tartom ezt problematikusnak. Első együttélésem egyébként az egyetemi tanárommal volt, egész fiatalon, de már túlvoltam a kurzusán és a vizsgán is, mire elkezdődött a kapcsolatunk első randevú formájában. Nem volt etikátlan, de attól még egyensúlytalan volt, neki mindenkivel az volt. Sokat gondolkodom ezen, nézem a fotókat. Ma két éve halt meg. Van egy gyerekünk.

Én azt hiszem, éles a határ a játszadozás és a szerelem között. A gyakorlótanításom után hat tanévig voltam jelen összesen öt iskolában, és tíz éven át volt tanári munkaviszonyom. Ez idő alatt több fiatal kolléganőt ismertem meg, aki diákokkal nagyon is élvetegen, érzékien viselkedett, szándékosan provokálta őket akár órán is, és fontos volt neki ez a hatalom. Olyat is tudok, aki lefeküdt egyikkel-másikkal. Bár a fiúk ezeket – a csábítást vagy az aktust – nem traumatörténetként tartják számon, és ők teherbe sem eshettek tőle, ellenben azóta is kocsmákban mesélik, színezik ki, most azért kimondom, hogy ez is visszaélés, ez sincs rendben. És ezt mindannyian tudtuk akkor is.

A tanári hatalom és általában a szexualitás ragacsos jellege is van olyan átható, mint a patriarchális hatalmi különbség.

Valaha én is fiatal és sok tekintetben reflektálatlan tanárnő voltam. Nekem volt abból botrányom, hogy a főnévi igenévi alanyra, amikor ezzel megpróbáltam lekötni a 18 éveseket, ezt a mondatot ötöltem ki:

Mától lehet kapni akciós vibrátort.

Ma már nem tennék ilyet, de kizárólag külsődleges önvédelemből, nem azért, mert azt gondolom, hogy bűnt követtem volna el. És azt is tudom, hogy én ezzel ürügyet gyártottam, semmi mást, és csak a kispolgárokat traumatizáltam (akiket azóta is boldogan).

Nekem nincs ilyen téren saram. Sőt, fölösen gyötröm magam: néztem-e úgy valaha valakire, élveztem-e ilyen helyzetet? Nem, nem néztem. Nem, nem élveztem. Nem volt pofám, főleg, és kapacitásom sem volt. Nem untam a házasságomat. És felnőtt férfiakba voltam szerelmes.

Egyetlen diákom iránt éreztem erotikus vonzalmat, még nagyon fiatalon, az első évben. Soha jelét nem adtam, nem tudja ma sem, és nem is meséltem el senkinek.

Tényleg megmondjam? Akkor megmondom. De aztán ne legyen harag!

Szóval.

A házasságod nincs válságban, nem üresedett ki, nem hidegültetek el. Nem az van, hogy valahogy az asszony olyan kedvetlen meg hisztis újabban.

Van ilyen is, de veled nem ez van. Hanem te lusta vagy.

Veled az van, hogy telefonnyomkodsz, ha egyáltalán otthon vagy. Nincs kedved nemhogy a házimunkához, de a gyerekkel molyolni sem, lefáraszt, pedig – persze – imádod te, csak hát ugye Te Keresed A Pénzt. Már csak ülsz, elvársz, bámulsz és arra vágysz, hogy hagyjanak békén. Tudsz jó fej lenni, de az szerep. Rájöttél közben, hogy a Szent Munkának a hangoztatása, erős öntudattá formálása mi mindenre jó: rendkívül kényelmes és megúszós. Mindenki jobban szeret e-maileket kattintgatni fontoskodó arccal úgy, hogy senki sem szól hozzá, mint lefektetni egy gyereket az ezredik estén. 

Minél jobban benne vagy, annál inkább hessegeted el, hogy te is benne vagy, de nyakig. És már inkább későn is mész haza, otthon is telefonnyomkodsz, csajokat nézel (őket mindenhol amúgy) – a nejed (“anya”) meg ezt rosszul viseli és egyébként is hullafáradt. Ez a ti válságotok, és az elhidegülés csak a következmény. Ő se annyira jó fej már. Nem bízik benned, nem számíthat rád. A házasság hatodik (tök random írom, de mondjuk) évében nyers érdekek harcolnak már a kedvező létfeltételekért, egymás rovására, mert ez ilyen. Nem szeretsz vele lenni, ez a helyzet.

Menjünk vissza az elejére: nem gondoltad te komolyan ezt eredetileg sem, a vállalást, azt, amilyen élesben lesz. Az igazi életet. Hogy nem lesz mindig méznyalás – tegyük hozzá, ha/hogy az eleje sem az volt. A melós, felelősségvállalós, helytállós hétköznapokban már pláne érett, szívástűrő jellemre van szükség. Úgy értem, csak a nagyon tudatosak, nagyon érettek nem erodálódnak és frusztrálódnak szét ebben, és csak ők állják meg a helyüket. A többiek szétesnek, megúszásra játszanak, hibást keresnek, és radioaktívan árasztják, sokszorozzák a keserűséget, a boldogtalanságot, a gyerekekre is.

Vagy: már nem gondolod komolyan, mert már tudod, milyen. Ezt nehéz őszintén kimondani, ezért menekülésképp könnyítenél, lefaragnál magadnak a feladatokból. Sunyin is. Ha mégsem teszed, akkor a csajod kibalhézta, hogy ne. Akkor kényszerűen bevásárolsz, ovis műsorokra jársz, és otthon kornyadozol, amíg ő jógázik, de morogsz, hogy miért kell ezt. Vagy nem morogsz, de hiányzik a valami más.

Persze, hogy húzod a szád. Mert fáradt vagy, mert zsörtöl veled, mert néma, mert nincs egy jó szava, mert nincs szex. Oké. Csak én azért írom ezt így, hogy lásd az okokat, és ne hibáztasd a házasságot, miszerint elhidegülés meg kiüresedés, ilyen az élet. Egyenlőtlen munkamegosztás van, stresszes, de kifele pörgő férfi és otthon érdemtelenségben robotoló nő, aki mivel gyerekkel van meg anyuval kell szót értenie, a kedvesség, türelem elvárásával is sújtva van, nem anyázhat úgy, mint te a dugóban.

Régen lelkes voltál, vagy a csajod kedvéért voltál csak az, mindenestre volt a gyerekvállalásnak egy emelkedettsége, romantikája – ez eltűnt, elenyészett. Maradt a kupi, a tervezhetetlenség, a panaszok, a megoldatlanságok, a felőrlő mindennapok. Azt hitte a csajod is, ő bírni fogja azt a nagyobb részt, izgi lezs, hogy gyerek, család – ő se ismerte fel, hogy nem fogja bírni. Téged se ismert jól, meg az emberi természetet, a fáradást, az öregedést sem, nem számolt azzal, hogy amikor stressz vagy válság van, akkor már ki-ki a saját bőrét menti. Főleg akkor zuhannak össze, ha már nem segítik őket az anyai hormonok. Elillan az anyai, tejszagú lélek, és sajnos, az anyai test ottmarad. Persze hogy érzékeli, hogy már nem “csinos”, nem vidám és nem vonzó. Hullafáradt túlélő már csak, sírós, drámázó , vagy csak kellemetlen, követelőző, durcás,elhanyagolt, mert funkcióvá vált. Olyanná vált, amilyen ő se szeretne lenni. És nem is lenne olyan, ha a hétköznap könnyebb lenne. És csalódott, mert egyedül maradt. Egyre egyedülebb. És ezt csak bírni és kibírni lehet, ennek semmi romantikája nincs.

Te eközben azt gondolod, hogy miért nincs szex. Nemhogy nem kedves, nemhogy szar a hangulat, DE még szex sincs.

És ő erre? Szex? Hagyjad már. Utálja a testét, ágyba zuhan, fantáziákba menekül, máshol lenne, és eleve se volt az olyan jó. 

Nemigen lesz szex ebből, és ha nyomod, akkormég kevésbé, csak lemész egy olyan szintre, ahova nem akarsz tartozni.

De akkor? Így kell élned? Őrlődsz? Nem akarsz fájdalmat okozni? Jól figyelj.

A hűség jelen felállásban az a koncepció, amely szerint tartozol a másiknak azzal, hogy nem vonódsz lelki intimitásba vagy szexbe senki mással, sőt, ezen felül tartozol a jelenléteddel, az időddel, az érzelmeiddel és a gondolataiddal, a beszélgetéseddel, a telefonoddal mint nyitott könyvvel és a vágyaiddal, nem azért, mert olyan közel volnátok vagy olyan közel kéne lennetek, hanem pusztán azért, mert valaha megígérted, és ő azt hiszi, mert úgy maradt, hogy ez akkor már elvégeztetett, lehet rá mutogatni: hűség, becsület, mert ez a keret. Eközben nem gond, senkinek nem gond, hogy mindketten lerohadtatok és mindenki boldogtalan, és az igazi hűség csak úgy megy, ha valaki kiöli magából a szexualitást, esetleg olcsó, még-nem-megcsalós pótlékokkal tömködi a réseket.

Az se gond, és hadd írjak erről is egy kicsit, hogy emberek komolyan gondolják, mégpedig tömegesen, hogy belenézegetnek “a párjuk” telefonjába.

Nem szégyellik, mert elmesélik, hogy így jöttek rá és mert éjjel jött az esemes, mert olyan furcsán viselkedik mostanában “a párjuk”.

Nem nézzük meg, amit nem mondanak el, azt nem akarjuk tudni, és a miénket sem hagyjuk, hogy nézegessék, mint ahogy szarni is egyedül szoktunk. Elemi szuverenitás kérdése. Undorító a turkáló mohóság, semmivel nem igazolható. Amit nem akar neked elmondani, az után ne nyomozz, ne akard tudni. Ha van mondandója, közli. Nem, nem vagy átverve. Nem a telefonban van az igazság, hanem benne és benned, a kapcsolatotokban. De hogy ezt mondani kell és utána még ott cirkuszolnak morálisan, rettenetes.

Legyen mindenkinek saját területe, élete, énje. Ezt jelenti a bizalom meg a tisztelet, akkor is, ha ez idegenebbnek, távolinak tűnik, mint a mohó, kontrolláló belemászás. A “párod” nem a tulajdonod!

Talán mondanom sem kell, így csak a harmatosan új olvasóknak mondom, hogy ez a fenti hűségkoncepció torz, működésképtelen. Nem véletlenül erőltetik annyira: pont ezért dől a kormányzati szónoklatokból, decensre fésült pszichológus “szakértők” szájából, magazincikkekből, házassághetéből és a szomszédasszony szájából, mert ezt magától senki nem akarja, csinálja, legfeljebb életidegen naivák és elnémult szexusú erkölcscsőszök. Működnie KELL. Nem szabad eldobni rohanó világunkban, meg kell javítani! És erre hivatkozva, ettől erkölcsileg megemelkedve szívnak még annyi évig, hogy akkorra már ki is hunyt bennük a vágy és az életvágy, és nem is érdemes új életet kezdeni.

Na, így könnyű aranylakodalmat ünnepelni. Gratulálok.

Képzeld el a következő párbeszédeket.

– Én boldogtalan vagyok.

“A” válasz: – Mondd, hogyan tudunk ezen változtatni, mindent megteszek, mindig mondd, beszélgessünk sokat, mert veled szeretnék maradni, szeretlek, veled tervezek, és azt szeretném, hogy jó legyen neked. Erről meg arról le tudok mondani, változom, amarról és emerről viszont nem tudok lemondani, fontosak nekem.

“B” válasz (szintén korrekt!)

– Nem megy másképp, nem tudok jobban, többet. Viszont nem vagyunk összeláncolva.

Miért néz erre a “B” válaszra meredten a másik? Mert a házasság azt jelenti, hogy össze vannak láncolva, mit a gályarabok. Hogy párként tekint rájuk mindenki, hogy nem tudhatják meg, jaj, csak meg ne tudják, mi zajlik valójában, mert az szégyen. Hogy nem lehet kudarc a házasság. Figyeled? az igazság bevallása és az adekvát cselekvés a kudarc, a hamisság továbbgörgetése és a belekeseredés nem! Beszarok.

Aki ezt a választ kapja, elképzeli az életét Nélküle. Mi lesz akkor? Mitől fél ez a valaki? Miért nem látja be, hogy nem működik és kezd új életet? Hát szereti?

Dehogy szereti. Kell neki és fél.

Attól fél, hogy egyedül kell tolni, nem lesz segítség, elszegényedik, stigma kerül rá, magányos lesz, nem lesz partnere többet. Miért nem lesz segítség, miért nem szegényedik el? Mert a szülőséget és anyagi hozzájárulást a másik csak a házasság keretén belül kívánja adni. Ha nincs házasság, akkor közönyös vagy bosszúálló lesz. Ekkora monumentum a házasság. A kiürült házasság is. Nagyobb, mint a közös gyerekek érdeke, nagyobb, mint az elemi emberi jóérzés. Ez a félelem jogos, de a poklot , a közöny és a bántás poklát nem teszi semjmissé.

És miért nem talál partnert? Mert le van harcolva, egyáltalán nem üde, szexi, izgalmas és vonzó már (vagy sosem volt az, csak fiatal és hajlandó). És hát a házassága harcolta le. Minél tovább húzzátok a házasság megmentése című népi játékot, annál jobban leharcolódik, elromlik mint jellem és mint szeretni, örülni képes személy – és a végén, az életösztön utolsó sikolyával, teljesen leromolva úgyis el fogtok válni, ha valaki bele nem hal, ezt most megmondom, és nem az lesz, hogy nehéz volt, de megérte.

Ha  már fontolgatod, hogy megmondod neki, amit már eldöntöttél, hogy ez nem megy tovább, csak az tart vissza, hogy ne okozz fájdalmat, akkor tudd, hogy nem fájdalmat okozol, mert nem szeret, nem igazán szeret (ha szeretne, más lenne a hangulat. Nem szeret, csak az övé vagy). Birtokháborítást okozol.

