Kattintásbarát cím volt ez uborkaszezonban, 2014. júliusi írás.
Szőrtelenítés a téma, nézem az öntudatosan szőrös lábú nők tumblr-ját. Megy a diskurzus az okos, feminista nők körében. Borotvalobbi, epilátorérdek az egész, állítja egyikük. Hát a férfiak, ők is szőrtelenítenek?, kérdi a másik. Jaj, amikor a hátuk is szőrös, hmmmm, de szeretem! Már ők is borotválják magukat, mondja a harmadik. Nekem ez tetszik, mmmmm. Nekem ez nem tetszik, állítja más. A szőrtelen férfi legyen természeténél fogva az! Tetovált szemöldök, behalok (ezen én is, hihetetlenül ízléstelen szerintem). Egyébként én leszbikus vagyok. Nem láttátok a borotvámat?, kérdi a nyolcadik.
Ezek voltak ők, de persze parodizálok. Én hallgattam. Elgondolkodtam, szeretem-e én — például — a szőrös férfiakat. A szőrtelen férfiakat. Akik természettől fogva azok, vagy akik leszedik magukról — az már életmód, értékválasztás, gazdagon sztereotip csoport is, rózsaszín pólóban.
Vagy a magasakat.
A mackós alkatot.
A hosszú hajat.
Az öltönyt, a bőrdzsekit.
A sportosat, a csellóművészt, az egyetemi tanárt, a polgármestert.
A fiatalabbat.
A gyengém a tetovált férfi.
Nem tudok választ adni a kérdésekre. Nekem ez olyan, mintha a patkolást a ló szájánál kezdenénk. Nincs ilyen szólás, nem is jó, de késő van.
Mi tetszik nekem egy férfitestben? Mi az én típusom?
Külön kell nézni a testet? Lehet egyáltalán?
Tudom, mit szerettem testileg azokban, akiket szerettem, és ez fontos nekem. A látvány fontos. A szex még fontosabb.
Meg még, ez alapján, olyan állításokat tudok tenni, hogy van valami kifejezetten izgalmas nekem az olyan férfiban, aki nem túl magas, arányos, egy kicsit zömök, nem hosszú a lába. Felőlem lehet százhetven. De lehet, hogy csak szociális érzékenység a vonzalmam. Mert szeretném, ha nem lenne szomorú.
Sose ő szedte le a lepattanót. Avagy: betörök a piaci résre.
Szeretem, ha a bőre kreol, hű, de mennyire. Meg ha világos, jaj, azt nagyon.
A barna szemet. A zöld szemet! B-é kék volt, és milyen szép!
Fontos az ajkuk. A bőrük. A szemük. A hasuk. Az alkarjuk. A seggük. Vádli! Fejforma. Fülkagyló. Szag! Mindenük fontos.
De milyen legyen?
Nekem mindegy, erre jutok. Vannak szexi gnómok.
Én nem bántok senkit, amiért nem olyan vagy olyanabb, nem plakátszerű, ha egyszer szeretem.
És hát szeretem.
Szépnek látom.
Ha túl szép, az egy kicsit zavar. Mintha megrajzolták volna nekem, fiúzenekar-tag, lányszoba falára való. Meg aztán tudja is magáról mindig, és akkor már egy majom.
De jó az is, ha szép. Nagyon.
Én úgy vagyok vele, hogy nem látok előre ilyen halmazokat, hogy Szőke Férfiak, Magas Férfiak, Szőrös Férfiak.
Nem is értem a kérdést.
Hanem jön valaki, akit megszeretek mindenféle okokból. A többieket nem nézem így, nem tartozik rám a szexusuk, ha nem néztek vissza.
Akit megszeretek, azt a személyisége, a köztünk levő kezdeti interakciók és a — testi adottságai alapján megjósolhatatlan — szexuális vonzereje miatt szeretem meg. Később meg amiatt a történet miatt, ami köztünk szövődött.
Azért, mert jó vele.
Mert olyan, amilyet nem láttam még.
Mert olyan, amilyen.
Mert a neve egy apostolé. Mert nem mond közhelyeket. Mert kurvára okos.
Mert sorsszerűnek tűnik.
Mert kiált, nem hörög orgazmuskor. Mert szép a kézírása. Mert olyan szerencsétlen.
Nem tudom, miért szeretem meg. Megtörténik. Csak férfiakkal történik meg.
Kilencvennyolc százalékos heteró vagyok, mondtam már? Azt a kettőt meg fenntartjuk váratlan esetekre.
Megszeretem.
Akkor én az ajtómat szélesre nyitom, és akkor bejön a test. És bent már minden milyen otthonos! Behozza nekem a szőrösségét is például, a szakállát vagy a negyvenhetes lábát, s aztán azt csókolgatom én pirkadatig — egyáltalán nem központi téma, hogy épp milyen ő, szőrös-e, magas-e, hány lába van.
Nem bánom, hogy olyan.
Nem bukom típusra, egyáltalán.
A csókolhatnék fontosabb.
Ezért sem tudok én társat keresni, még egy fél regisztrációm sincs sehol.
Egy biztos, ne hívják Krisztiánnak.
Tagged: értékrend, irónia, szexualitás, test
