Ebben a bejegyzésben, ahogy a tegnapiban is, azokat a több éve formálódó észrevételeimet szeretném összefoglalni, amelyek valamelyest megmagyarázzák a sok meg nem értést a nemek között és a párkapcsolaton belül. Miért várnak el ennyire mást a nőktől és a férfiaktól, és mit várnak el a nők maguktól? Mifélék ezek az elvárások? Az azt sajátítják el és az azt tanulják meg mindvégig rendszerszintű tanulásra vonatkozik, tehát úgy értendő, hogy arra szocializálja őket a rendszer, de már annyit használtuk, hogy nekem is viszketni kezd ez a szocializáció szó. Amit kifejez az elsajátít és a megtanul, az nagyon fontos: én roppant kritikusan kezelek minden esszencialista magyarázatot, amely evolúcióra, biológiai adottságra vagy isteni, esetleg társadalmi rendre vezeti vissza a nők hibáztatását, korlátozását és rendszabályozását, pontosabban amelyik tudományosnak ható, de félig laikus eszmefuttatásokkal igazolja a férfiak privilegizált helyzetét. Nem állítom, hogy “a” férfiak ilyenek, állítom viszont, hogy a nemek viszonyát efféle üzenetek működtetik. A másik, ami kiderül a szóhasználatból, hogy nem egyéni oka van az adott hiedelemnek vagy magatartásformának, nem lelki defektus vagy véletlen jelenség, hanem rendszerszinten épül belénk — mindannyiunkba. Botorság azt hinni, hogy a nők ellenérdekeltként mentesek volnának az elnyomó sztereotípiáktól. Még a tudatosabbja sem az. Nem elsősorban döntés kérdése mindez, a most részletezett hiedelmek és értékrend általános és nagyon mély, leginkább reflektálatlanul működik, és nők beszámolói szerint kísértetiesen hasonlóak a helyzetek, az érvek távoli helyeken, egészen más érzelmi és emberi viszonyok között és a különböző társadalmi rétegekben.
Minden férfi ilyen? Nem, de bármelyik férfi büntetlenül élhet ezekkel a meggyőződésekkel, érvekkel, hiedelmekkel. Azért erről írok, mert ezzel van a baj, itt kellene moccanni, ezeket volna jó felülvizsgálni. Létezik jó fejség, de jó fejnek lenni nem kötelező, rossz fejnek lenni viszont általánosan szabad.
A férfiak azt sajátítják el, míg fiúból férfivá nőnek, hogy az ő vágyuk, az nagyon sürgető, s hogy nekik joguk van folyton ezen a témán kattogni, mustrálgatni a nőket, a testeket lesni, és tulajdonképpen joguk van egy ízlésük szerinti nő odaadására, az aktus lehetőségére is, ennek hiányában pedig, ami gyakran megesik, joggal frusztráltak, kíméletlenek és erőszakosak, úgy általában (újságcikkek, amelyek például Indiában a feleséghiányra vezetik vissza a bűnözést), vagy azzal a nővel szemben, akiről azt hitték, hogy lesz valami, vagy azzal, aki csak jó lenne, de nem hajlandó.
Ennek a vicces cikknek a közepe épp ezt fejtegeti — tartok tőle, hogy a fiúk a kelleténél komorabban bólogatnak nagyokat, míg az író szemében az irónia derűje csillant.
A hasfalon caudalis irányba keresztülfut egy vastag ér, abban van egy billentyű. Ez a billentyű felsőbb idegi és hormonális szabályozás alatt áll. Nyílása szerint a vér vagy az agyba inkább, vagy a faszba áramlik. Az idegi gyorsan nyit az agy rovására, a hormonális lassan zár. Neve: agy-faszi billentyű.
Baszdüh. Nehéz gyötrelem szervezetünknek és nekünk magunknak egyaránt, ha a kívánt nő ivarilag csalogat, de nem enged. Mindenféle igyekvésünk ellenére elodázódik az aktus fölösleges jelenlévők, alkalmatlan környezet vagy a női szeszély okán. Az agy-faszi billentyű fokozott igénybevétele, majd fáradása ilyen-olyan zavart idéz elő az elmében. A buzgó vér hol leáramlik az ivari készülékbe, hol visszakényszerül a koponyába, oda bemosva a lent felkavarodott tesztoszteronmolekulákat. Bocsánatos bűn, mikor ettől az egyed türelmetlenné, sőt ingerlékennyé válik. Ha a nő elejét akarja venni a hím ivar efféle dühének, bátran hitegesse, biztassa, de később járjon kedvében, kettejük javára.