Íme, a mai házasság valósága: állítólag individuális szerelmen és mély intimitáson alapul, csupa bizalom, közelség, közösség, és a gyerekek felnevelődésének kerete. És ennyit tud. Pont mert annyira erőltetik, hogy egyben kell maradni, hát itt tartunk: kiégett, rombolóan boldogtalan emberek keserű ránccal, együtt KELL maradni.

Holnap elmondom, mit tehetsz, pontosabban azt, hogy a sok rossz közül melyik a legkisebb rossz. De az csak érett, magas fokú önismerettel bíró embereknek való.

Ebben a sorozatban szeretni tanulunk. Itt írtam le, mire, kinek való és kinek nem, amikről írok.

Az az alaptétel, hogy azért vagy vele, mert jó vele. Mert szereted, és neked jó őt szeretni, lényegében. És ő is szeret, ezzel arányosan. Így van? Akkor nincs nagy baj.

Ha nem jó vele, akkor van baj. Én nem hiszek a kapcsolatmentésben, mert mindig az egyik fél erőlködik, a ásik meg megteheti, hogy vállat von, és (vagy) már rég máshol jár. A visszaszerzésben még annyira sem hiszek, az mindig ngyon szomorú megalkuvás.

Ha nem jó vele, akkor tehát ne legyél vele, és ebben az esetben nem az a feladat, hogy felsorold, mi a baj vele, miért nem jó neked, nem is az, hogy felvázold, neki milyenné kéne neki válnia vagy milyen volt ő régebben, sőt, az sem, hogy beszéljetek, hanem hogy kitaláld, hogyan legyél nélküle. De komolyan, praktikusan. Bontsd le a körülményeket és az érzelmi függést és kezdj saját életet.

Döbbenet volt, hogy hányan jártak ide férjet szidni, és élvezték. Aztán éltek vele tovább. Az ő férjükkel…!

Gyanakodj (és magadat illesse a gyanú), ha hosszú listád van arról, hogy mi bajod van vele. Szedd össze, amiker neki szoktál neki mondani, különösen ha ezek bántó, frappáns, sértő fordulatok, amelyeket szeretsz kimondani, idézni. Vannak bókok is? Írd le és vizsgáld meg őket. Nem szörnyű, hogy ilyen vádakból áll a hozzá való kapcsolódásod? Jó lenne, csak…? Te őszinte vagy magaddal?

Az emberek nem véletlenül válnak olyanná, amilyenek. Ezer módon nyögik a múltjukat, előzményeiket.

Vagy: hol a vádak vannak, hol meg éles váltásként összeborulás, szeretés, mert nagy az amplitudó?

Mire jó ez még? Neked hogy esnének ezek a mondatok? És ő? Miket mond rád?

Akit szeretsz, azt szeresd, kíméld, óvd, simogasd. És becsüld meg, mert egymásnak örülni, odalenni és visszalenni, vagyis kölcsönös, erős szerelemben lenni nagy kincs, ahhoz képest a többi eltörpül. Nincs pofám apróságokat szóvá tenni, annyira jó szeretni és annyira szeret, hogy én ezen nem bukhatok. Bánj vele szépen, ne ő legyen a lefolyó. Ami nem jelent önfeladást. Hozd meg ezt a döntést: én őt szeretem, és ezért viselek el egy csomó mindent. Nem leszek vele rossz fej. Nem akarom, hogy rosszul essen neki. Nem kell mindent megbeszélni! Erről írok még: mit tegyél szóvá?

Biztos vagy-e abban, hogy szeret? Mert ha igen, akkor sok minden belefér, nem kell folyton együtt lenni, nem kell minden tevékenységnek közösnek lenni és nem kell mindent megosztani sem.

Vagy ismerd fel: neked nem jó ez a kapcsolat, és nyűglődni nem jó. És akkor lépj.

Aztán. Örül-e annak, ha neked jó? Ez alapkérdés. Ugyanilyen kritikusan: örülsz-e annak, ha neki jó? Vagy úgy érzed, ellened van az ő jója, tőled veszi el az időt, erőforrást, mert neked nem jó, ő meg itten éli világát?

A jelen nem levő, kivonuló partner súlyos probléma. De különítsük el azt, aki cserbenhagy, attól, aki csak azt nem bírja, ami egy sajnálatos női program, hogy mindig együtt kell lenni, mindent egymással megosztani, kontrollálni a másik idejét, gondolatait, távollétét. Ez fullasztó.

A cserbenhagyás nagyon más, ahhoz az kell, hogy valaki teljesen figyelmen kívül hagyja a másikérzel i igényeit vagy a közös feladatot. Én most randizós, különösebb felelősséggel nem járó friss kapcsolatokról beszélek, tehát nincs szó a gyereknevelés kezdeti és kemény (sérült gyerek) részeiről. Az nem is érzelmi kérdés, hanem nagy vállalás, közös feladat. De jegyezzük meg, hogy aki ilyenkor eltűnik, mást csinál, szabotál, az nagyon kitol a partnerrel és a gyerekkel. És akkor nem tehető fel a kérdés, hogy mi van, drágám, nem örülsz, ha nekem jó?

Tovább. Vizsgáld meg, milyen viszonya van

a te külön, tőle független lényeddel, tanulmányaiddal, szakmáddal, családtagjaiddal, barátokkal. Van baj vagy nincs?

a ti közös kis buborékotokkal. Van-e ilyenetek? Vigyáztok rá, rendszeresen tudtok benne ketten, csendben lenni? Beletör-e idegen, fenyegető?

azzal, amit mesélsz neki: odafigyel, érdkeli, számon tartja? Kérdez? Szoktatok cinkosan nevetni másokon? Vagy nem beszélgettek, némaság van? A legjobb kapcsolatok rengeteg sok, még nem szerelmi, együtt lenni akarós beszélgetésből, intellektuális és érzelmi ismerősségből, közös élményből nőnek ki.

a testeddel: hogyan viszonyul hozzá, miket mond róla? Milyennek érzed magad mellette? Hát te az övével? Leszólod? A szerelmem tökéletes, nincsenek rá szavak. Aki a partnere testével közömbös, vagy pláne bántó, sértő megjegyzéseket tesz rá, netán bezzegel más testekkel kapcsolatban, az vagy (nagyon finom leszek) másképp szocializálódott, vagy érzelmi bántalmazó, és csak használ. Aki jót akar, nem macerálja a másikat hanem olyan életet teremt, amelyben az az egész ember, benne a teste is, szép és boldog, mert szabad neki. Azt, hogy lett itt egy fura ránc, vagy kicsit meghíztam, edzenem kéne, csak magunkról mondhatjuk. Ha valaki azt kapta a kapcsolatától, hogy nem vagyok elég jó, mások jobbak nálam, megcsúnyultam, nem érzem jól magam, nincs érzékem a szexhez, akkor nagy baj van.

a szexualitásoddal. Örül neked, van vágy, fontos az örömöd? Van játékosság, új ötlet, fedezzük-fel-ezt-is késztetés köztetek? Szereted a szagát, azt, amikor nem frissen fürdött? El mered neki mondani, mit szeretnél, vagy azt, ha valami nem jó, hiányzik? Miért nem? Te döbbenetesen jó nőnek érzed magad mellette, tőle, általában a hétköznapokban és a felajzottság közepén? VAn önbizalmad, biztonságérzeted abban, ahogy rá nézel akkor, ahogy hozzá érsz, amiket csinálsz? Vagy csak a rutin maradt? Vagy semmi sincs már? Nem szoktatok egymásnak örülni? Esetleg meg akarsz menteni egy kapcsolatot, ahol az egyik fél vagy mindkettő rég másfele vágyik, exportálja a szexuális részét?

Amúgy: ti némán szexeltek? Kezdjetek el beszélni, egymásról, a pillanatról, vágyakról. Ez nagyon érdekes cikk az intim társalgásról (nem mondanám dirtynek).

a feladatokkal, a munkákkal. Hogyan oszlik el a teendő, ki dönt róla, ki beszél arról, hogy mit kéne csinálni, miközben a másik nem és nem csinálja? És valóban kell azokat csinálni? Felmerül-e, hogy azért ő cserélje ki a villanykapcsolót, mert az férfimunka? Van olyan fél, aki a közös dolgok: létfenntartás, gyerek, építkezés miatt hullafáradt, kizsigerelt? Kezelhető-e az, ha az egyik fél munkamániás, a másik röpködős-lazább? Ha az egyik “szereti a rendet, tisztaságot”, amit a másik biztosítson neki?

Mikor voltatok együtt, csak együtt, lazulni valahol?

Mikor érezted, hogy nagyon várod, mikor jön már? Mikor érzékenyültél el utoljára, amikor írt vagy mondott valamit?

Pénztelenség, krízis, betegség, nehéz gyerek, mérgező családtag ront-e azon, akik lehetnétek? Mert akkor egész más a helyzet, mint ha könnyen lehetnétek voldogok, de nem vagytok.

Én nem azt mondom, hogy a jó kapcsolat feltétlenül olyan randizós-meghatott-vicces-röpködős-lehúzott ablakkal száguldós, mint amilyenben most én vagyok, de a fő kérdések ezek. És felmerül az is, hogy érdemes-e bebetonozódni, letelepedni, ha ezt a fajta érdek nélküli egymástnak örülést az intézményesülében mindenképpen elveszítjük. Miért akarjuk, akartuk akkor?

Van baj vagy nincs baj? Vagyis: megéri-e ebbe beletenni az időt, türelmet, munkát, vagy a semmi malmát őrlöd, és csak egyre keserűbb leszel attól, hogy te mennyit próbálkoztál?

Képes vagy-e őszintén válaszolni magadnak?

felnőtt tartalom

Nem szeretnék sem általánosságokat, se magamról konkrétumokat írni vagy kikövetkeztethetővé tenni. Ezért csak három témát választottam, és aztán, a végén leírom a Lényeget is.

1.

Ami érdekes: a néma szex. Működik amúgy, a kapcsolat is, de amikor benne vannak, elnémulnak. Meztelennek lenni, a szexnek akár meredek formáit is csinálni egy összeszokott párnak könnyebb, mint a bizalomban beszélni – a szexről beszélni. A némaság egyrészt érthető, vannak neki élettani okai, másrészt valahogy elidegenítő, elveszi a játékos, kapcsolódós részt. A szexbeli némaság és a tevékenységek egyszerűsödése, a repertoár szűkülése annak a jele, hogy nincs már igazi vágy, nemsokára szex se lesz, vagy eü jellegű lesz csak.

Aki még szereti, szeretné, szokta, és van hozzá partnere: nagyon nagy változás beszélni kezdeni az ágyban. Nem a kifejezetten szexi, hergelős mondatokra gondolok csak, hanem úgy általában: kérdések, kérések, állapotjelentés, hogy nyom a párna, vagy hogy mi jó, mi nem annyira jó (!), hogyan szeretnéd. Most persze az agyunkba tolakszik egy sor magazincikk, amelyek e mondatokat mint szexi trükköt, hergelést ajánlják, az ismert színvonalon, simán elmennek paródiának, ráadásul a legbénább fordításban, OKJ-s végzettségű munkatársaktól.

Ha elkezdesz a magad stílusában beszélni a mindenkori aktusról, és ez kölcsönös, vagy legalábbis a másik nyitott rá, az felszabadító, új dimenzió lehet. Azért is, mert sok a félreértés, és szavak nélkül nem mindig lehet tisztázni. Lassan bele lehet jönni. Előtte lehet szó vágyról, elképzelésekről, lehet egyeztetni, hogy majd mikor, hol, a körülményekkel kapcsolatban, vagy beszélni az előző alkalomról. Közben: amit ilyenkor meg lehet mutatni a szavakkal önmagunkból, az egészen sérülékennyé tesz, és az erős szeretésnek ez egy ismérve, hogy ezt a bizalmat elbírja. Nem lankadó döbbenettel kifejezni, hogy milyen szép és az egész milyen jó, és mi legyen még. Utána: érzelmileg és értékelve, vagy akármiről, de erre hagyni egy kis időt.

Te beszélsz szex közben?

Cikk, nagyon kedvemre való, és Emma, a szerző általában is jól ír:

View at Medium.com

2.

Akar, nem akar. A szex közbeni, szexről való beszéd kölcsönös vágyban és kiépített, rendszeres, meghitt szexuális tevékenységek esetén működik. Ahol szexuális gond, hiány van (tudniillik az, hogy a másik nem élvezi, nem akarja igazán), és erről akarna beszélni a vágyakozó fél, kiérvelni, rávenni valahogy a másikat, az megint csak a másik nyomasztása, elvárás támasztása. Akkor is, ha terápián csinálják. Nem lehet szavakkal, beszélgetéssel rávenni a szexre valakit, aki nem kívánja. Nincs mit megoldani, emeld fel a fejed, fogadd el, és szexelj olyannal, aki hevesen akar téged.

A már nem harmatosan fiatal nők többsége és elég sok középkorú férfi is így van vele: a partnerével nem izgalmas neki, nemigen van már benne tűz. Elvesztette viruló, csábító, lazaságra képes, játékos énjét, kiette belőle a szexuális életörömöt a stressz, a túlvállalás, a másikkal való elkeseredett harc, a közöny. Ezért inkább elkerüli a szexuális helyzeteket: nem élvezi már. Nem csak arról van szó, hogy megszokottságba fulladt. A teljes nemiségről, az örömre való képesség elvesztéséről van szó. Valami erős inger kell a helyére. Valami, ami tilos. Ami extra. Kipróbálni mást. “Fizetős.” Vagy nagyon fiatal.

