Felháborító a világirodalom, én mondom. Gyerekek, ez nagyon durva. Legnagyobbjaink lemanipulálnák a kiszemelt fiatal nőkről a rokolyát, hogy brazil tangát ne mondjak, s a cél érdekében nem restek jambusokat, sőt, szonettformát sem bevetni. És ez itten a klasszikus szerelmi költészet legközepe. Nem azt mondják: carpe diem. Nem azt mondják: addig szeress, míg ifjú vagy. Hanem azt: engem szeress, mégpedig most, mert majd megöregszel, rusnya leszel, na, add csak a zúzádat!

Az irodalom történetében visszatérő motívumot, metaforát, gondolatot toposznak nevezzük. Ez itt a majd megöregszel-toposz.

Másodéves magyar szakos koromban hetven ilyen verset szedtem össze a világirodalomból. Valahol, írógépelt változatban megvan még. Van közte Petrarca és Ronsard is.

Már Catullus is az idő múlására figyelmezteti Lesbiát:

Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást,
és a mord öregek fecsegjenek csak,
hisz nem ér locsogásuk egy garast sem.
Eltűnvén a nap, újra felragyoghat:
egyszer tűnik a kurta fény szemünkből,
s álmunkból sosem ébredünk utána.
Adj hát csókot ezerszer, és ha adtál,
adj még százszor, utána ezret adj és
százat s újra csak ezret, újra százat.
Aztán majd, ha sok ezreket cseréltünk,
akkor összezavarjuk, elfelejtjük
számukat; ne akadjon egy gonosz se,
sok csókunk aki tudja és irigyli.

(Devecseri Gábor fordítása)

Á, megvan Ronsard.

Nézzük meg, édes, hogy a rózsa,
amely ma reggel kinyitotta
bíbor kelyhét a nap felé,
vajon a bíbor ruha ráncát

s színedhez hasonló zománcát
ma estig megtartotta-é.

Ó, jaj! Elég pár röpke óra,
s lásd, édes, már hullatja sorra

gyönyörűséges szirmait!
Ó, jaj! A természet kegyetlen,
hogy nem tart tovább egy kehely sem,

mint pirkadattól estelig!

Azért tehát higgy nekem, édes,
amíg virágos dísszel ékes
korod legzöldebb ága hajt,
szakítsd, szakítsd hát ifjúságod:
mert a vénség, mint e virágot,
szépséged úgy szakítja majd.

(Nemes Nagy Ágnes)

Sőt:

Majd ha oltárnál leszünk,
térdre hullva úgy teszünk
buzgón, mint azok csinálják,
kik istent a bölcs kegyért
titkon, a templom setét
rejtekeiben imádják.

Ám ha ágyunkban leszünk
átfonódva, úgy teszünk,
felgyúlva, ahogy csinálják
kedveskedő szeretők,
ha egymást a lepedők
közt gyönyörre is kivánják.

Mért vagy olyan egyre hát,
hogy ha csókolnám a szád,
vagy fogam hajadba rágna,
vagy kebled tapintanám,
mért vagy olyan igazán,
mint zárdába zárt apáca?

Kinek őrzöd szemedet,
bájos-édes kebledet,
arcodat, gyönyörü szádat?
Csókra Plutót várod-é,
ha a csónak, Charoné,
ott lenn majd megcsónakáztat?

A nagy átkelés után,
szegénykém, beh halovány
lesz az édes, kis piros száj!
Holtan látva, a rokon
árnyaknak letagadom,
hogy szerelmem rég te voltál.

Csontodról a bőr levál,
arcod sem szépíti már
a vér, az ér lüktetően:
csak fogad marad meg, az,
s az is úgy, mint a csupasz
koponyán a temetőben.

Hát amíg élsz, szavamon
addig okulj, angyalom,
szádat tőlem ne sajnáljad.
Ha meghalsz, a föld alatt
kegyetlenséged miatt
bánatod hiába támad.