Itt nem akasztom meg a gondolatmenetet, de ti reagáljatok erre is. Ivarilag csalogat. Női szeszély. Elejét akarja venni. Kettejük javára.
Azt sajátítják el, hogy számszerűsíthető férfiúi alkalmasságuk pont ebben méretik: más férfiakhoz képest mennyire sikerült a legkívánatosabb nőt becserkészni és minél kevesebb macerával ágyba vinni, és ilyen nőből hányat.
Hacsak nem lesznek szerelmesek, mert van ez a fura kettősség, hogy a szerelem, az más, az nem csak arról szól!
Akkor emberszámba veszik a nőt, és akkor attól tessen mindenki meghatódni, és a kitartó próbálkozásuk (–> hódítás) jutalmaként viszonozni, mert az Ő Nagy Szívük, az igazi lényük, az jelent valamit. Ellenben a többi, a kalandok, az egyéjszakások, akikbe csak a farkát mártotta, azokban az igazi lénye nem vett részt, és azok nem jelentettek semmit (–> érzelem nélküli szex).
Érzelem nélküli szex nincs, mert a szexben az ember teljes lénye vesz részt, s hogy arról a szex lehasítható, az vagy buta kifogás (–> “az ilyesmi nem is megcsalás!”), vagy nagyon súlyos torzulás, önzés, a másik ember eszközként való használata (és ez akkor is így van, ha kölcsönös a dolog). Az ember valamiképpen mindig viszonyul, és minimum önmagáért van oda, amikor akármilyen aktusba kezd.
Ha az úriember semmit nem érez, akkor mit akar ennyire? Mije akarja ezt, s ha csak az ún. teste, akkor miért kell ehhez a másik, miért nem önkielégít? Erre, ami végső soron nem is számít, erre beszéli rá a nőt? Ezért ír, dumál neki, várja meg, viszi vacsorázni, ezt szervezi? Akarja, tesz is érte, és aztán azt mondja, nem jelentett semmit? Hiszen ezzel önmagát csúfolja meg, nem a másikat. Felelősséget nem akar vállalni, ezt értjük, de hogy lehet, hogy azt akarja, és ennyire, ami utólag nem is fontos? És ami az egyiknek “csak szex”, az a másiknak akár a legmélyebb érzelmi vihar, teljes bevonódás vagy súlyos trauma lehet, és persze abból is, bármelyikből foganhat gyerek.
Mindez erkölcsi kérdés, és nem kerülhető meg. Az a könnyű lét, amelyben a pille virágról virágra száll, és főleg: hogy ez a virágoknak is annyira illatos, az a lét nincsen. Az mindig döbbenet, és sokszor visszaélés és erőszak.
Vagy nem mindig rábeszélés ez, persze, sokan a felkínálkozó nő lehetőségével élnek, aki igazán vagy manipulatívan néz félreérthetetlenül a férfira, vagy valami kis kölcsönös mulandó tetszés van, és tulajdonképpen mindegy, ami történik.
(A kölcsönös vágyról azért nem írok, mert azt tekintem alapértelmezett szexnek, emberhez méltónak, az az origó, ahhoz képest van előjele annak, ami nem ilyen — ezt gyorsan jelzem, bár teljesen fölösleges bekezdés, mielőtt egy új gyökkettő ideírja, hogy sajnál, nekem biztos annyira traumatikus a nemi életem, hogy el sem tudom képzelni, hogy a nő is vágyhat a férfire…)
(Azt mondják, romantikus vagyok és puritán. Hát nekem minden kívánkozásom, ha nem is szerelem, de történet, emberi történet, és bár ezek félrecsúszott harisnyatartósak, szóval ügyetlenek és fájdalmasak leginkább, nem tagadom meg a történeteimet, mert a történet a minden, mert minden félrecsúszott harisnyatartóm, örökkön örökké, ámen.)
Ahogy a szeretőt becserkésző férfiak tudják mondani, hogy nem jelentett semmit, miután — talán őszintén, talán rafináltan — belepakoltak a kapcsolatba egy csomó személyességet, a drága idejüket, szavaikat, energiáikat, várakozásukat, az annyira megdöbbentően elidegenítő. S nem is az én (legyek most én) női szemszögemből, amiért engem megtagadnak. Őket nem értem, akik beleadtak egy csomó mindent, aztán, ha ciki van, elvágnak minden szálat, és nem is fontos nekik, azt mondják. Én nem adnám ilyen könnyen a szép szavaimat, időmet, testnedveimet senkinek, aki nem számít.
No de előreszaladtunk. Azt akarom írni, hogy elsajátítják, hogy jogosultnak érezzék magukat női testek gusztálgatására, megbeszélésére, véleményezésére, és ezt természetes, eredendő reakciónak vélik, mert őket felizgatja a látvány, és kínálkozik a társadalmi konszenzussal elfogadott magyarázat: a férfiak rengeteget gondolnak a szexre, ez borzasztóan erős és sürgető késztetés ám, nincs mit tenni. Holott maga a késztetésnek nevezett, szerteágazó jelenség is, de a belőle következő viselkedés biztosan nyilvánvalóan kulturális konstrukció és sok tekintetben hatalmi kérdés is. Vágyik a Nőre? Igénybe veszi, megnézegeti, de életformaként ám, eléri a nőt, a rendelkezésére áll a nő, vagy legalábbis úgy véli, a rendelkezésére kellene állnia, szívesen maga alá gyűrné. Mi dolgunk ezzel?
Késztetések sürgetéséről mesélhetnénk mi nők is, a különbség az ebből következő viselkedés — és most a szocializációs férfiviselkedés negatív megfogalmazása következik –, az, hogy ami engem illet, egyszerűen nincs pofám eszköznek tekinteni a másikat az én nagy vágyam csillapítására, főleg nem életvitelszerűen és többeket és összevissza, de erről fantáziálni sem; nincs pofám magától értetődően hinni, hogy ha nekem megakadt rajta a szemem, akkor én is biztosan tetszem neki, de ha nem, majd rábeszélem, és hogy neki valamit tennie kellene, mert én arra vágyom; nincs pofám sztereotip és megalázó poénokat sütni el a rovására, és a legkevésbé van pofám nem törődni azzal, hogy neki mi esne jól, ő mit szeretne. Erkölcsileg nincs. Ez utóbbit persze ő nem is hagyná, mert ő természetszerű birtokosa a kiváltságnak, hogy szem előtt tarthatja, hogy neki jó legyen, és nincsen rajta nyomás: nem kell semmibe belemennie, ami neki nem jó. Fintoroghat, válogathat, törődhet inkább önmagával, és magyarázhatja mindezt evolúcióval, biológiával vagy Isten rendelésével. (Ezzel van bajunk, az e bekezdésben negatíve részletezett jelenséggel, és az utolsó két mondattal — ez az úgynevezett férfigyűlöletünk, egyébként –: ezeket leszámítva mi lankadatlanul szeretjük és áhítjuk a férfiakat, elgyengülünk az alkarjuktól, remélve és tudva, hogy férfinak, legyen most mély hangrendű a rag, lenni többet jelent, mint amit bírálok.)
A férfiak elsajátítják, hogy az oly igen vágyott aktus érdekében megengedhetőek manipulatív eszközök is, például trükközés a kettesben maradás érdekében, szexet remélve szívességeket tenni a nőnek, az aktust cserealapon elképzelni, vagy a kitartás jutalmául (a nő automata, akibe vacsorát, kedvességet kell dobálni, és alul kijön a szex), vagy a nyilvános szerelmi vallomások kínos esetei.
Azt is szokták hinni, hogy a nőnek is jó, függetlenül a saját vágyaitól, a férfi kívánkozását megtapasztalnia. Kellemes érzés, identitásformáló elem, hogy tetszik “a” férfiaknak vagy egy konkrét férfinak, ez kitüntetés, nősége értelme, örüljön. Nem örül.
Ott vannak aztán a mítoszdús vélekedések arról, hogy egy nőt bizonyos konkrét fortélyokkal jól ki kell elégíteni, ez a Nagy Feladat, ennek előfeltétele a Tapasztalat, meg hogy áll a cerka és hogy viszonylag hosszasan bírja a kolléga a reszelést, és ügyesen reszel. Mert persze úgy illene, hogy a női orgazmus az ejakuláció előtt vagy azzal egy időben történjék. Valamint: az ejakulációval az aktusnak vége is van. Ez az egész sok fölösleges férfiszorongásnak forrása: nekünk nem feltétlenül így, nem egyféleképp és nem szabványosíthatóan jó. Ha nem és nem sikerül így kielégíteni a nőt, akkor gyakran jönnek a magyarázatok arról, hogy a nő frigid, és bezzeg vannak olyan nők, akiknek könnyedén megy, és a vonatkozó fantáziák.
Végül nem kevesen arra jutnak, hogy a kielégítés mint feladat bonyolult, meg aztán ki tudja, nem játssza-e meg a nő, és hát ki szeret szembesülni ezzel? A valóság sokszor bevallhatatlan, jótékony homályban marad: nekem jó, gondolja a férfi, akkor biztos neki is jó. Nos, nem jó. Azért nem jó, mert az aktusok igen nagy része sürgetett, kikényszerített aktus, és mindenféle elvárások vannak benne, nem kis részben a minket körülvevő, szexualizált női testek normája. Férfiszempont írja a szeretkezés forgatókönyvét is, nem a kölcsönösség és a valódi figyelem, amitől nekünk le tud szakadni a mennyezet, és annak az elfogadása is tipikusnak mondható, hogy neki nem (olyan) jó, de hát… — és magyarázatok, amelyektől megnyugodhat a férfi. De hát a női szexualitás bonyolultabb, nekik nehezebben megy, ezt mondják mindig. Vagy erre fittyet is hányhatnak: nem nagyon érdekli őket, milyen a másiknak, csak az aktus meglegyen (szeretsz, nem?), érzőbb lelkek kedvesek előtte vagy utána a nővel, de, amennyiben rávehető volt arra, ami annyira kell, azt, hogy mit érzett, sokszor nem kérdezik, s ha kérdezik, sem tudják meg, mert a nő sem akarja megbántani a partnerét, vagy nem is tudja, milyen, amikor igazán jó, mert mihez képest?
S mert olyan egyszerűen jó, ahogy a férfi ejakulál, ahogy ez a cél és az origó egyben, s ebben nem nagyon zavarja semmi — ilyen a nőknek sose volt. Icipici korukban megfojtotta a formálódó szexusukat a büntető, a felszabadultságot tiltó, a nőt a szexuális aktivitás esetén, saját vágyai követésekor beszennyeződöttnek tekintő értékrend.
…neki és nagyon sok társának nem hagynak időt, teret: az egész elbaszott patriarchális közeg nem engedte őt spontánnak lenni és vállalni a nőiségéből fakadó kellemes érzéseit és késztetéseit, követni az igazi, megismételhetetlenül egyedi útját. Nem tudjuk, mit vesztettünk: a nulladik percben meg volt tiltva mindez. Vannak szerencsések, van, akit meggyógyított egy bölcs és szerelmes férfi, és van, aki ezeken a falakon is áttör, de a legtöbben azért kínlódtunk ennyit, azért nem tudtuk azt sem, milyen lehetne, mert nagyon sokáig nem találkoztunk önmagunkkal mint szexuális lénnyel. Láttuk őt feltűnni, éreztük az illatát, elképzeltük, de sose jött el…
Hogy nem jöttünk eddig rá? A női orgazmus nem bonyolultabb. Csak akkor bonyolultabb, ha a mi egyedi logikánktól teljesen eltérő módon próbálják elérni, valódi figyelem nélkül. Ez a szex, amelyet gyanútlan és türelmetlen férfiszempont működtet, valóban megnehezíti az örömöt, és rossz beidegződéseket és szégyeneket ültet belénk, és hosszú távon szexuálisan passzívvá teszi a nőket. Az sem működik, hogy a technika meg a gyertyafény tökéletes, de előtte-utána kibírhatatlan fölény, némaság, hibáztatás, neheztelés megy.
Csodálatos, ami ezen túl van. Valaki, aki szeret, ért, de igazán, és az örömszerzésben meg a saját logikánk, kinek-kinek a felfedezendő sajátja. Csodálatos. Alapja a valódi figyelem, ágyon kívül és belül, és annak van párbeszéde a másikkal, a másik más logikájával, bármivel, és vibráló, eleven lénnyé tesz bennünket.
Milyen meglepő, az egyenlőségnél lyukadtunk ki. Az egyenlőség tiszta állapot, az egyenlőtlenség torzulás, és szenvedést okoz. Az egyenlőség szexi.
Tagged: egyenlőtlenség, nők elleni erőszak, szex, szexualitás, szocializáció