Ebből következnek mindenféle improduktív stratégiák: a lélektelenségeket kergetőké, a pornónézőké, a titkárnővel flörtölőké. Van, aki szerelmes lesz életközépi válságában, igazán – én nem ítélem el őket, mert minden vektor arra mutat, hogy heves-harmadik nélkül a válást fel se lehessen vetni. Mindenkit megértek, aki nem akar formaságban vagy pokolban élni, és nem ostoroznám azt, aki igazán szerelmes lesz és változtatni akar az életén. Nőknél egyébként nem annyira lélektelen és gusztustalan a harmadik megjelenése, többnyire váratlan megszeretés, lelki kiteljesedés, hiányalapú – már rég el kellett volna válni, és ők bátrabbak is, amikor vállalni kell. Náluk a szex csereáruvá tétele a gusztustalan a házasságban: “na jó, adok puncit, ha…” Férfiként ismerd fel ezt, és az ilyen aktust kerüld, mint a dögkutat. Az ilyen nőt is. Ne szexelj így. Soha. Ne fogadd el az alamizsnát.

Ha a partnered nem akar veled szexet, akkor ne legyenek stratégiáid, tartsd ezt tiszteletben. Nem akar, nem kíván, mást akar, talán senkit se akar – ennyi a valóság. Rakd rendbe a kapcsolatot, tehermentesítsd őt, legyél ápolt és vonzó, és ne nyomaszd. Ha úgy sem akarja, és a szex nagyon fontos neked, akkor válj el, vagy legyen külön életed. De tudd: az ilyen örömvesztett partner nagyon fel tud háborodni, ha a birtokát sértik, mert “ő hűséges volt”.

3.

Egy érdekes, újabb, nethergelte jelenség. Vannak középkorú emberek, akik úgy lesznek hirtelen nagyonőszinték, hogy elmennek hosszútávfutni rájönnek, mi minden van még a szexualitásban. Arra tudniillik, hogy őket mi minden izgatja, amit nem is gondoltak volna. Hohó! Le ne maradjanak az Igazi Izgalmakról!

kinbaku, a japán stíl. ez legalább esztétikus

Vagyis kink – ez a perverzió 21. századi neve. (Én nem hívom perverziónak: a 20. század hívta annak.) Büszkeséggé és öntudattá, alulról szerveződő közösséggé vált. Jól érted: régen szégyellték, lelki bajnak gondolták, ma viszont identitás és menőség. Tudom, van, aki keni-vágja a témát, mosolyog, hogy én csak most jöttem rá. A trend maga nem nagyon érdekelt, és megint csak a Medium vezetett el a témáig. Kószán hallottam csak korábban az önmagukat újrafelfedező, csoportos szexben, BDSM közösségekben részt vevő ismerősökről.

Értékelem, hogy ezek a honlapok és ez a beszédmód nem ítélkeznek, ostoroznak, gerjesztenek szégyent a szexuális fantáziákkal kapcsolatban. De az én kissé konzervatív, egyben leleplezős (a jelenség motivációit, okait, hatását kimondó) véleményem a következő.

Egy. A kink kultúra helye a világban és az értékrendekben. A kink közösségekhez való csatlakozás, a segédeszközök, a swinger olyan országokban dívik, amelyekben elidegenedtek az emberek, nagyrészt egyedül élnek, nem szakadnak bele a létfenntartásba, valós-hagyományos cselekvésekbe; pazarolnak, túlesznek, kutyacicát abajgatnak, szélsőségesen, hivalkodva individualisták. A nyugati embernek már semmi nem elég, minden elborult hülyeséget kitalál, hogy enyhítse a kínját. Temérdek időt, energiát beletesznek “önmaguk megtalálásába”, a kapcsolatban élőknél pedig ürüggyé válik a Nagy Felismerés, hogy ne kelljen az unt partnerre odafigyelni, őt megérteni, lehessen másokkal is szexelni, izgalmakat megélni, “ki kell élnem a vágyaimat” címen. Olyasmit akarnak, amit a másik nem feltétlenül akarna, ami nem spontán, ami rábeszélős, csikart. El kéne menni kapálni.

Kettő. Ez a rájövés (ha valóban az) szigorúan magánügy, a partnereddel oszd meg. Szexről azzal beszélünk, akire tartozik. Már csak azért is, mert ha valakit például az izgat, ha mások látják, ahogy nyilvános helyen önkielégít vagy szexel, és “teret ad a vágyainak”, akkor kínos, visszaélős helyzetbe hoz másokat, akár gyerekeket is, az ilyesmi értelemszerűen nem alapszik konszenzuson. De kapcsolatban is vékony jég a kölcsönös beleegyezés: mindig nehéz kérdés, hogy egy női testen mi okozott zúzódásokat, ahogy az se biztos, hogy vágyból fakad-e a beleegyezés, vagy hatalommal, nyomással vesznek-e rá nőket egészségkárosító vagy csak nem élvezetes tevékenységekre. A BDSM-nek már a szóba hozása is traumatizálhatja a családon belüli erőszak áldozatait, a S szerep pedig, különösen, ha pornófogyasztással társul, erősít és beindít bántalmazó, nőgyűlölő hajlamokat. Ez az egész sokkal inkább a pornó és a prostitúció körében létezik (vagyis: visszaélés, dehumanizálás), mint a kölcsönös, valódi kapcsolatokban. Férfinál az M (szubmisszív) szerep egészen fantasztikusan nevetséges, és tényleg pszichiáterre tartozik, egyébként a valódi S hajlamú nő (az olyan, aki élvezi is, nem csak menősködik vele, a piaci rést látja benne vagy prostituáltként űzi) nagyon ritka. Az M férfit lenézi a nők elsöprő többsége. Márpedig a jó szex méltó. Aki középkorú vagy idősebb, nem vonzó, nincs is partnere, és másokat nyomaszt azzal, hogy ő mit szeret(ne) az ágyban/kínzókamrában, az egyszerűen gusztustalan molesztáló.

Három. Elég vicces, hogy mi minden apró elemet, szitut, fantáziát neveznek kinknek. Ja, hogy ez is az. Ahha… Eleve, hogy el kell nevezni mindent, és ezek alapján csoportokba tömörülni. És olyan partnert keresni, és kellékeket beszerezni hozzá, jajistenem – a Dolog a Személy fölé nő, vagyis: tárgyiasít, eszközzé tesz.

Azért minden nincs kimondva, mert fenn kell tartani, hogy a kinkség áralmatlan. Mutatom, nekem, aki nem vagyok túl “nyitott”, de őszintén válaszoltam, mi jött ki ezen a teszten: nagyon kis udvarias, szakszerű nyelvezetű kérdések voltak, sehol semmi kakievés, pelenkázásfétis, állatok, pedó, gangbang (itt legalábbis).

Négy: a különbözés vágya. Hú, te mekkora különleges egyéniség vagy! És milyen bátor! Szigorúan szembeállítva a sajátodat a “normál” szexualitással. Te tudsz jobbat, amiről ezek még nem is hallottak. Te meg mered élni! Hogy süllyedhetsz idáig, hogy ez kell neked a különlegesség érzéséhez? Olyasmi ez, mint a minimalizmus vagy a műanyagmentesség, hogy most ez lett a trend, mesélték mások is, akkor hirtelen váltunk, nagyon hirdetjük, mert RÁJÖTTÜNK (olvastuk a neten)…

Mit csinált vajon eddig az ágyban az, aki most hirtelen BDSM? Nem merte elmondani? Vagy megunta a hagyományos aktust? Vagy valaki mesélt róla, és megtetszett, hirtelen felállt tőle a kókadt cerka? Ha nem lenne akkora netes képviselete, akkor is felismerte volna a hajlamot?

A kinkeskedés ebben az öntudatoskodó formában szerintem álőszinteség, arra jó, hogy azt lehessen mondani: a társukkal nem tudnak, nem akarnak már, “a feleségemtől nem kapom meg”. Másra vágynak, és őket meg kell érteni.

Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy mindaz az izgalom, amit egy esztétikus, formás, lelkestül szeretett test vált ki, ezekből a tevékenységekből mindenestül hiányzik, és e hiány miatt van szükség az extremitásra: a rútságok összegabalyodását nevezik kinkynek. 

Ha szereted a másikat, ha érdekel még, és a szexben nem vagy kiégve, és egyéb traumád sincsen, akkor egyértelmű és erős vágy övez mindenféle szexuális megnyilvánulást, beleértve a megszokottakat is. A szex azzal jó, akit szeretsz, és aki viszontszeret, és vele egyeztetve lehet a repertoárt megalkotni. Vele lesznek további ötleteid, ha nyitott vagy, szabad, és igazán közel vagytok.

Szereted-e? Szeret-e? Ez a nagy kérdés. Erotikus tűz ritkán van több gyerek meg tíz év után.

Mindenesetre ha kölcsönösség van, akkor egymáshoz igazodik, együtt alakul, mi az, ami izgalmas. Ha humán vagy, akkor az ember a fontos, a viszony, nem a dolog. Külön, partner nélküli szexualitás nincs (de: autoszexualitás van, és nagyon izgalmas).

És a Lényeg. Ne szexelj, ha nem érzel erős vágyat. Még akkor is romboló, ha eü módon, nemzés céljából kell. A szexualitás, a másik vágyának fogadókészsége, az élvezetre és játékra való nyitottság érzékeny műszer. Minden nem-átélt, csikart, kelletlen aktus ront rajta.

Na, már el is múlt a lebegős jó érzés… tele vagyok megint zaklatottsággal (többet kéne jógáznom?), és egy kicsit még beteg és ettől levert vagyok. Pedig wellness és kiszakadás volt hétvégén, test és lélek egyben.

Lassan állnak össze bennem a dolgok, de az legalább úgy van: a sok mindenből, ami felmerült bennem, ennyit szűrtem le még:

1. Iszonyú vicces azt magyarázni egy mégoly tahó férfinak, hogy mit kívánnak szexuálisan “a” férfiak és hogy működik egy férfi. Ez az “ahogy a nők elképzelik” móka megint… jaj, annyira gyerekes. Itt van, nem csak a test számít, hanem:

Előfordul, bizony, hogy értékelik, amikor nagyon nehéz helyzetben is kitart a másik mellett, vagy törődik vele, csak úgy… szeretetből.

https://wmn.hu/ugy/52118-szentesi-eva-kikerem-magamnak-a-ferfiak-neveben-is–a-schobert-ugy-margojara-

Nekünk nőknek jól jönne persze, ha a párt összetartaná a “törődés”, az áldozathozatal – sajnos, a valóságban ez inkább mártírjátszma, kodependens kapcsolat és a pátyolgatott fél számára bűntudatforrás, egyébként meg a feleség alapértelmezett, elvárt működése, és ekként súlyos megfosztottság-lét. Miközben nem annyira erkölcsi vállalás, inkább kényszer. Mondom egyszerűbben: tudja ő, hogy mély ráncaid a miatta való éjszakázástól lettek, hogy te nem magadra gondoltál, hanem a gyerekekre és őrá, és ebben egy kicsit tönkre is mentél, de a tönkrementség ettől nem lesz vonzó. Azt kívánja ő is, aki feszes, vidám és nem olyan leharcolt, és akinek a szemében ő még jó ember lehet. Ha te lennél olyan szabadságfokon, ha nem szorítanád görcsösen a párkapcsolatodat, mivel nem lennél enyire ráutalva sem, akkor a te szemed is megállna az ifjabb, a kedvesebb férfiakon. Mindenki az öröm felé törekszik, ha ép a lelke.

És már szentté is van avatva a “kitartás”, amitől majd biztos szeret a férfi és ott marad (kívánni fog-e? kívánják-e az anyafigurát?). Aki sokat, túl sokat tesz meg a partneréért, az ettől szexuálisan biztosan nem lesz vonzó, de még a hála meg a ragaszkodás is olyan, hogy ne várd el, ne ródd fel a hiányát. Az “én mindent feláldoztam érted, maradj mellettem” egy sima biznisz, a jelek szerint megéri a nőknek, mert nagyon hajtják. Aki igazán szereti a másikat, az nem mindent tesz meg érte, hanem annyit csak, amennyi tönkremenés nélkül telik. A krízis, a betegség, a függőség jellemzően tönkreteszi a kapcsolatot, ezért a megmentősdi, a kitartás nagyon is kétséges stratégia: nemcsak az alkoholizmus, a “csapodár” természet vagy az egózó hajlam eseteiben, hanem még krónikus betegségeknél is azt látjuk, hogy a segítő sokkal inkább benne tartó, enabler szerepű. Nagyon veszélyes. Minden “én akkor is kitartok” veszélyes. Magát szerető ember feláll egy idő után. Írom ezt azért, mert a borzalmas, kihasználós, játszmázós házasság nálunk norma.

2. Férfiról, nőről, párkapcsolatról, egészséges szexualitásról szintén vicces azokat olvasni, akik telehisztizik azzal a netet, hogy milyenek a pasik, a tinder, a ghostolás, a csak szexet akaró férfiak. Ők valamit nem értenek, már azt sem, hogy a boldogságot hozó párkapcsolat nem jár alanyi jogon (a többiek sem ilyenben élnek), hanem az élet ritka és nagy ajándéka. Nekik a jól működő kapcsolat, pláne a szenvedély és gyomorreszketés  ábránd és idea csak, a valóságát nem ismerik. Van ilyen, de hogy minek szakértenek, fel nem foghatom. Ha kudarcos a terület, és mégis egyre csak beszélsz róla, hogy milyen legyen, milyen az “egészséges” módja, akkor szükségképp kompenzálni fogsz, és a hiányaidról írsz.

És még ezek előtt egy fontos elv: a saját erkölcsi szabályaidat magadra tartsd kötelezőnek. Ne ismeretlen, általános férfiaknak írd elő, mit kívánjanak meg, hogyan és miért szeressenek, mert ezek a te vágyaid csak. Emellett még annyit tehetsz, hogy elkerülöd azokat, akik nem tartják ugyanezeket magukra kötelezőnek, és ezzel megsértik a te érdekeidet. De erkölcsi bunkóként használni úgy általában, hogy “egy normális ember nem tesz ilyet”…? Ne tudjuk már mi olyan jól, hogy másnak mit kellene tennie. És: nézz szembe azzal, ami ugyan nem helyes, de emberi és gyakori.

(Nem erről volt szó, de párhuzamos jelenség. Egy másik eset, amikor nagyon jól szokták tudni, más mit tegyen, mert nekik az jönne jól. Gyakran jönnek a morális diktátummal a sértett feleségek is: “de hát tudta, hogy foglalt a férfi, kicsi gyerekei vannak, milyen nő az ilyen”… Bekapcsol a birtokvédelem. Hogy is van ez, hogy a férj meg nem tudta ugyanezt? Miért nem neki rója fel a feleség? “Hogy tehet ilyet, micsoda kurva”, lehet ezen lírázni, de úgy néz ki, hogy tehet, tett, és megvannak neki is a magyarázatai. Általában vagyok rosszul a szenteskedéstől, amikor a romokban heverő páros megcsalt tagja rákezdi, hogy az eskü meg a közös húsz év, miközben fél éve ezt még nem hangoztatta, és ezt a nagyon értékes jószágot, a házasságukat ők maguk rontották el. De baltával ám, kekecen, feszülve, szeretetlenül. Lett volna háromezer estétek egymást szeretni, kedvesnek lenni, megkérdezni a másikat, hogy mi lenne jó, figyelni, türelmesnek lenni, de ti panaszkodtatok, durcáskodtatok és baszogattátok egymást, elvárásokkal bombáztátok a másikat, nem derogált játszmázni, cirkuszolni; kihalt minden öröm és adakozás, önös érdek feszült érdeknek – hirtelen kiderült, hogy ez mekkora érzelem és milyen fontos és szép. Most persze a szeretőre fújtok, aki viszont kedves és szerethető és nem baszogatja a szerelmét, annak ellenére, hogy nem kap valami sokat, és tükröt tart nektek, hogy mivé lettetek.)

3. Van ez az érv, hogy nem hízott el, mégis megcsalták. Vagy: kövérebbel csalták meg. Hitetlenkedve olvasom: hát nem értitek? Nem elég nem elhízni. Nem akarok senkit elkeseríteni, és nem is csak a kinézeten múlik, de annak, hogy szexuális önbizalommal létezz, ne félj a fénytől és ne rémülj meg, ha tükör van a hálószobában, az el nem hízás csak az egyik pillére. Az idő mindenkit megvisel, a hétköznapok és az együttélés évei nem tesznek jót a vágyakozásnak. És akkor a tetejébe még el is hízol, és szorongsz tőle és nem jó rád a régi nadrág és kínszenvedés a melltartó, a bikini, a strand, sugárzod a keserűséget, rossz kedved van, kimagyarázod, nem jó a közeledben lenni. Elszakadsz a régi, csinosan öltözködő, tetszeni vágyó, lelkes, örömre képes önmagadtól; mártírálarcban magyarázod, hogy nem a külső a fontos, és téged szeressenek úgy, ahogy vagy, tagadod a lelki leromlásodat, és azért leszel feminista is, dobod be, hogy testszégyenítés, szépségeszmény, elvárások, mert ezzel kicselezed azt, hogy edzeni kéne, jól lenni kéne, felelősséget vállalni – nem, te sajnos nem tudsz, nem szeretsz. Ettől nem leszel jobban.

Nem csak elhízás van. Sőt, ami főleg van, az az üldögélős életmód miatti izomleépülés. Telnek az évek, és amit nem használsz, az elfogy, leépül, megrövidül, közben a csonttömeg is, és a gyenge pont előbb-utóbb fájni fog, mert az emberi test nem erre az életmódra van tervezve, amit te normálisnak tartasz.

Mindannyian küzdünk. A leghamvasabb ifjúság varázslatos, és a született szépségeknek könnyebb a dolguk – akinek se ez, se az nincs, az meg munkálkodik és tataroz. Ezen sírni, hogy ez igazságtalan, na, ez az önelnemfogadás és felszínesség. Az eleven kapcsolatokban az intim kommunikáció része, hogy “érdekel, hogy tetszem-e, ezért ápolom/leborotválom/szépbe öltöztetem”. Nem ez a legfontosabb, de csodálatos érzés. Lásd itt is, én passzoltam a feladatot, de Zsolt megírta:

https://shop.builder.hu/tulsulypara-a5559

Egyáltalán, miért nem lehet érzékenykedés nélkül kimondani, hogy a szépség, a sima, ruganyos, fiatal test vonzó? Miért fáj ez ennyire? Fiatal, nektek nem ártó nők lesznek ellenségek, pusztán attól, hogy edzenek? Amilyen gyűlölet áradt a nőktől az elképzelt ellenség-nő felé, borzalmas.

Ebben a vitában egy szót sem ejtettek arról, hogy a férfiak a képzeteiket és szexuális elvárásaikat a pornóból veszik, és az tényleg romboló, egyenlőtlen és antifeminista. Edzeni, szépnek és délcegnek lenni, kifogást nem keresni viszont határozottan feminista tett.

4. Aztán. Szentesi Éva írja, hogy az agy is lehet szexi. Ez amúgy igaz, csak mint ahogy szexuálisan nagyon vonzó test is kevés van, úgy az ilyen módon vonzó agy, személyiség is ritka. Ha így van, azt más fogja rólad-neked mondani: amikor te magadról deklarálod, az megint a bilibe lógó kéz esete. Persze sokan vigasztalgatják magukat: a külsejük nem nagy durranás, de ott van a személyiségük, eszük, humoruk!… azért számolj azzal, hogy se szép, se vicces/vonzóan okos/kedves nem vagy, és ezt azért mondom, mert összességében nagyon is empowering arra buzdítani mindenkit, hogy ne verje át magát.

Na és akkor? Mi lesz velük? Hogyan találnak ők párt?

Ha ez a kérdés: szerencsére a lehetséges partnereknek sem kiemelkedőek a kvalitásaik. Ők se genetikai csodák, ők se karizmatikusak. Azért elvagyunk. Nem csak érdem van, hanem véletlen is. Közös történet és sors. Ámor ráadásul tréfás fiúcska. Nem kell sokaknak tetszeni, bár akkor kétségkívül több a lehetőség, de ha nem hódolatfürdőt keresel, hanem szeretést, akkor tudd: egyetlen ember elég. Sose fogod igazán érteni, mit eszik rajtad, de a lényeg, hogy eszi.

Egyébként, ha már az el nem válás a cél: mi tart össze két embert?

Egy nagy csoport tűr a házasságban, viseli a másikat, robotol és gyereknevel, és elhal az életöröme, na, úgy könnyű. Csalni nem fog, de a robbanós, igazi élményt kihagyja, mindenkinek jobb így. Kiégés, fásultság, kapuzáráskor talán beüt a mennykő, de visszakullognak. Elhalt szexualitással, rutinos misszinonáriusokkal, szorgos hivatalnoklélekkel könnyű hűségesnek lenni.

Egy másik típus látszatra jól van, hűséges, de bolond lesz “nem élni”: a melót rányomja a feleségre, és szépen, sunyiban élvezi a változó kapcsolatait. Remek…

És van az a nagyon ritka néhány páros, akik nem őrlik fel egymást, és igazi szeretés van, eleinte erős testi résszel, aztán szelídülve. Ők kivételek.

A többiek meg egyedül élnek, elválnak. Rendbehozás NINCS. Megalkuvás van.

5. Azoknak írom, akik haragszanak a sok lemondásra, szigorú módszerre… hogy is írja Antoni Rita: a kényelmetlen életmódra. Ők nem akarják magukat gyötörni! Tán kötelező?

https://24.hu/kozelet/2020/01/23/schobert-norbert-velemeny/

Nos, alapesetben a test jól működik; te elrontod, aztán meg haragszol azokra, akik nem. Persze, hogy szerinted edzeni gyötrelem, és persze, hogy rosszul esik, ha ezzel szembesítenek. De ettől még így van, és a fájdalmas igazságok a legfontosabbak: régóta nem működik jól a tested, mert nem tartottad karban. Szeretnéd, ha ez valami rejtélyes betegség volna, amiről te nem tehetsz, de nem így van. A nagy akrobatika például, hogy keresztbe tudod rakni ülve a lábad, és lihegés nélkül bekötöd a cipőd. A futás, amit utálsz, az kettőszáz méter volna egyben, a busz után. Nem megy ennyi se, pedig harmincas vagy és nem is szültél? Akkor te elbasztad. Mondhatod, hogy neked ez nehéz és lemondás, és ezt nem kéred, én pedig ableist vagyok, de súlyosan átvered magad.

Oké, hogy nem akarod gyűlölni a tested, meg hogy aki segíteni akar, az ne baszogasson, de nem kell gyűlölni semmit, és én nem akarok segíteni (és a guru sem akar), én az elvi igazságot mondom ki, hogy az a sok PCOS/IR-es/pajzsmirigyes/emésztőrendszeri beteg, gyulladt, fájós térdű mind felelőtlen volt, mert ezek életmóderedetű betegségek, ezek már következmények – egy ideig bírja a test a visszaélést, aztán beadja a felmondását.

Min csodálkoztok? Miért volna ez normális, érthető, szükségszerű, pláne leszarás és jó élet? Ha nehéz csomagot kaptál, mert rosszabbul hasznosítja a szervezeted a szénhidrátot, vagy mindenkinek magas a vérnyomása a családodban, akkor az a feladat. Nem más a hibás, hogy te nem teszel magadért.

A sport nem életcél, vagy extra, nem prioritás, vagy különlegesség, hanem olyasmi, mint a fogmosás. Egyszerű, rendszeres jó szokás. Mintegy mellesleg, mindig is, régóta csináljuk, hogy ne legyen baj. Nem nagy ügy. Nem dumálni kell róla.

6. Szintén Rita: “különböző alkatok vannak”. Na most, van magas és alacsony, erős csontú és törékeny, izmosodó és hardgainer. De kövér alkat nincs, és ez talán a legnagyobb fatlogic csúsztatás, hogy az is alkat, és egyenrangú verzió. Nem az, hanem az eredetinek az elrontása. Miért “nincs alkatuk” a maszájoknak, a japánoknak, a norvégoknak? Miért olyan hasonló mind? Mert az életmódjuk jobb, és nem híztak el. Aki ezt nem látja, az dekontextualizál és kulturális vakságban szenved.

Az, hogy ne hízz el/fogyj le, nem jelenti azt, hogy egyformán vékonynak, modellszerűenk kell lenni. Igen széles az a sáv, amelyben rendben vagy (testkép és egészség szempontjából), és mindenki tehet valamit magáért.

Van egy lányom, és ezért is kérdés, hogy hogyan élek, hova rakom a hangsúlyt, mi felé terelem. Amikor a tetteket, stratégiákat mérlegeljük, és azt mondjuk, “lehet így is, meg úgy is, nem kötelező az egyik út és nem felsőbbrendű”, akkor nézzük már meg azt is, hova jutott ki-ki a maga útján, milyen élete lett. Én nem szeretném, ha a lányom értékrendje az ilyen önfelmentős, álfeminista üzenetek közepette formálódna, mert abból nem lesz jó élet.

Én sem akartam olyan életet, kinézetet, kifogásözönt, hétvégéket, lelki védekező stratégiákat, mint azok, akik ezeket a “nővédő” érveket mondogatják. És délceg öregasszony szeretnék lenni.

7. Minden sértettség és védekezős magyarázkodás ciki. Szégyenteli, kínos, megúszós, mármint akkor, ha magadat gondolkodó embernek tartod. Ha sokat mondogatod, hogy fogyni nehéz és hogy a diéták kudarcosak, fenntarthatatlanok, a leadott kilók úgyis visszajönnek, hogy egyesek erőszakot tesznek az alkatukon, és ez rossz, satöbbi, az megnyugtató lehet a számodra, de nem ártalmatlan állítás. Először is, mert nem is igaz anatómiailag (káros szokásokat tartotok normálisnak, és jó szokásokat fölös szigornak meg orthorexiának), másodszor a mégoly becsületes, jóakaratú, igényes értékrendű ismerős is ellendrukker lesz tőle. És ez nincs rendben. Nektek zavaró a sikertörténet, bárkinek a kitartó edzése, jól élt élete, aktivitása, mert az gyengíti azt a magyarázatot, amelyet olyan szépen kitaláltatok magatoknak – és máris a mások lehúzásánál, az irigységnél tartunk. Vakság, önámítás, buta vádak, tudatlanság és koncepciózus ítéletek mindenhol.

Edzeni így lesz bűn az ilyen közegben, mint a magyar. Beszólogatnak, ferde szemmel néznek, tüntetőleg némák, ki is közösítenek, hát mi ez, hogy topban fut a nő több szülés után, ott vigyorog a célban, és bikiniben domborít, mit örül magának, minek itten frusztrálni másokat. Amit nem lát, amikor nincs fotó, az mindennek az előzménye, háttere: hogy kimegy a jeges reggelben is, hogy készüljön a nehéz távra, és lemondott valami másról, hogy legyen olyan, valóban drága, lábhoz kíméletes futócipője. És izzadt és kócos és izomláza van, és nem és nem megy a húzódzkodás, és mindez időbe és melóba és pénzbe kerül, és igenis, ennek erkölcsi értéke van, és ez nehezebb, mint panaszkodni, de azért könnyű, mert csak ennek van értelme.

köszönöm azoknak, akik kiálltak, és nem dőltek be

Ez a bejegyzés jelszóval védett. Adjuk meg a jelszavunkat a bejegyzés tovább olvasásához.