Jaj, meghalok, jöjj közel,
csókolgassál és ölelj!
Ne félj, mint madár a zajtól.
Tűrd legalább, hogy kezem
ügyeskedjék kebleden,
vagy itt lent, ha nem haragszol.

(Illyés Gyula)

Dehogy, nyúlkáljál csak, most jól megijedtem, hát pont a sír férgei eszembe sem jutottak, de így már tudom, hogy kívánlak! Tűröm szívesen. Ez az alak tehát nemcsak felveti az öregedés lehetőségét és a ifjú test örömre való képességét, hanem gazdag részletekkel, kvázi haláltáncként ábrázolja a női test fonnyadását, elriasztó céllal, ágyba parancsolva a nőt. Ez a toposz lényege, és ez nagyon durva manipuláció.

Még mindig Ronsard szonettmester, de kölcsönös öregedés: SZONETT, HELÉNA SZÁMÁRA

Ha már öreg lesz Ön, s este, gyertyája égvén,
tűz mellett űl, sodorva meg bontva a fonalt,
dudolva verseim, mélázón mondja majd:
Ronsard dicsért így egykor, mikor még szép valék én…

S ha hallja ezt cselédje, kit már a munka végén
el-elnyom a buzgóság, s főt bóbiskolva hajt,
nevemre fölneszel, s Önre áldást sohajt,
akinek munkálkodtam örökös dicsőségén.

Én föld alatt leszek már s merő árny, csonttalan,
mirtusok árnya közt nyujtózom gondtalan,
Ön meg anyóka lesz, tűzhelynél görnyedő,

s majd bánja már szerelmem, s lenéző gőgje olvad, –
ó, higgyen hát nekem, tán késő lesz már holnap,
éljen, tépje a rózsát, ma még van rá idő!

(Tóth Árpád)

Spanyol versenyző: Góngora.

Amíg hajad aranyával hiába
próbál versenyt tündökölni a nap,
amíg a fehér liliomokat
hó homlokod a réten megalázza,

míg mint korán virító szegfüszálra,
ajkadra annyi mohó szem tapad,
s a csillogó kristályon győz nyakad
diadalmas és gőgös ragyogása,

élvezd nyakad, hajad, homlokod, ajkad,
élvezd, mielőtt mindaz, ami ma
arany, liliom, kristály, szegfü rajtad,

nemcsak ezüst lesz s letört ibolya,
hanem, ha éveid már elpazalltad
füst lesz és árnyék, sár és föld pora.

(Lator László)

A stratford-upon-avoni hattyú is megírta a témáta Vízkereszt betétjében:

Úrnőm, merre jársz, nyomod veszett?
Ó maradj és hallgasd! kedvesed
két hangnemben is dalol;
mért szaladsz, te szépek éke,
összefut a két út vége,
aki bölcs, az tudja jól.

Majd szeretsz? Én most szeretlek,
most vagy itt, hát most ölelj meg,
a jövő sötét világ.
Késlekedsz még? jőjj csak szépen,
most csókolj meg Százszorszépem,
gyorsan száll az ifjuság.

(Radnóti Miklós)

A tökéletes példa:

William Butler Yeats: Ha megöregszel…
Ha megöregszel s szürke néneként
ott bólogatsz a tűznél, könyvemet
lapozd, idézve ifju-szép szemed
mélységes árnya közt a puha fényt,
s hogy szépséged s hulló mosolyodat
hányan szerették, hány hű s álbarát,
de változékony arcod bánatát
s zarándok lelked egy szerette csak.
S míg meghajolsz az izzó rács fele,
szomorkás kedvvel súgd: a szerelem
elillant, elszállt túl a hegyeken,
s csillagfüzér közt bújt meg szép feje.
(Kardos László fordítása)

Petőfi Sándor a Felhők-ciklus egyik gyengécske versében emígyen próbálja ki a toposzt: