ők is szenvednek 1.

Felmerült, hogy az erőszakos férfi sem jókedvéből csinálja. Ő is ember. Aki ugyanúgy szenved. Őt sem kéne magára hagyni.

Ezt írta privátim az olvasó:

<egy barátom szerint> nem lehet a férfiaktól elvárni, hogy ne álljanak és nézzék, hogy kit lehet megdugni ((C) Kiscsillag Zenekar), mert hát az agy-faszi billentyű meg a faszdüh fiziológiás, megváltoztathatatlan tények! Tehát: a szexuális felvilágosítást, oktatást kell megcélozni, elsősorban is egy nagyszabású “Milyen príma dolog a maszturbáció” kampánnyal kell indítani, amelyben elismerjük, hogy a férfi szexuális vágya nagy átlagban és többnyire három nap alatt éri el azt a szintet, ami már bekavar a kognitív folyamatoknak, míg nőknél ez többnyire hosszabb meg kicsit máshogy is működik… és meggyőzően érvelünk amellett, hogy az efféle feszültség levezetésének a legjobb, legcivilizáltabb módja az önkielégítés, ami aprócska ünnep és enyh-hely lehet az életben, és akkor mindjárt a Női Hölgyekkel való erőszakoskodás iránti igény enyhülhet.
Nem látok hibát az érvelésben.

A kőkemény szexuális neurózis (mely általános, és csak a kórkép részletei genderfüggőek) legalább olyan mélyen van, mint a gender-egyenlőtlenség. Afféle dialektikus, tyúk-vagy-tojás viszonyban vannak egymással. Amíg gyerekekkel, kamaszokkal, felnőttekkel nem tudunk nyugodtan és alaposan beszélgetni a szexről, addig nem fog menni “a nagy egyenlősdi”. És viszont.

Aztán még elég sokat leveleztünk ilyesmiről, hosszú e-maileket váltottunk munka helyett, így esett, hogy napok óta ezen az eléggé komplex problémán töröm a fejem, és időnként indulatos, ám egyszerű válaszaim vannak.

Az első, ami eszembe jut, hogy ugyan, mikor csináltunk bármit is úgy, ahogy az iskolában vagy kampányplakátokon mondták nekünk…

Szerintetek legitim az önkielégítés, vagy stigmatizált? Rábeszélhetőek a dühös (nevezzük eztán így, rövid, kifejező az eredeti b-s vagy f-es szó, de zavar mégis) férfiak? Megoldás lenne? Mire is?

De vegyük csak végig, miféle probléma van itt felvetve.

És ne essünk az utópisztikus gondolkodás hibájába: legyen megközelítésünk az, hogy attól még, hogy valami nem tetszik nekünk, az a jelenség létezik, és sokaknak semmilyen kérdése, kételye nem merül fel, hogy az úgy van rendben, úgy természetes. Nekik nem tűnik problémának, akár muszlim nőknek a burka. Tehát mondhatjuk, hogy csak egyenlően volna jó — én ezt mondom az azt is elsajátítják című bejegyzésben –, de ez nem változtat azon a tényen, mondja levelezőpartnerem, hogy a kapcsolatok és szexuális aktusok többsége nem egyenlő, sőt, résztvevőiknek fogalma sincs az egyenlőségről és nem szabadok a döntéseik sem. Ebből kell kiindulnunk.

Mi is a probléma? A biológiailag determinált, erős késztetés? Vagy az egyenlőtlenség, elnyomás: az erős késztetés kiélése nyomásgyakorlással, erőszakkal? Netán az, hogy a nők ezt nem szeretnék, és így a dühös férfi nem jut szexhez?

Mi a probléma? Mire kell megoldást találnunk?

Kénytelenek leszünk mi-re és ők-re felosztani a világot. Mi: akik itt olvasunk, beszélgetünk, és nem viselkedünk így: szexuális késztetésünket nem éljük ki másoknak szenvedést okozó módon, és ők, akik de.

(Ne tessék most gyorsan lecsukni a laptopot, a megkülönböztetés technikai, az érthetőséget szolgálja, nyilván van, lehet átfedés a két csoport között.)

De elmehetünk olyan irányba is, hogy mi, akik nem szeretnénk, hogy férfiak nőkkel szemben, bárki bárkivel szemben szexuális visszaéléseket kövessenek el. Talán ez tisztább.

Tágítsuk ki ezt a problémát: bárki, aki másoknak szenvedést okozóan viselkedik, lehet, hogy nem jókedvében teszi? Maladaptív, azt mondja beszélgetőtársam. Neurózis, azt mondja. Őt is anya szülte, ő is volt csecsemő. Egész kultúránk a töveinél torz, elfojtós, elidegenedett. Nem kis részben születésünk és csecsemőkorunk élményeinek következményeként. (Most nem kezdek az okokról gondolkodni, az a második részben lesz.)

Őket sem kellene magukra hagyni.

Mi itt egész eddig azt mondtuk, hogy de, nagyon sürgősen magára kéne hagyni, sőt, van olyan is, akin zár csattanjon.

De hát az ilyen embernek problémája van.

Beszélgetőtársam szerint az a probléma, hogy ez a késztetés a férfit feszíti, és szenved tőle, és nem szeret ilyen lenni, de képtelen változtatni.

Szerintem nem a késztetés a problémája: az a problémája, hogy nem jut nőhöz, és addig van problémája, amíg nem jut nőhöz (szexuális partnerhez), és amit nem szeret, az az, hogy ennyit kell könyörögni, amíg nőhöz jut.

Azt írom:

…a saját érdeke, hogy képes legyen dolgozni, ingerlékenységében ne űzze el maga mellől szeretteit, ne kövessen el nemi erőszakot és ne is molesztáljon senkit. Találja meg erre a megoldást. Ehhez az önkielégítés is hozzátartozik, különösebb oktatás nélkül. Semmi köze az ő baszdühéhez olyan nőknek, akik őt nem kívánják, vagy kívánják ugyan, de nem akarnak vele lefeküdni.

Azt írja:

Ez olyan, mint ez: semmi köze az oroszlán éhségének az olyan, szavannán ténfergő majmoknak, akik nem kívánják, hogy megegyék őket, vagy kívánják ugyan, de nem azt, hogy az az oroszlán egye meg őket.

Hát persze, semmi köze. De óvintézkedések nélkül azért az oroszlán csak megeszi őket.

Na, itt ideges lettem. Mert ez a nemi erőszakkal kapcsolatos kommunikáció nemenjazutcára-öltözzfelrendesen vonalát idézi. Ráadásul egyetlen majom sem kívánja, hogy az oroszlán megegye, az a halálát jelenti! A majomnak a megevéssel csak baja van. Vannak nők, akik fenyegetve érzik magukat a szextől általában; majdnem minden nőnek van egészen hosszú listája arról, ki mindenkivel nem akar aktust, miközben azzal a bizonyos (választott) férfival most, most! Meg van, aki többekkel is szexelne szívesen. S ha a szexuális dühöt ilyen ragadozói fenyegetésnek tekintjük, akkor nem tekintjük egyívású emberi lényeknek a férfit és a nőt. Eleve: az oroszlán és a majom nem egy populáció. Ha ezt a metaforát használjuk, akkor nem tekintjük a nőt olyannak, akinek magának is vannak késztetései. Hanem olyannak tekintjük, aki kizárólag fenyegetve van. Aki menekül. Olyan-e? Vagy: olyanoknak tekintjük a majmokat, mint akik az oroszlánnal incselkednek, húzd meg-ereszd meget játszanak, és magukra vessenek, az itt a ragadozás oka, hogy ők körültekintés nélkül lófrálnak a szavannán. Pedig vigyázhatnának jobban, leshetnék, éhes-e a — nagyon is kiismerhető, jóllakottan békés — oroszlán, s a veszélyes időszakban élhetnének a fán. (De mit ennének akkor az oroszlánok? Vagy ez olyasmi, mint az emberáldozat, amellyel a közösség befogja a haragvó istenség száját? Muszáj, hogy legyenek áldozatok?)