Tényleg hogy mondjam másképp, hát ez a téma.

De miért is akarom elkerülni a “csúnya” beszédet?

A nyelvész végzettségű blogger megmagyarázza – az újak kedvéért – a “csúnya” szavak esztétikáját és funkcióját. Trágár ez, hogy “baszatlan”? Nem, van neki egy konkrét jelentése: egy fogalom, ami azért kerül a címbe, mert a poszt témája. Nem is tudok erre más szót (mármint egyetlen szót, olyat, amit mindenki azonnal és pontosan úgy ért). Nem akarom körülírni, a címben semmiképp, mert ennek ez a neve, ez ilyen egyszerű.

Így hát kénytelenek vagyunk benyelni a szó eredetét. Nincs a használatában vulgáris jelleg vagy indulat, ezért nem csúnya. Mondjuk gyerekek között kerülném, akik e jelentéseket még nem értik, és akikbe azt sulykolták, hogy jujuj, trágárság, aminek az lett az eredménye, hogy a “csúnya” beszéd lázadó, titkos cselekedet, generációs kohézió, felnőttellenesség. Pódiumról, formális közegben is kerülném a baszatlanság szót, mert nem illik. De az írásom, gondolatközlésem szabadság. Nem teszek rá efféle korlátokat, ez nem lényeg. Ami lényeg: az innovatív, saját gondolat, az erős és érvényes mondat, ennek a pezsgése. A sablonosságot, modorosságot, közhelyességet kerülöm, és azokat is önként. Mint ahogy lehetek kócos, hiszen csak edzek egyet itthon. Természetes állapotom a kócosság. Kócosnak lenni vagy épp vidáman fingani egyet nem morális kérdés, egyszerűen jó érzés.

Nyelvi és értékrendi bevezető merengés vége. A poszt most következik.

Érdekes, mert egyrészt létezik a, na, most már másképp mondom: az intimitás hiánya és sóvárgása miatti elromlás és keserűség. Akit nem szeretnek, az más aljasságokra is képes. Másrészt meg nem úgy van az: csúnyán vissza szoktak élni a nők kárára e váddal, hogy a helyükön tartsák őket. Egyébként jellemzően olyan férfiak jönnek ezzel, akiknek szintén nem egy sikertörténet ez a párkapcsolat-téma. Hiányos fogazatú, félregombolt ingű ötvenesek magyarázzák huszonéves leányoknak, hogy ne legyenek férfigyűlölők, leszbikusok meg karrieristák…

Mindjárt az elején: szabad és érvényes döntés az, hogy nem akar egy nő kapcsolatot, vagy hogy nem alkuszik meg a diszfunkcionális kapcsolatban.

Ám ez nem cáfolja a másik állítást:

a szép-őszinte közelség (és az ilyenből foganó gyerek) az élet a legnagyobb ajándéka, és ennek hiányától elég sokan boldogtalanok és keserűek.

Mert az emelt fejű, választott egyedüllétet nehéz jól csinálni. Amúgy nehéz a közelséget is jól csinálni, ahhoz is egyben kell lenni, tudni az értéked, nem játszmázni, satöbbi.

Sokan egyikre sem alkalmasak.

Azt ugye utáltuk és hamisnak tartottuk mindig is, éspedig okkal, amikor érveik fogytán a rettenetes külsejű és mentális állapotú, erőszakos férfiak névtelen kommentekben azt állították, hogy az a mi bajunk, hogy nem dugnak meg rendesen. Eleve azt is utáltuk, hogy nekiláttak e mindig egyforma, bornírt vitatkozásnak: színtiszta erőszak volt, lenyomás, zavarkeltés, bántás; semmiféle intelligencia, nyitottság nem volt benne.

Amikor állítok valamit férfiról és nőről, kapcsolatról, hatalmi viszonyokról, akkor nem tartozik a témához, hogy nekem van-e kapcsolatom és milyen, nem magamról beszélek, ezért nem igazolja az állításomat egy meglevő, jól működő kapcsolat, és a hiánya sem cáfolja a mondandóm, hiszen társadalmi állapotokról beszélek, tessék szépen érvelni, nem személyeskedni.

Ha én nem mosolygok szerényen a klasszikus női szerepben, sütit sütve, befogadó, lágy, elégedett félként, attól én még nem vagyok keserű. Az én feminizmusom nem keserű, nem megfosztott. Én nem tűröm az erőszakot, normatív előírásokat, a szabadsághiányt, a bekussoltatást, a kiüresedett kapcsolatot, a szerepalapú létet. (És tudok élni vele, való nekem a szabadság: nagy dolgok születnek belőle, én aztán nem sírok, hogy hideg van itt fönn és fúj a szél és egyedül vagyok a szabadság hegyfokán.)

Na, viszont a baszatlanság mégis létezik. Nem okés az, ha klimaxsújtott, zavaros lelkű, életüket végképp elrontó nők harsánykodnak, hogy a pasik szemetek és micsoda erőszakosak és mind egyforma, és őmiattuk szar nekik csakis, továbbá ne szüljünk.

Nincs rendben az, ha értelmes nők nyilvánosan nyavalyognak azon, hogy nincs pasijuk, ja, de nem ezt mondják, még ezt se, hanem hogy a férfiak nem becsülik meg őket, meg ugye nincsenek normális férfiak, szóval rátolják a férfiakra azt, hogy nem találnak partnert. Egész pontosan: a kiindulópontjuk téves, hogy kapcsolatban kell (vagy szokás) élni, hogy a pasi, a jó pasi, a harmónia, az igényeiket kielégítő kapcsolat nekik jár, ők valami hatalmas főnyeremények. A nagy önszeretetben (“én csak szép és jó lehetek”) nem vonják le a krónikus párnemtalálás tanulságait, hogy mondjuk valami teljesen téveset várnak, hogy nem egészek, nem jól kapcsolódnak, hogy illúzióik vannak a kapcsolatról. Vagy hogy külsőségekre hajtanak, hisztisek, kellemetlenek, kifelé mutogatnák (kocsi-nyaralás-menőség-pasi-gyerek), és, ööö, nem, nem minden test szép, és amúgy még a szexet sem élvezik. Ami nem biztos, hogy az ő hibájuk, de ez a probléma, nem az, hogy nincsen pasi.

Hogy túl sok buta filmet néztek, és úgy tekintenek a férfiakra, mint akiknek az a dolguk, hogy az ő mindenféle igényeiket kielégítsék és el lehessen velük dicsekedni.

Én azt mondom, amit már sokszor: csak szerelemből érdemes vegyülni, az meg spontánul történik az emberrel, ha készen áll rá, és általában is olyan a személyisége. Szerelemtelenül leélni az életet nagy veszteség. De a szerelem ritkás csúcsélmény, nem a létünk alapállapota.

A nőknek általában nincsenek szép történeteik, de azért belemennek mindenfélébe, mert ez a szokás, mindenki más is belemegy, mert illúzióik vannak, mert szeretnének szeretni, mert nem tudnak jobbat, mert gyenge az önbecsülésük (és talán okkal az), és ezek a kapcsolódások keserűséget hoznak, kifosztják őket. A szex és a párkapcsolat megcsúfolása az, amiben vannak.

Akkor ők a baszatlanok? És akkor nem lehet igazuk? Le lehet ezzel őket ugatni: neked egy pasi kéne, avagy: nem tudod te, milyen a jó szex?

Mi legyen azzal, akinek nincs kapcsolata, vagy nem harmonikus az a kapcsolat? Döbbenet volt ráébrednem, hogy a statisztika helyes oszlopában szereplő, el nem vált, kapcsolatban élő nők milyen sivárságban tengődnek, és ami igazán durva: sokuknak nem bántalmazó a férje, még szavakkal vagy érzelmileg sem, nem is elhanyagoló, nem is szeretőzik. Ő egy rendes ember, csak valahogy úgy nincsen semmi, nem beszélnek, nem kíváncsiak egymásra, nincs inspiráció, közelség, vágy.

Na, ennél sokkal jobb egyedül, ha a nő nem infantilis. Ehhez képest boldogság, de legalábbis előnyös állapot a “baszatlanság”.

De a legjobb a zsongás, az intimitás.

Ahh, mindjárt, mindjárt találkozunk! És megszagolom. Megérzem a pórusokból finoman párolgó, összetéveszthetetlenül egyedi, heteró biológiát (nagyon érzékeny a szaglásom), és elemien hat rám (innen tudom, hogy ez a kapcsolat van és jó). Kímélem őt: nincs kedvem basztatni, rápakolni mindent, folyton lekötni az idejét. Mindig örülök neki, meghatottan gondolok rá.

Emlékszem jól, milyen volt az életem, tudatom, hangulatom akkor, amikor ez még nem volt, és hosszan, évekig nem történt semmi ilyen. És, bizony, nem teljes úgy az élet. Hiányzott, habár, én nem nyafogtam ezen és nem is vádaskodtam meg álltam ki, hogy nekem aztán nem kell “pasi”.

Egyedül lenni csak ahhoz képest jobb, aki csonkává tesz.

Akkor szerzetesi módon volt kedvem, erőm edzeni, például. Most meg nem (nem szerzetesi módon), ami köztünk lett, az az edzés helyén van egy kicsit.

Ha a másik méltó, és őszinte a vonzalom, akkor a közelség, a beszélgetések, az élmények hatalmas többletet, biztonságot adnak. A szeretet felhangzik onnan is, nem csak önszeretet… micsoda duett és kórusmű, más hangok is vannak. Velem ugyanis megpróbálták elhitetni névtelen e-mailekben, hogy én gonosz vagyok és pszichopata, és engem nem lehet szeretni, és én sem szeretek. És felgyűltek ezek a szeretések, és ez hatalmas enyhülés.

Egy kicsit azt gondolom, nem érdemlem én ezt (a szeretéseket), de azért azt is, hogy igen, azért mégis. Legalábbis azért, mert nem vertem át magam, nem mentem bele szarba, nem vádaskodtam, őszinte voltam – és én is szeretem őket.

Harmónia van, és már nem félek, sőt, önmagam lenni sem félek. Én most mégis inkább önmagam leszek, jó?

Nincs ez, hogy inkább meghalok, de nem mondom el neki ezt meg azt, meg ne legyek sok, meg jaj, csak ne úgy tűnjön, hogy én ezt jobban akarom. Hú, de mást írtam erről ősszel, tudom én. Megérkeztem.

Na de mit akarok ezzel. Azt akarom mondani, hogy az a régi, forgácsoló, enyhe, de folyamatos keserűség, hogy nem látom magam viszont közelről senki szemében szerethetőként, fontosként, egyetlenként, az nincs most, és ez jobb emberré tesz. Nyugodtabbá. Nincs az a bizonytalanság.

Az elégedettség, a jó érzés mára sok mindennél fontosabb lett.

Nem tudom, a szeretés maga okozza-e ezt, vagy az ő hasonló álláspontja, hogy jaj, nem vagyok én balek, nem cselekszem magam ellen, ez itt az én faszom, a csalánra van nektek saját, szálljatok le rólam. Nekem ne magyarázzatok már, hogy mit kéne tennem, mi a helyes, mi a feladatom. Hadd érezzem jól magam, hadd gondoljak magamra. Annyit voltam már jó és lemondó.

A nagy feladat ez: jól lenni, rendben lenni. Minden más utána jön.

Az emberlány, ha keres, ha üres az a hely, ahol az intimitás lenne, sok mindenbe belemegy kínjában és önkéntelenül. Ez egy kicsit önkritika is, és igen: ez a baszatlanság, ennyi igaz belőle. Egy kis szeretetért, közösségélményért, elismerésért igazodik, mozgalmárkodik, elvieskedik, harsánykodik a nőlégió, amúgy fogalma sincs, a többiek nélkül mit gondolna, egyedül gondolkodni ugyanis nem mer. Bratyizik a közös sorsban, a közös érdekben, a közös ellenség ellen olyanokkal, akikel elégedett állapotában szóba sem állna (lásd még: kismamafórumok, amikor azt hittük, pusztán az anyaság vagy az alteranyaság közös nevező!). Helyeslést keres, vagy jópofáskodással tereli el a figyelmét arról, hogy ami neki hiányzik, az a csendes, teljes, lelki-intellektuális-testi közelség.

Ez tehát a “baszatlanság”, ez a visszautasítottak, hideggé váltak, sérültek, a senkinek nem kellők keserűsége, önigazolása, projekciója. Fura, hergelős dolgokba mennek bele a bizonytalan, várakozó, csonka állapotukban. Főleg ha sosem volt részük az igazi intimitásban. És még főlegebb, ha nyom az idő, mert gyereket szeretne a nő, meg kéne már történnie.

Mindezt én világosan látom, de próbálom együttérzéssel szemlélni őket, mert nem az ő hibájuk: egyáltalán nem nagy a felhozatal érző, méltó, egyenes, nem szerepekben gondolkodó férfiból. Próbálom érteni, hogy a nők mitől ilyenek, de közben neheztelek is rájuk, amiért bosszút állnak azokon, akik jobban vannak (meg főleg amiért feministának mondják magukat és nekiesnek egy-egy nőnek hihetetlen kíméletlenül, látható élvezettel, csoportosan). És hát ezek a nagyon elfuserált, nőgyűlölő, ugyanúgy szerelemtelen férfiak tényleg nincsenek abban a helyzetben, hogy bárkit így kielemezzenek. Eleve utálom, hogy férfiak a személyes, nagyon női témákban kéretlenül megmondják, minek hogyan kéne lennie, feltételezve, hogy az ő egyetértésük szükséges, a nők a jóváhagyásukra várnak, ki kell őket javítani. Beszéljetek csak magatokról!

