akkor mi most szeretünk szexelni, vagy nem?

Azért ha eleget kacagtunk már Ádámon, és ráadásul még Violettán is, azt mondja:

…legyen világos mindenki számára, hogy a feminizmusnak első sorban nők az áldozatai! Nem én, aki ellenállok😀 Hanem ők maguk a feministák, akik férfigyűlöletükben nem tudnak egy jót szeretkezni és nem lehetnek őszintén szerelmesek! Ők azok, akik szenvednek a férfiaktól, legyen az papucsférj, vagy rendes, vagy agresszív. Nekik nem jó se így, se úgy. A férfiak köszönik szépen jókat szeretkeznek így is. Miért? Mert nem gyűlölik a társukat. Ilyen pofon (sic) egyszerű.

Napi Gerle Éva — avagy életem nőjének és csőcselék csapatának gyöngyszemei

, nos, akkor feleljünk arra a kérdésre: mi, akik látjuk a nemi szerepfelfogás és az erre épülő berendezkedés problematikus voltát, szeretjük-e a szexet, vagy megkeseredetten és rémülten utasítjuk el, a férfit mint veszélyes gonosztevőt szemléljük-e, netán sosem élveztük az erotikát, mert nem találtunk boldogságos partnert.

Először is, szerintem az, ami ezzel a kérdéssel számon van kérve, az ordas nagy hazugság. Mintha elég volna csak jól választani a minden bizonnyal tetemes számú, érzékeny, figyelmes, fejlett szexuális kultúrájú jelentkező közül. Mintha előre lehetne tudni, mivé alakul a kapcsolat. Mintha a belénk döngölt szégyeneket és tilalmakat egy vállmozdulattal ledobhatnánk, akár ruhát a boldog szerelemben. Én azt hiszem, nálam sokkal szerencsésebb múltú nőknek sem ledobhatók ezek, ellenben az ilyen gondok el szoktak mélyülni a mégoly boldogságosan indult párkapcsolatban is.

Egészen biztos az is, hogy sokfélék vagyunk, nem valami egységes halmaz beszélget itt. Vannak alighuszonévesek és késő ötvenesek köztünk, hajadonok, elváltak, nulla- és hatgyerekesek, a szexuális hőfokunk sem egyforma, ráadásul minden egyes embernek életszakaszonként és még sűrűbben is változik a dolog.

Én például úgy vagyok vele, hogy ha van miliő, ember, történet, biztonságos intimitás, akkor nagyon is vérmes vagyok, de ha nincs, vagy például, mint most, gyászolok, akkor ez nem annyira téma: nem kínoz a vágy, nem akarok mindenáron keríteni valakit, nincs sok szexuális gondolatom sem, és egyébként is fáradtan zuhanok ágyba. Az érzékiségemet, testi létezésemet ilyenkor elsősorban a nagyon kifinomult ételekben, rendkívüli hőfokú szaunákban és hosszas erdei futások formájában élem meg. Mindenekfelett pedig intellektuális rajongás formájában, amely olyan tartományokat nyit meg, amelyek elképzelhetetlenek az ilyen egy kloákanyílással rendelkező lényeknek, mint amilyen Ádám.

Egyébként meg elég sok minden eszembe tud jutni, mindenféle nemi jellegekkel meg vagyok áldva, egyre kevesebb a testemmel kapcsolatos szorongás, szeretek és mindig is szerettem férfiak közelében lenni, és képes vagyok nagyon is egyértelműen fogalmazni, ha kölcsönösséget érzékelek. Amit persze néha benézek, mert csak ujjgyakorlat voltam. De az életemben most semmi ilyen történet nincsen, még kósza álmok sem nagyon. Bár nemrég ránéztem valakire, és ő visszanézett, aztán kiesett és messzire gurult az üvegszem, mert az volt, amivel nézett, sikerül elfogadnom, hogy ez most nem az az életszakasz.

Úgy általában elég kevés férfit találok izgalmasnak, de őket nagyon: most például Michae Mads Mikkelsent. Az arca érdekel, a játéka, a színei, árnyalatai, a felsőtestét meg, amelyet Hella Joof En kort en lang című, magyarul sajnos nem forgalmazott filmjében vettem észre elképedten, úgy tartom szépnek, mintha Thorvaldsen-szobor volna.

Ez az attitűd nagyon más, mint ahogy a szexuális létezést amúgy férfimódra el szokás képzelni. Mert ahhoz, hogy állandóan azon kattogjak, hogyan tudnám becserkészni azt, aki vonz, ahhoz, hogy beburkoljam őt a fantáziáimmal, kellene valami olyan sugárzó egó és jogosultságérzet, ami belőlem teljesen hiányzik, és gyanítom, sok más nőből is. Nincsenek mocskos titkaim.

Az is biztos, hogy sokan jöttek már rá arra, hogy amit szexként, a hogyan kényeztesd a gégefőddel a partnered heréjét és a bújj izgalmas mikulásmintás harisnyatartóba, avagy a hosszú, boldog házasélet tartományban nekünk tálaltak, az cseppet sem rólunk szól, ellenben leginkább vagy pornón, vagy mákonyos hazugságokon, az eszmények valóságnak nézésén alapszik, esetleg e kettő keverékén. Mindenképpen férficentrikus, kíméletlenül hazug, és a gépezet annak ellenében is forog, hogy nekünk ez jó-e, mi ezt kérjük-e, nekünk ez tetszik-e.

Ez a szexfelfogás, amelynek tengelye a fallosz, ez nagy hazugság, és szörnyű, hogy ennek mi valaha bedőltünk, sőt, kétségbeesetten meg akartunk felelni. Ennek a felismerésnek persze van katarzisa és annak lendülete. Valamint annak is, hogy mennyivel több és milyen más is lehet a szex. Teljesen logikus, hogy ha borul az, amit ők szexnek gondoltak, másról fogalmuk sem lévén, akkor meg vannak rémülve, nem értik, és ezért mindenféle vádakkal illetnek, feltűnő, önmagában is árulkodó hévvel. Az nem lehet, hogy amit ők jónak, egyedül létezőnek gondolnak, az nem jó! Férfigyűlölőnek, szexiszonyosnak, baszatlannak neveznek reflexből, első kommentben, holott amit én gyűlölök, az az erőszak, meg az, ha nem fogadják el az én egyedi valóságomat, általában azt, hogy a sokféle embernek sokféle, egyedi valósága lehet, és ez így természetes, nem kell nekik megmondani, mit tegyenek, megítélni és rendszabályozni őket.

Hogy én, aki ezt az átideologizált, el nem fogadó, örökké valamit rám kényszerítő szexfelfogást elutasítom, emellett sérült is vagyok, és ha nem lennék az, akkor másképp alakult volna a szexuális történetem, az meglehet. Sokan vagyunk ilyen téren sérültek, nem is ez, hanem a tudatosság foka a különbség. Mondjuk én nem félek ennyire ennek bevallásától, a fájdalmaimmal, szar történeteimmel való szembenézéstől, mint ezek az öntömjénező, normákra hivatkozó internethuszárok. De hiszen épp ők, akik így erőltetik, hogy ennek hogyan kellene működnie, akik bírálnak és terelgetnek a normalitás felé, épp ők okozzák a sérülést, vagyis ők jelenítik meg és foglalják össze mindazt, ami ezzel az egész szextémával a baj, ami traumatizál. Hogy nem hagynak olyannak lennem, amilyen vagyok. Hogy nem hallgathatunk a saját késztetéseinkre, ízléseinkre, vágyainkra, mert ők jobban tudják ezt is helyettünk. Abban is biztos vagyok, hogy akik nagy hangon oktatnak a szexualitás saját érdekeik szerint alakított, önigazoló elképzeléseiről, akiknek rendesen megrakni valakit napi szükséglet, azok között igen sok a sivár lélek, aki más, sapiens jellegű örömforrást alig ismer, sőt, mint nem túl összetett lélek, pótléknak használja a szexet, akár egyenesen szexfüggő. És lehet, hogy a saját szexusa sem olyan színes és remek és zökkenőmentes, csak minket szeretne oktatni, éppen arra kell a széles vásznon vetített idill.

Vannak erős szexualitású nők, őket egyébként a közítélet lekurvázza, állhatatlannak tartja, és egyáltalán nem ilyen könnyű a szexuálisan nem megfelelő férjet elpaterolni sem, ahogy Ádám írja. És vannak gyengébb szexusúak, vannak, akiknek más testi élmények vagy az intellektuális örömök vannak úgy középen, mint Ádámnak a szex, és akiket a média meg a közkeletű ítéletek afelé nyomnak, hogy ezt a lanyhább késztetést ne tartsák normális változatnak, ne merjék elismerni, még maguknak sem, hogy ők ilyenek és ekként vannak teljesen rendben, mert a médiagépezet és az önjelölt guruk célja a mesterségesen generált elégedetlenség, hogy adventi naptártól combfeszességen át az értékrendünkig bezárólag mindenünkről azt sugalmazza, hogy nincsen rendben. Azt akarják, hogy azt érezzük: nem vagyunk rendben, de ugye mást hibáztatni nem szabad, hanem mi rontottuk el.

Holott a kevésbé feszítő szexualitással élőknek sokkal könnyebb az életük, és e téren biztosan kevesebb szenvedést élnek át és okoznak, mint az előbbiek — megjegyzem, a mérsékeltebb szexualitású férfiakat is hasonló értetlenség övezi. Azért volna jó már békén hagyni ezzel az örök rendszabályozással, normatív ítéletalkotással egymást.

A címbeli kérdésre, mint valami jó házi dolgozat végén, válaszolva: úgy, ahogy az önös tahók és a nekik asszisztáló nők értik, örökké terelgetve, megítélve, csak a Teremtés Koronájának önképét és örömét szolgálva, valamiért cserébe, elvárásokkal nyomasztva, belemanipulálva, bizalom nélkül nem szeretünk szexelni, mi több, utálunk. De itt nem velünk van a baj, hanem azzal az önzéssel és pornóagymosottsággal, amellyel ők a szexualitásra tekintenek.

…szenvednek a férfiaktól, legyen az papucsférj, vagy rendes, vagy agresszív. Nekik nem jó se így, se úgy. A férfiak köszönik szépen jókat szeretkeznek így is. Miért? Mert nem gyűlölik a társukat.

No, mondjuk ők könnyen nem gyűlölik, nem a nő tette tönkre az ő finom rendszerüket.

Hanem úgy szeretünk szexelni, érzékenyen, ahogy nekünk is jó, ahogy kölcsönös, és annyit szeretünk szexelni, amennyi vágy éppen bennünk van.

Ilyen pofonegyszerű.