Olyannak tekintjük a szavannát, mint ami eredetileg az oroszlánoké, a ragadozóké, és az ő szempontjuk, éhségük, szokásuk az, amihez igazodni kell.

Ezt nevezzük patriarchátusnak. Ezzel van bajunk, pontosan.

Jogállamunk egyébként, ha rendesen végrehajtaná törvényeit, akkor az összes oroszlánt, aki megevett egy majmot annak akarata ellenére, börtönbe zárná.

Azt hiszem, árulkodóan rossz a metafora. A rosszasága árulkodik, hogy mennyire abszurd az egész helyzetünk.

De menjünk vissza oda, hogy ők is szenvednek, nekik is van problémájuk, őnekik is segítség dukál.

Itt az a kérdésem, hogy ha ez a düh annyira fiziológiás, természetes, akkor miért tekintjük torzulásnak, olyasminek, amitől az illető szenved.

Vagy az erőszakos kiélése a torzulás?

Vagy az a torzulás, hogy ma már, ó, hajdani szép őskor! az emberhím nem élheti ki csak úgy e késztetéseit?

Egyébként, nem vagyok etológus, és nem szeretem az ilyen érvelést, de azt gondolom, hogy az állat sem élheti ki, és a természet nem tartja számon és nem fedi fel nekünk a sok béta-, gamma- és epszilonhím szenvedéseit, szomorúságát, pusztulását, ahogy fajtársaik sem igen.

A szenvedés fogalma — mindaz, ami nem fizikai szükséglet, nem populációs veszteség, hanem erkölcsi értelmű, mint amilyen az önvád — eleve emberi fókuszú, és, talán a bonobók meg ilyesmik kivételével (amit felszedtem mégis az etológiából, az az, hogy a bonobó minden alól kivétel) az ember az egyetlen olyan faj, amely képes arra, hogy reflektáljon a saját fájdalmára (talán ez a szenvedés: reflektálás a fájdalomra), érdekelje mások szenvedése, és rendszerszintű válaszokat adjon rá.

Mármost, nem azzal, hogy a szenvedő szexhez nem jutóknak állami költségen nőt biztosít, hanem például azzal, hogy az erőszak áldozatait törvénnyel védi, az erőszakolókat pedig szankcionálja.

Dolgunk-e nekünk ezen, hogy a szexuális vágy ennyire kínzó, és sokan hajlamosak erőszakosan kiélni, elmerengeni és a problémára választ adni?

Én arra jutottam, hogy nem dolgunk.

Mégpedig azért, mert az a valaki bánt, és futtunkban bizony nem érünk rá, nincs módunk rá, mi több: méltánytalanság tőlünk elvárni, hogy a bántalmazó érzéseivel és problémájával foglalkozzunk. A saját bőrünk mentése a fő téma, akár metaforikusan, akár ténylegesen futunk. Mindig futunk. Néha azzal a reménnyel futunk, hogy de ha kicsit megérteném, kedvesebben mondanám, akkor belátná. Néha megállunk, visszanézünk, bevárjuk. Aztán futunk tovább. Futunk mindenképp, mert rendszerszintű az erőszak. Ez a probléma szerintünk: hogy futni kell. Futunk, mint a majmok a szavannán.

Ráadásul, különösen azok, akik szeretik a bántalmazójukat, de egyébként is, a nők folyamatosan, egész életükben reménykedtek, érveltek, magyarázatokat keresnek a férfiak viselkedésére, megértőek, segíteni akarnak. Úgy látszik, ha az eredményekre nézünk, ez nem vezet sehova, sőt, meglehetősen sok köze van a Stockholm-szindrómához. (Biztos nem érveltünk elég jól, nem mondtuk elég szépen, és legbelül haragot éreztünk, és tüskések és ellenségesek voltunk. Önzők vagyunk, és nem csináljuk, amit pedig vállaltunk. Az itt a baj.)

