ők mind

Nők, akiket gyerekkorukban durván megaláztak, megbüntettek a nyiladozó szexualitásuk miatt.

Nők, akik harminc évesek elmúltak, és nem szeretkeztek még senkivel, és sejtik, nem is fognak már.

Nők, akik rájöttek, hogy őket nem csak, sőt, nem elsősorban a férfiak vonzzák, de a vágy alaktalan maradt, csendben türemkedik.

Nők, akik ágyról ágyra jártak, szeretetre éhesen, megkeményített szívvel, isteni szeretőként bármire hajlandóak voltak, és csupa szégyent szereztek.

Nők, akik nem találtak senkit, aki szerette, ne csak használta volna őket, és akiknek a szex soha nem volt áradó önátadás és felszabadult játék, és azt sem tudják, hogy a szex ilyen.

Nők, akiknek soha nem volt még orgazmusuk, sem hüvelyi, sem semmilyen.

Nők, akik nem tudják a világot, nem értik, mitől nő az infláció, mit akart Gandhi, hogyan kell egy csavart meglazítani, akik helyett mindig mindent tudtak és elintéztek, és arra várnak, hogy mondják meg nekik, mi merre, mert a szuverén lét félelmetes.

Nők, akik tanultak, dolgoztak, szerettek és szültek, végigcsinálták a nehéz éveket, és most negyvenezer forintot kell beosztaniuk öt emberre, és az a nagy vágyuk, hogy nyugodtan, bántalmazásmentesen élhessenek, hogy egyszer úgy tehessenek bármit, de tényleg bármit, a cseresznyés pitétől a csekkbefizetésig, hogy nem bántják érte őket.

Nők, akiknek nincs véleményük és nem érdekli őket az egész, elviszi az algoritmus a hátán az életet.

Nők, akik folyton agyalnak, és unják már a saját intellektusukat, önfeledtségeik, érzéseik alig vannak.

Nők, akik az igaz szerelmet kergetik, és társkeresőkön nézelődnek álló nap, és mindig új reményük csúfoltatik meg.

Nők, akik kínos feszességgel alapozzák az arcukat, minden nap vonásokat rajzolnak a semmi helyére, és ki sem lépnek enélkül az utcára.

Nők, akik sosem voltak mások, mint szeretők, akik most is tejben-vajban fürösztik a közönyös és őket soha igazán nem vállaló szerelmüket, és tíz évre prolongálták a reményt.

Nők, akiknek egyetlen másodperc nem volt az életükben, amikor el tudták volna tartani magukat.

Nők, akik akaratuk ellenére lettek anyák; nők, akik nagyon szeretnének gyereket, és nem lesz és nem is lehet már.

Nők, akik hisznek az apró dolgok értelmében, hisznek a családban, józanul, jámborul főznek értelmezhetetlen méretű konyhában öt főre, akik beosztással élnek, és nem esik nehezükre a gyerekfenéktörlés, a sírók vigasztalása, a nagyilátogatás, a férj lelkének ápolása, mindenki nyűgjének elsimítása, és úgy, de úgy vágynának egy műsoron kívül vett sálra, ötszáz váratlanul magukra költött forintra, bármire, és tulajdonképp megtehetnék, de nem és nem engedik meg maguknak.

Nők, akik permanensen iszonyodnak, meg vannak győződve róla, hogy csúnyák és löttyedtek meztelenül, hetente négyszer edzenek, és nem esznek álló nap.

Nők, akik roskadoznak és szégyenkeznek az anyaságban, olyanokat mondanak a gyerekeiknek, amit jobb, hogy senki nem hall, és ott tartanak, hogy még egy ilyen éjszaka, és valami elpattan és kiszaladnak a világból.

Őket emlegetik gúnyos mosollyal, ők az önzők, ők azok, akiknek semmi sem jó, akik megérdemlik a sorsukat, ők verik itt az asztalt, avagy őértük veretik itt az asztal.

Ők a többség.