Összefoglalás és szintézis. A baszatlanságvád azért hülyeség, mert az egyedül élő nő, aki ki tudott lépni a szarból – vagy bele se ment a méltatlan kapcsolatba –, sokkal jobban van, mint az átlag, kapcsolatban rekedt, megalkuvó, gyatra vagy semmilyen intimitást meg nem élő nő. Ha ők egy nap megszólalnak (és előbb-utóbb meg szoktak), akkor kő kövön nem marad.

Az számít, hogy lobogjon a nőben az életkedv, az erő, a szexuális energia. És állítom: ha ez megmarad, és megtörténik veled az igaz, mély kapcsolódás, annál jobb a világon nincs.

Nem baj, ha erről az beszél, aki nő.

Röviden: két nem van. Ahogy tanultad a suliban, úgy. Nem változott meg.

Két olyan nem van, amely valóság, minden más vagy anatómiai hiba, vagy konstrukció: annak kifejeződése, hogy a nem megélése nem komfortos – egyébként keveseknek az, de amennyire lehet, próbáljuk élvezni. Ahogy megélik e két nemet, az sokféle. Az nagy zavaros, és a zavarosban sokan keresgélnek mindenfélét.

Minden kamu? Vannak-e őszinte transzok? – kérdezi indifferens, intakt, kíváncsi vacsorapartnerem. Ezt a kérdést talán fel lehetett tenni 2012-ben, de azóta?

Mindenki keresi magát, ők így. És ma már megéri. Csak nézek, mi lett ebből az egészből. Azt állítja, ő is az, mint én. Vagy már nem elég különleges a transzneműség sem, kell még jobban bonyolítani.

https://lathatotranszok.blog.hu/2017/11/23/nem_vagyok_no_de_nem_vagyok_ferfi_sem

Transzként kiállni a nyilvánosság elé olyan előnyöket, jogokat, pózokat jelent, hogy szerintem mára senki se tudja, mi ez. Hordozza is körbe őket a balos média. Ügy. Fontosság. Csinosság. Egy nem túl vonzó férfi jó nőnek érezheti magát.

…szükség lenne egy olyan térre, ahol mindezt biztonsággal meg tudnád élni.

Egy ilyen világban senki nem erőltetne rád címkéket. Nem érdekelne senkit milyen gyakran váltogatnád a neved, nemed, identitásod, önkifejezésed illetve stílusod. Azt viselhetnél amit akarsz, kísérletezgethetnél bármilyen dzsender konfigurációval, elmerülhetnél a zavarban akár szándékosan, akár véletlenül. 

https://transvanilla.hu/genderqueer

Egy keményen dolgozó ember csak hüledezik ezeken, ha pedig az ő nőségét kérdőjelezik meg, akkor még ideges is lesz. Nem bánt senkit, nem bántunk senkit.

…a transzneműség nem afféle választott életmód, amit a budapesti elit unatkozó tagjai követnek, hanem egy velünk született állapot, ami bárkinél, bárhol megjelenhet. Ismerek transzneműeket az ország minden szegletéből…

Muszta Cecília – „A társadalom szélére sodorva tényleg tud rémisztő lenni a modern világ”

Ez az instagrammer pedig aktivizmus címén ügyeket hergel, drámázik és nagyon vágyja a visszajelzést, hogy ő nő, jó nő, szép nő, hősnő.

Úgy kiírják a facebokra részletesen az elnyomottságot. És váltogatják, hogy ők most mik, és láthatólag élvezik. Minél több volt a hátrány akkor, amikor még nem találtak rá a transzgumicsontra, annál nagyobb élvezet most parádézni. Az áldozatiság is jobb, mint nem látszani, átlagosnak vagy még jelentéktelenebbnek lenni. Van ethosza.

Ő. Vagy ő. Vagy ő.

Hallgassuk meg erről a témáról Kent is, aki beavatkozások tucatjai után nemrég coming outolt, hogy ő Barbie. Ken, a progresszív nyugatról. Belátom, ez bulvár, annak is az alsóbb része, de van tanulsága.

3:55-től:

I have been living as a woman. Wearing heels, wearing make up, having hair extension…

 

Ennél sokkal egyszerűbb a nőség. Ingyenes, nincs vele meló, sem lelkizés, és nem nyomja a lábujjakat. Ami lelkizés, az valami más. Amit úgy meg kell keresni: ki is vagyok? Az a nem TAGADÁSa.

Régebben: “I am the fruit of my imagination.”

A női lét nem bonyolult: aki nő, az nem beszél róla. Magától értetődő, természetes állapot, a sziklán is, a szélben is. Ahogy születsz: kromoszómák, elsődleges és másodlagos nemi jelleg, hormonok, reprodukció, és aztán az vagy, míg élsz. Lehet, hogy problémásan, de akkor is az vagy, és annak fognak tekinteni. A fogantatás pillanatában eldől, és nem változik meg. Nincs olyan, hogy valaki rossz testbe születik (interszexualitás van), és nincs külön lélek (bár jól hangzik).

A többi szövegelés, különcködés, és valami egész másról szól.

Nem nagyon magyarázzák el mondjuk ennek a két egyszerű nemnek az alapjait sem. Budán, a 2010-es évek közepén, felső tagozaton:

https://feketecilinder.wordpress.com/2016/07/06/amit-a-szexrol-megtanultunk/

Mitől lett ez ekkora téma? Persze, van szexualitásunk, kapcsolataink, van a testünknek – és így a lelkünknek is – mindenféle nemspecifikus állapota, amellyel törődni kell: menstruálunk, ez néha igen durva; teherbe esünk, szülünk (ezekkel kapcsolatban sok költségünk van); hormonjaink vannak, mellünk van, hordunk sportmelltartót, máshova hízunk, könnyebben törik a csontunk, és női szerveink meg tudnak betegedni. Ezek valóságos dolgok, nem érdemes letagadni, megmásítani, sem sztereotípiákkal túlbonyolítani, kifogásként használni őket (például az elhízásra vagy a hisztire). Egy értelmes feminista nem akarja elbagatellizálni, relativizálni a biológia valóságát, csak nem terjeszti ki a nem-biológiára fölösen. És nem tagadja, hogy sokféleképpen lehet megélni azt, hogy valaki nő.

De úgy nem, hogy férfi. A biológiától nem függetleníthető a nőség.

Azért sem tagadhatjuk a biológiát, mert – politikailag értve, de amúgy is, a valóságban, egy sötét utcában – a pénisz fegyver, és ezért is – tehát nem csak a konvenciók miatt – szinte minden nő igényli, hogy zárt női terekben létezhessen ideig-óráig, néha vagy tartósan. Ez fontos, mert a női tereket veszélyeztetik azok, akik nem nők (és nem csak akkor, ha péniszük van, hanem a szocializációjuk miatt is). Eltulajdonítás, kooptáció, appropriation. A női lét megcsúfolása.

Nem döntés, nem belső érzet kérdése, és nem választható identitás a nőség. Bármit is állít a kötelező beszédmód, a ballib portáloktól kezdve a női magazinokig, címlapokig.

De nem akkora téma a nőség, mert rengeteg mindenben különbözünk egymástól is mi nők, és alapvetően és mindenekelőtt emberek vagyunk. Kapcsolataink, eszméink, életcéljaink, jellemünk mind emberiek. Nem kéne, hogy nagy különbség legyen. Férfias beszédmód, érzelemvilág, vezetői vagy autóvezetési stílus…? Na, ez a sztereotip, káros hülyeség. Ez ellen én harcolok.

Ettől még persze lehet nemi diszfóriád. Érezheted úgy, hogy nem az vagy, akinek néznek. Senki se bántson emiatt.

Az a kérdés, hogy ez az érzeted, problémád mire kötelezi a többieket, az intézményeket, a társadalmat. Meddig lehet ebben elmenni, mi jár?

Ónodi Adél: “a társadalomnak kutya kötelessége, hogy efogadjon”.

https://rtl.hu/rtlklub/reggeli/onodi-adel-szineszno-hazank-elso-transznemu-cimlaplanya

Ebben a tájékoztató szövegben is elvárják az elismerést: recognised. És a társadalom fiinomabb lelkű – vagy pont a közönyösebb – tagjai el is játsszák, hogy “persze, ő is nő”. Csak aztán ez mire jó?

…it is always something innate and absolutely core to your sense of self. It’s not something that’s a fad, a ‘lifestyle choice’ or something that comes and goes. 

It is an essential part of who you are that can’t be changed. If you aren’t recognised as being the gender you know you are, it’s extremely damaging.

https://www.stonewall.org.uk/truth-about-trans

Ez nem könnyű kérdés. Ha transz vagy (ezt nem vitatja senki!), de nem tekintenek nőnek, akkor téged diszkriminálnak, én ezt megértem. De hogy ebből az következne, hogy jogod van a diszkriminációra hivatkozva mimikrizni, mintha “cisz” volnál…? Vagyis, pont azt az elemi önazonosságodat (transz) eltitkolod: nem transz vagy, hanem NŐ! Be akarsz simulni, tudva, hogy a többiek nem tudják, minek születtél…? És amikor mégis rájönnek (például abból, hogy megszólalsz!), akkor a döbbenetükön (hogy át akartad verni őket) még külön fel fogsz háborodni. Ez transzfóbia? Nem. Ez abból adódik, hogy mindenki úgy tudja: két biológiai nem van, a többi kreálmány vagy belső válság. Transz akarsz lenni? Hajrá. Nő akarsz lenni? Az nem fog menni, mert a nem biológiai valóság. Ennyi.

It is not something that comes and goes? Rengeteg detranzíció van, erre persze az a válasz, hogy akkor ők nem is igazi transzok.

 Rona Yefman 14 éven át fényképezte ikertestvérét, Gilt, akit születésekor biológiai neme szerint fiúnak soroltak be, ám valójában nőnek érezte magát: kamaszkorában a nemi helyreállító műtét mellett döntött, így egy ideig transznemű nőként élte az életet. Egy idő után azonban újabb operáció mellett kötelezte el magát, és visszatért a neki korábban kijelölt biológiai neméhez. Manapság ismét férfiként éli mindennapjait.

Rona Yefman végigfotózta öccse transznemű nővé való átalakulását 18+

Rengeteg példát gyűjtöttem, így kettészedem a posztot.

Számítok következményekre, de semmilyen provokációnak nem engedek, nem fogok csatázni. A véleményem árnyalt, megalapozott, fontos. Vállalom.

A témát és a megfogalmazást Kovács Csillának köszönjük, aki teeztnemtudhatodhajnalkám, egy itteni kommentelő és a közösség kedvence (már nem. Döbbenet, ahogy emberek kifordulnak magukból. Az a hatalmas rajongás, így szeret, úgy csodál…).

Köszönöm, Csilla. Nekem soha a büdös életben eszembe nem jutott volna ilyesmi, pedig volt pár szabad szájú barátnőm, néhány heves saját kapcsolatom, és még nagy fájdalmam, válságom is velük.

Történt ugyanis egyszer, amikor épp mély válságban voltam, hogy merre tovább és vajon mit akar a szerelmem, mert nagyon akart, mindent akart, de aztán mégse, mert kikapott érte, én meg nem értettem, hogy miért nem felnőtt, egyenes, mit kéne nekem tennem… és ez közügy volt akkoriban, mert ennyire belemásztak az életembe az olvasóim, és én nem gyanakodtam, hogy majd visszaélnek mindennel és ki fognak akarni ezekkel csinálni, hát hogy is lehetne? és miért tennének ilyet? Én nem tennék. Az én hibám, nem tagadom.

És persze ezért az érzelmi intenzitásért irigyeltek meg olyan gyűlölettel, ebbe a sebezhetőségbe szórták aztán kéjjel sót – szóval, Csilla ekkor a címbeli három szóval azt a javaslatot tette, hogy zsaroljam a férfiút szexmegvonással, majd akkor dönt.

Micsoda hatalmunk van nekünk, nőknek. Gondolta Csilla. Kicsit nem vagyunk már huszonévesek, kicsit elhíztunk, kicsit lóg a mindenünk, kicsit ki van taposva a báli cipő… De ha azt mondjuk: NEM ADOK PUNCIT, BARÁTOCSKÁM, EPEDEZHETSZ TE, NYÚLKÁLHATSZ, DE NEM! SŐT, DUZZOGOK IS, akkor aztán az lesz, amit akarunk.

Rámragadtak ilyen semmit nem értő, rettenetesen nyomorult életű nők, ők az én olvasóim. Ébresszetek fel! Azt hittem, értenek, fontos nekik a jó szöveg. De nekik annyi állt össze a feminizmusból, hogy lehet gyalázkodni végre, a maguk javára magyarázni mindent, zsarolni, hatalmaskodni, csalárd ex után ordibálni.

Majd a rendszer ellen jól nem szülünk, írta ezt egy akkor 46 éves nő. És nem csak ő.

https://444.hu/2016/01/15/miert-ir-valaki-olyan-fol-a-hasara-hogy-kormanyvaltasig-nem-szulok

Vannak ilyen filmek is, ahol fellázadnak a mexikói vagy nem emlékszem, milyen asszonyok, egy egész falu, hogy addig nincs eksön, amíg a férjek nem bánnak velük jól.

Aki szülni akar, ami egy nagyon privát döntés és hatalmasan erős vágy, az fog is. Nem teszi  függővé ilyen külső tényezőktől. Ha teszi, ne szüljön.

Nem szólhatnak bele. Egyébként a test más aspektusaiba sem kéne. A női test saját és intakt, és akkor a legszebb, ha békén hagyják, mégis rideg entitások és férfinak matatnak benne, cégek keresnek rajta. Legfeljebb informális és zárt női közösségekben legyen közös téma. Ez egy szép mellény például.