Viszont dolga a problémamegoldás — a dühé, a ragadozásé meg a düh elől futásé — egyrészt a társadalomnak mint olyannak, másrészt a jogrendnek, annak végrehajtóinak és egyes szakmáknak. De úgy látom, távol vagyunk attól, hogy egyáltalán felismerje a közösség és a szakmák, hogy mi a probléma. A steril jog elvileg mond ezt-azt, meglepő dolgokat egyébként, fellelkesül az ember. De a közerkölcs, a közbeszéd, a végrehajtás, a szakmák mintha nem értenék saját jogrendjüket. A szexuális dühöt nem tekintik problémának, mert adottnak, eredendőnek veszik, vagy nem vesznek róla tudomást; levezetésére pedig legitim vagy legalábbis megtűrt forma a prostitúció, a többnejűség, a házasságon belüli, de megengedem: akármilyen nemi erőszak vagy a manipulációval megszerzett szex.

Itt és most a nőknek, akiket bántanak, az a feladatuk a legsajátabb érdekükben, hogy, túl a sok “neki is nehéz gyerekkora volt” és “szeretem, ezért megteszem neki” után tisztán lássanak. Hogy tudatosítsák, mi történik velük, és hogy ami velük történik, az verbális, lelki, fizikai, szexuális, gazdasági erőszak. Hogy letegyék az öngyűlöletet és felhagyjanak az önvádló, “én csak ezt érdemlem” magyarázatokkal, megkeressék, mit tehetnek azért, hogy jobban érezzék magukat, és a reménytelen helyzeteket lehetőleg felszámolják.

Erre jó az én blogom.

Szó nincs a másik hibáztatásáról, követelőzésről, meg arról, hogy mindent a férfiaktól várunk, sem arról, hogy minden férfi bántalmazó és aljas. Csak méltón szeretnénk élni, és az öngyűlölet zsákutcájába nem megyünk bele többet.

És, meglehet, a blog olvasása után a nők jobb véleménnyel lesznek önmagukról, és rosszabb véleménnyel azokról, kevesebb bizalommal azok iránt, akik bántották vagy bánthatják őket, és nem fogják elfogadni a manipulációt, és inkább élnek egyedül, ha tehetik, mint lehúzó kapcsolatban. Én megértem, hogy ez relatív veszteség, sőt, fenyegetőnek tűnik azoknak, akik nők készségességéből, néma rendelkezésre állásából éltek. De nem az a baj, hogy a nők mindezt most felismerték, hanem az, amire ez válasz.

Vajon a szexuális visszaélők látják-e a problémát, okoz-e nekik gondot a viselkedésük (amelyet gyanúsan sok maszlaggal kell megtámogatni: biológia, természet, szeretet, szentpál, házastársi kötelesség)?

Akarják-e a változást?

Ha igen, kinek dolga ezt kezdeményezni?

Sőt: harc-e a nemek viszonya, és ha rámutatunk a problémákra a laposkúszósabb megküzdési stratégiák helyett, akkor rontjuk-e a párbeszéd esélyét?

Egy teljesen másik — abortusz, életvédők — ügyben idézek egy beszélgetést Dézsától:

Feminfoblog:

…szerintem ezek meghatározások (nőgyűlölő) csökkentik annak az esélyét, hogy az érintettekkel valaha is érdemben beszélni lehessen bármilyen feminista kérdésről, és csak megerősítik, hogy itt két oldal áll egymással szemben.

Dézsa:

tőlem meg az áll meglehetősen távol, amikor emberek roppant nagyvonalúan eltekintenek a szereplők érdekeitől és társadalmi státuszától, és dekontextualizálnak olyan eseményeket, amik teljességgel értelmezhetetlenek anélkül, hogy ismernénk a szereplők hatalomhoz való hozzáférésének mértékét… meg az is, amikor emberek úgy tesznek, mintha fehér, cisz.het., középosztálybeli férfiak érzéseit kellene szem előtt tartani egy női önrendelkezésről szóló párbeszédben.

Az okokról is jó volna beszélni. Még folytatom. Itt a második rész.