Förtelmes az, ahogy a magánszférába belelógnak érdekek, intézmények, profitok. Ahogy a társadalom rátenyerel a női testre: folyamatosan paráztat prevenció, női egészség, terhesgondozás, gyerek érdeke stb. címén. A szülésed is az övék, és óriáscégek bizonygatják erkölcsi helyességüket rózsaszín kampányokkal, kételytelenül nagy jó a szűrés, és érted van csakis, de a sugárzás dózisa és a téves diagnózis téged terhel. Miközben az egészség lényege senkinek sem fontos. A média folyton neked magyaráz a testedről – ez uralkodás és megfegyelmezés, a fejlett változata annak, hogy szomorúbb országokban kinyesik a csiklót, és a nászéjszaka lepedőjét fel kell mutatni a közösségnek. Ú, de ez egy másik poszt.

Szülni nekünk jó. Akkor is, és mégis. (“Díszes lagziért második gyereket vállalok.”)

Szexelni meg… hogy lehet azt kibírni? És mi a cél? Hiszen semmi más nem számított akkor, mint a heves szerelem szexélménye. Ez volt a lényeg, hogy reszketünk egymásért. Nincs nekem olyan hatalmam, hogy zsaroljak.

Nem groteszk? Akkor volna hatalmam, ha hideg tudnék maradni, ha nem élvezném. De az mennyire szar volna.

Édességes csoda. Tócsává válok, ha meglátom. Főleg ő mondott ilyeneket. És ezt tagadta meg.

Abszolút nem arról volt szó akkor, hogy én haragszom a szerelmemre, elvárok valamit, amit ő nem ad meg. Ő volt válságban. Ő akarta a családját otthagyni.

És te most röhögsz a nuni nénin. Ennyire expliciten kimondva full gáz, Csillának is az volt, le is tagadta azonnal, nem úgy érti.

Premisszák az alkuban:

1. Nekem (a nőnek) mindegy, hogy van-e szex vagy nincs. Én elvagyok nélküle.
2. Neked, a férfinak viszont nagyon kell, bármire rávehető vagy, ha belengetem. Ilyenek a férfiak.
3. Nem vagyok őszinte, nem élvezem, nem bízhatsz bennem, mindig csak azért engedek neked, mert belefáradtam az ostromba, mert dugni szokás, vagy el akarok érni valamit. Nem gondolom komolyan.
4. Mélységesen lenézlek, hogy te a szexszel rángatható vagy, és pofátlanul használlak.
5. Nektek így is jó. Nem méltatlan a huzakodás és alkudozás. csak legyen. Mint gyereknek a cukorka.
6. Semmiféle felelősséget nem vállalok, hogy hogyan kerültem én egy ilyen nem is vonzó, primitív férfival egy lakásba, ágyba.

Egyik sem igaz. Ha igaz, akkor megfeneklettél mint nő, illetve rettenetes suttyó a csávód. Vagy nem volt soha jó, nem is érted, mi a vágy.

De ha nem fogalmazza meg ilyen szégyenteljes tömörséggel, attól még az egész társadalom is úgy gondolja, hogy a nő azért és akkor nyújt szexet, pillog szépen, tűri el a fenéksimogatást, amikor akar valamit. És mindegy, ki az és mennyire gusztusos. A hajlandóság fegyver. Neki ez a fegyvere. Az aktus jutalom. Érzelmi kapcsolatban is. Annyira szeretsz, jó, hát hagyom magam!

A puncid valuta. Amikor ismerkedsz, már kalkulálsz: mikor a legmagasabb az árfolyama és élénk a kereslet iránta. A vágyadtól függetlenül. A férjedet meg, amikor feszültség van, le tudod vele nyugtatni. Amikor feltűnik a veszélyes Másik Nő, akkor beveted az arzenált. Máskor nem. Hónapok telnek el, és nem. Ha valami extrát tett a férj, akkor van szopás. Amúgy meg nincs, hagyják őt ezzel békén. Ilyen képzeteik vannak, így fecsegnek erről.

Mennyire elbasszák az egészet. Milyen méltatlanul kezelik.

Nők, akik teljesen elhagyták magukat, minden fontosabb volt, a kutyával szebben beszéltek, mint a férjükkel, mégis biztosak lehettek (de legalábbis voltak) abban, hogy epednek a hajlandóságukért, és ők adagolhatják és bevethetik néha a nunit az érdekeik szerint. Miközben nekik a kuki teher, nem szép, nem jó. Egy mindig ott meredező, zavaró valami. Mocskos. Jönnek belőle mindenfélék.

Ha vágyai vannak, fuj! És juj, ha megcsal!

Hát hogy tehettétek ezt magatokkal? Ez a férfi-női leosztás, ezt csinálja a pornó, a családi élet unalma.

Csak akkor marad heves, őszinte, ha megőrzöm őszintének. Vágy és csoda a komplementer szerv. Egy műgyűjtő áhítatával érintem. Micsoda remekmű! A szex életöröm-deklaráció, költészet, esztétikum, szerelmes kommunikáció és kifogyhatatlan bőség.

A poszt nem arról szól, hogy Csilla milyen, vagy én hogy vagyok a szexualitással. Amit írok, azt persze nem szokták átgondolni, szépen belecsúsznak a szarba, és onnan haragszanak rámés mindenkire, aki nem alkudott meg, de egyébként nem akkora nóvum ám, hogy vonzalom alapon legyen tiszta, ép, lelkes szex, vagy ne legyen semmi. Fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy hányan, de hányan élnek úgy, hogy a férfi nekik teher, nem tartják se szépnek, se jónak, nyögve engednek neki néha (de azért engednek), mocskosnak tartják, unják, lenézik, de azért jöjjön haza, legyen korrekt, “adjon pénzt”, legyen nyugis, kedves, ne veszekedjen és ne csaljon meg. Ahha.

Jelen berendezkedésből nincs kiút: aki összebútoroz, családot alapít, építkezik, az elveszíti azt, amiért jó nőnek lenni.

Fú, nagyon röhögtünk ezen. Aztán rettentő szomorú lettem. Én aztán barátja vagyok annak, hogy beszéljünk nyíltan a tabukról, na de ez…

Van, aki választ kap a kérdéseire ezekből?

Pearl belinkelte ide a rettenetes semmitmondó ÉS kioktató cikket “a szexről”, akkor megtekintettem a médiabirodalom szerzőit, ott találtam Polililit és a szextémában utazó többi kontentgyártót.

Se nem szép, se nem okos emberek nagy magabiztosan elemezgetnek, “szemeket nyitogatnak”, hű, de izgi téma, VÉGRE ERRŐL IS SZÓ VAN, TABUDÖNTÖGETÉS – érdemi mondandó nélkül. A személyes frusztációiból következő állításaikat tanításnak nevezik, és eszükbe nem jut a tágabb kontextusa annak, hogy ennyi nem-értés, zavar, örömtelenség miből fakadhat.

Én nem tudtam ezekről. Voltaképpen nem értettem, minek a paródiája Anzselika Habpatron.

Ebből a beszédmódból van női és férfiváltozat.

A női: zavaros, traumatikus élményeiből gyógyulgató leány mesél a tudatosságról, felszabadulásról, csiklóról, orgazmusról rossz mondatokban. Minden posztjában felsejlik, hogy az egészhez nincs kedve, vagy csak félig van, de izgalmasnak tekinti, mert makacsul hisz abban, hogy ha így meg úgy is próbálja, akkor jobb lesz. Nem érti, nem érzi a szex egyszerű örömét, és nem tudja, ki-mi vette el ezt tőle. A témát tananyagnak és technikai tudásnak gondolja, miközben semmmiféle kritikája nincsen például a pornóval vagy a férfiak elvárásaival, szexuális szokásaival kapcsolatban. Ő egy szép és jó világból jelent, amelyben a partner(ek) gyengédek, lelkesek, figyelmesek, nyitottak, rajtuk ugyan nem múlik, csak Lili ilyen kedvetlen, tanácstalan, önbizalomhiányos, és ezt neki kell megoldania, de már jól halad. Érthetetlen, miért bolyong ezekben a részletekben, gondolja, hogy ő tanít és felvilágosít, miközben láthatólag egyáltalán nem érti, honnan ered mindez (nincs kedvem, nem merem mondani, nem élvezem igazán, mégis csinálom, nem vagyok elég jó az ágyban, biztos nem szép, ciki, ha spriccelek stb.). Nem tud a feminista, női felszabadulási kritikáról, negyven éve közismert összefüggésekről, hogy ugyan mitől nem jó a szex a nőknek.

Ún. szexpozitív, és ez ma a neten azt jelenti, hogy ami csúszik, hengeres, rózsaszín, az menő és izgalmas. Legyen kedved, fedezd fel. Hozni kell a mennyiséget, kell videó a következő hétre, blogbejegyzésnek, képzésnek téma. Tegyünk ki masztizásról videókat! “Attól függ, hányszor kívánom meg magam.”

Lili, azavaraidnak, az önbizalomhiányodnak, a kételyeidnek az az oka, hogy a patriarchátus és az internet szorzata tönkretette a nők örömét. Abba akar belerángatni ez a férfiak diktálta beszédmód, ami nekik izgalmas, a nőknek nem jó. De ők jobban tudják a női szexuálitást is. A nyalásról is diktátumok születnek, és rengeteg hivalkodás. A te tapasztalatod nem juthat szóhoz, meg van mansplainingelve az orgazmusod.

Ezt magadra erőltetni, ezzel kapcsolatban jópofizni, elvárásra élvezni, izgiségekkel próbálkozni durván Stockholm-szindróma.

Egyetlen partner elég. Aki nem trükközik a külsőségekkel, hanem őszinte és vonzó. Akibe szerelmes vagy. És nem lesznek ilyen kételyek és hiányok.

De hát ugyanígy bjutiznak (színtanácsadás, hajtoldás, műköröm, smink) azok a szomorú, zaklatott nők, akik elemi szinten nem gondoskodnak a testükről, nem élik meg örömforrásként, csak valami örökké rendszabályozandó, javítgatandó kényszerűségként, amelyet el kell fedni, előnyösen fotózni, megjeleníteni. És életmódkócs az, tanácsokat ad étrendről, életszervezésről, életmódváltásról az, aki a nyilvánosságban jól látható módon és évek óta nem tud a saját testével mit kezdeni (érintett, sorstárs, TEHÁT igaza van). Hajszolják a boldogságot olyen eszközökkel, amelyektől csak távolabb kerülnek tőle.

Nőként beszélni a szexről mégis valahogy esendő, nincs benne követelőzés, hódolat elvárása, kioktatás. Annál több az önszaggatás.

A férfiak elképesztőbbek. Az okoskodásukkal, az egoista szerepelgetéssel, meg ahogy szexinek, erotikusnak, önfelfedezésnek neveznek visszaélős, kihasználós vagy csillogó látszatra törekvő, menősködő üzemeket.

Ami igazi wtf, a stílusosan és menősködve tálalt Hummel Zsolt, az erotikagourmet, aki a saját blogposztjaiban faszfotókat publikál, egy durcás kisfiú nehezen leplezhető sértettségével nyilatkoztatja ki Lilinek, hogyan kell a farkat megfogni, csodálni, dédelgetni, dicsérni. Elsősorban a lankadtat, sokszor el kell mondani, hogy az milyen szép.

Mondja mindezt 46 évesen egy olyan világban, ahol semmi másról nem szól a nyilvános szexuális diskurzus, mint hogy a férfinak hogyan jó, mit szeret, mire vágyik, mitől elégülne ki még jobban.

Én persze, mivel én magam nem félek a szextől, nem tették tönkre a traumáim, tökre megértem a bénaházasságba szorult férfiakat, akiknek le van tiltva minden jó, és belefásultak, szégyellik, lefojtva élik meg, elvárásra szexelnek nem vonzó partnerekkel, de ettől még nem lehet nem látni, hogy ami miatt a nők nem élvezik az aktust, gátlásaik lesznek, riasztó a számukra a farok, az a gőg, a pornó, sok-sok szexélmény, amikor a férfinak eszébe se jutott, hogy az úgy a nőnek nem jó, ők meg nem mertek szólni, mert nem is tudják, mi nekik a jó. A lefrigidezések, a jogosultságérzet, a férfiönzés, a bizalom hiánya, a testi öngyűlölet. Ezek a kontentgyárosok kiindulópontnak veszik, hogy mindenki gusztusos, ép, lelkes, van neki partnere, csak a Tudás hiányzik.

A beszélgetésben röpködnek a kellek, egy pillanatig nem jelenik meg, hogy a partner valóban szépnek látja-e a brét, van-e kedve a másik testéhez, milyen minőségű a kapcsolat, vonzódik-e hozzá erotikusan, neki mi lenne jó.

Egyetlen előnyös képén, amely a facebook profilfotója, éppenséggel a maestro meztelen, de áldásosan kitakarja egy szép nő.

https://www.facebook.com/pg/intimitasgourmet/photos/?tab=album&album_id=850201315019079&ref=page_internal

Itt meg elhever a kívánatos test, neki ugye nem tabu semmi, és valami jelmezes lény gyúrogatja jól látható élvezettel egy szadó eszközzel a gyíkját, illetve ingerli a mellbimbóját, de ez sem biztos. Fontos, hogy ilyeneket a facebookon publikáljunk. Minél több a smink, a jelmez, a látványos külsőség, annál jobban elrejthető, milyen emberi nyomorok járnak ilyen fétisbulikba. Felsejlik az EXIT tábla is az angyalszárnyak fölött, a kép egyetlen értelmes része.

Ez a rendezvény (a kísérőszöveg is aranybánya).

Könyve is van.

Hummel Zsolt intimitásgourmet szerint saját szexualitásunkat, rejtett, egyedi vágyainkat egy életen át kellene tanulnunk. Sokszor abba a hibába esünk, hogy azt hisszük, a szex mindenre megoldás: ha lezavartuk, megszabadulunk a stressztől, rendbejön a párkapcsolatunk, és még az egészségünkre is jó hatással van. A valóságban azonban gyakran több frusztrációt okoz, mint örömet, előfordul, hogy unjuk, kötelességszerűen csináljuk, sérülünk általa, és fogalmunk sincs, mivel lehetne feldobni.
Mi kell ahhoz, hogy egy férfi igazán jó legyen a szexben? Mitől válik egy férfi valódi férfivá, erős, magabiztos és gyengéd, ajándékozásra, de befogadásra is képes, érzéki lénnyé? Hummel Zsolt azt vallja, hogy az igazi beteljesüléshez nem pózok, technikák és az orgazmus hajszolása vezet el, hanem türelem és jelenlét a másik mellett. A férfiasság kézikönyve szókimondó, pikáns és praktikus: nemcsak az elménk felszabadításában segít, de hasznos tanácsokkal is ellát, és egymásra épülő gyakorlatok sorával kalauzol végig a tudatos férfi útján.

Mi a felszabadulás nekünk, nőknek? Akit sokat nyomasztottak, akinek nem lett sehogy se jó, nem talál szép-jó, érzékileg tehetséges partnert, annak az, hogy elengedi a “szexelnem kell” kényszert, és megéli az élet teljességét másban. Lehetséges, hogy túl sokat szexelt. Szívem szakad meg, ha ezeknek a megnyomorított nőknek újabb segédeszközöket, technikákat ajánlgatnak, vásárolnak a partnereik. Ha azt lengetik előttük, hogy van ám valahol jó szex, csak ez meg ez meg ez kell hozzá, tanfolyam, könyv, segédeszköz, ára ennyi meg annyi forint.

Semmi nem jó, ami nem spontán. Semmi, amit más mond meg neked. Harmincezer kócs országában élünk, tiszta lehúzás ez az egész. A heteró világban a felszínes, béna, akart szex, az unalom, a kiégés elől egyetlen menedék van: egy olyan partner, aki erdendően borzad a mocsoktól, a “próbáljuk ki ezt is, azt is” variálgatásától.

Egyszerűen röhögni kezd ezeken.

A szex és az öröm egyszerű, csupa lélek. A többit ne nevezzük annak. Nem kell feldobni. Nem kötelező, hanem lehetséges. Ha nem zilálod össze, koszolod be, ha kivárod, akkor rádugrik hátulról.

Ha nem gondolsz bele, elhiszed nekik. Annyira mondják.

Hogy a “szex” piac.

Vagyis, közgazdasági jelenvaló: kereslet-kínálat, piaci logika, verseny, termék.

Cég. Ár, marketing. Árfolyam, infláció. Szavatosság, garancia. Szubvenció, védővám. Adó. Adóparadicsom. Gazdasági bűncselekmények.

Rettenetesen kínos ez. Maró szégyent érzek helyettük. Hogy lettetek ti ilyenek? Ezek a magabiztos állítások csajokról, pasikról. Legmélyebb titkokról, fájdalmakról, traumákról írnak így. Az megvan, hogy a szex sokaknak trigger? És ez a beszédmód mint felszabadulás. Ismerek olyat, akinek ez nagyon is tetszik, így beszélnek róla, mert milyen lazák, tabutlanok. Mert előtte neki görcs volt a téma, csupa elhallgatás, ez emg felszabadító.

Az elképzelés egyébként, hogy a szex piac, általában ezek a magyarázatkísérletek a nemek viszonyáról antifeminista eredetűek, legalábbis ebben a torz, vádaskodó és bulvárosodott formában biztosan. A konyhapszichológia arra szolgál, hogy más legyen a hibás, miért olyan boldogtalanok, miért nem engedelmesek nekik a nők, és ők miért nem vonzók. Mármint a nőgyűlölők.

A tabutörést értem. De az erő nem a szavakból jön. És a beszéd erről csak igaz szó lehet. Nem lehet keménykedő, üzleties, elidegenítő. Bóvli. És te, te guru, miért nem mész edzeni?

Elhiszed a reprezentációt, amely itt marketingje a gurunak. Ahogy ír, elmeséli, amiket sejtet, hogy ő aztán. Az összes önillegetést: ha valaki áll egy tengerparton, akkor ő boldog és jó neki. Ha öleli egy férfi, akkor sínen az élete, hatalmas a szerelem. Dehogy érdekkapcsolat! Dehogy egymás nyúzása.

Azt is elhiszed, hogy másoknak könnyen megy a szex, frenetikus, te nem ismered azt. Megint a reprezentációt. Hogy az a felfokozottság, ahogy szenvedélyről szól a szekularizált kultúra, az egyrészt valóság, másrészt mindenki más átéli, csak te maradtál ki a jóból.

El ne hidd, hogy másnak könnyen megy. És főleg azt ne, hogy a szex piac, és ha ilyen elidegenítően okoskodsz róla, akkor majd megérted és menni fog.

Hogy én a társkeresőt, e piac piazzáját sem bírom, arról már sokat írtam. De nem azért, mert ne találna valakit, aki ott keres – én már azt se értem, hogy míg keresnek, ezt a közeget, a nagyon vegyes népséget, a tolakodást, a bizalmaskodást, a célratörést, a kopottas vidámpark jelleget ők hogy képesek elviselni egyetlen percig is. Hogy van ez, elmesélitek?

Nem vagyok elitista, nem azért. Én az elittől is rosszul vagyok, öt-hat ismerős emberrel érzem jól magam. Nekem nincs, nem lenne türelmem még beszélgetni sem idegenekkel. A csevegés a statisztatársakkal se megy jól. Ideges leszek attól, ami tipikus. Én nagyon sok mondatot hallottam már, és mindent, amit mondanak, ezerszer hallottam. Az életük értelmezéseit, a felszépítéseket. Amikor nekik mondom, a saját mondataimat sem szeretem. 

Annyi mindent kéne elmagyarázni, hogy igazán úgy értse, és nem lehet. Nem okosak, és nem érdekel a világuk, mert idegenek, és főleg az a torzítás nem érdekel, sőt, taszít, ahogy a világukról beszélnek. Még az izgalmasabbak is irritáló közhelyekkel nyitnak.

Ezért én csak spontánul, mi több, sorsméretben vagyok képes közel kerülni. Sok év alatt, vagy ha hamarabb, akkor a nagyon mély, nagyon okos emberekkel. Azzal, aki nem társat keresett úgy általában, Mert Kell Valaki, hanem véletlenül pont engem szeretett meg, régi és erős a történet, szervesen jöttek a szervek. És nem kitörölhető az életből a másik.

Olyan helyzetekben próbálkoznak ajánlatokkal, szextémával, hogy elképesztő. Az interneten meg vadidegen emberek írogatnak egymásnak nyilvánosan a frusztrációikról. Nem a szexcsetre gondolok, hanem a kettővel intellektuálisabbra, az erotikus guruk oldalára. Na, itt aztán van tudás, programok, képzés, fura elnevezések, Szexuál Szomatikus Módszer. A megmondóember “vagány”, “realista”, ezzel a “valljuk be” őszinteséggel kezdi: mindenki azt akarja, nem kell a körítés, vállald a vágyaidat, felnőttek vagyunk.

Szegények. Hogy a lényegétől megfosztott aktus is ennyire kell nektek. Instrumentum a szex, a személy. Hát ő nem objektum, ő szubjektum.

Persze lehet, hogy én nem értek itt valamit. Én nem vagyok felszabadult. Pedig nem ítélem el azt, akinek nem ilyen csipkés a lelke. Na de akkor toljad azt a te könnyen menő aktusodat, és diszkréten. Nem tartozik rám. Főleg ne panaszkodj. Én a kudarc átlelkizését meg az irigykedést, felpanaszlást vagy épp a fecsegő dicsekvést, fontoskodást figyelem döbbenten. Mint akik elhitték, hogy nekik jár a csúcsélmény, az izgalmas, rendszeres szex, a vágyottság és a kívánatos partner, tucatszám.

Követelőznek sértetten, sóvárogva arra, amilyennek elképzelték a sztereotípiák alapján a szexet. És hozzá az illúzió, hogy csak meg kell érteni, tanulni valamit, rávezet majd a guru, mert létezik valahol egy szuper, könnyű Szexualitás, és ő birtokolja ezt… fönt bedobod a pénzt, kiesik a tudás meg a partner alul. Hirtelen vonzó leszel. És közben ahogy élnek és kinéznek, és ki mindenki hibás, hogy sehol egy nő, egy PASI… ajjaj.

Micsoda lehúzás! Mert közben ez a marketing, hogy a guru mekkora nagy méretekben tolja, észvesztés, szenvedély, micsoda erekció.

Ki is az, aki tudásért, segítségért szakemberhez fordul? Akinek sehogy sem megy, aki már mindent megpróbált, vagy talán csak felszínesen nézegetett ezt-azt. Akinek nemcsak nem működik spontánul az adott terület, de magán sem tud segíteni. És a guru, akinek fizetnek, ugyan miért mondaná meg neki, hogy téged, sajnos, akkora röghegység választ el attól, hogy sikeres vállalkozó legyél… lefogyj… íróvá válj… kívánatos férfi legyél, jól kommunikálj, énekesnőként befuss, hogy hagyjad a francba, ne pazarold erre a drága pénzed.

A szakember zsebreteszi a pénzt, a tanoncok meg végigerőlködik az életet, közben vádolják a másik nemet, korunkat, a világot.

Magyarázza a guru, hogy minek törjék magukat a férfiak, ha ennyiért is dugáshoz jutnak? Csak annyit tesznek bele, amennyit muszáj. Ha a nők nem fogadnák el ezt, akkor kénytelenek lennének törni magukat. Piac, ugye.

Nők mint érdekcsoport bojkottal vagy embargóval emeli a férfi mint érdekcsoport össz ráfordítását. Hogy képes valaki ilyenre, olcsó, lusta, “jóleszez” dugásra bármit fordítani? Mi abban a jó, amiben nincs benne a teljes lényed? És ez az egységsugarú elképzelés a minőségről. Vannak a jó nők, van az igazi dugás. Miközben az a nő annak jó, aki szereti. És jöhet nekem a mesterszerető hatalmas szexuális kultúrával, illóolajjal, technikával, jött is, törte magát, igazán nem mondhatom, hogy kevésért akarta, mert nárcisztikus volt (ami a szexben hasznos amúgy). Van, hogy visszasírom, mert mi nem tolunk paródiát. De az egész ember röhejes volt az önteltségével, igyekezetével, akarásával. Eközben néhány egyszerű mozdulat is észvesztő, mert imádom az egész embert, a szagát. Ja, mert a vágy. A másik emberre irányuló vágy a lényeg, és az nem közgazdaság.

A férfi  kereslet. A szex meg a fogyasztási cikk, nyilván. Termékkatalógusa a pornó. Folyton kell másik. Milyen az új? Milyen fejlesztések vannak? A szex azt jelenti, promiszkuitás. Csupa remek történet. Gondolom, strigulázzák is.

Hű, kereszténydemokrata lettem. Néha már náci. Egyébként: liberáliskárosult. Engem átvertek, agymostak, hagytam magam, és a feminizmus meg a társadalmi igazságosság volt a kapudrog. Gyűlölöm a virtuális valóságot, a techet, a tévét, a fogasztást, a trendeket, a fantasyt, a tetoválást, a szubkultúrákat, a kinket, a mangát, hentait, a szórakozásnak gondolt kajálást és szexet, a vámpíros képregényt, az összes ilyen ökörséget, a sokféleségnek nevezett zavarosságokat, céltalanságot, unalmat, gasztroblogokat. Ti nem olvastátok Thomas Mannt és nem láttátok Fellinit, ezért van ezekre szükségetek. Legyen gyerek, értelmes életcélok, testgyakorlat, ép testben ép lélek, hűség, klasszikus zene, realista festészet, fizikai munka, gyaloglás, zenéljenek a négerek, és van férfi meg nő, és ennek nem heteró, hanem szex a neve, én se cisznő vagyok, és hagyjatok a hülyeségeitekkel.

Amúgy egyre több mindenben ismerem fel a neveltetésemet. Székelykapu, vallásoskodás, antiszemitizmus nélkül, de szól a józan eszem, hogy ezek a progressziónak titulált, 21. századi hobbik, érvelések, identitások, ezek megkonstruált, mesterkélt dolgok, ez nem a valóság. És igazi öröm csak a valós dolgokból lesz.

És a szex is. Innen most, hogy újra bonyolult és nagyon fontos, személyes, olyan fura, hogy képes voltam lefeküdni valaha hirtelen, csak a test vagy a zsongás miatt. Nem voltam közel, nem olyanok voltak, kellemetlen, elidegenítő utólag, ami vagy kedves, vagy legalább vicces volt akkor. Pedig semmi rossz nem történt.

Olyan nyíltan meg menőn van ez előadva. Mindenki kavart már mindenkivel. Közben a középkorú, kiélt nők és férfiak sóvárognak az igazira, az ifjúságra, a pótolhatatlanra, és ezt a kavarós, keménykedő, beszéljük-a-lényegről fajta “szexet”, ami a valódi helyett van, taglalják vég nélkül a kommentekben. Panaszkodnak, tanulságokat vonnak le, fabrikálják az értelmezéseket. Hahó, Gyuri, neked az a bajod, hogy ronda vagy, és süt rólad, hogy nagyon akarod. Nem az, hogy a nők sajnosmanapság királylányoknak képzelik magukat. Érzem a műszálas zoknik szagát.* Tárgyiasítják magukat és mindenkit, és onnan, ahhoz képest prűd, aki nem teszi. Mert ettől a lélektelenségtől, önroncsolástól távol tartja magát.

Aki nincs kiégve, nem cinikus, és aki nem lottyadt meg, az csakis nagyon személyes kapcsolataiban éli meg, és főleg nem hordozza végig az inteneten a szexualitást.

* köszönöm devorahlevnek (akire májusban szintén rászálltak sajnos), ez klasszikus lett, a swingerre írta