Idén tavasszal azt mondtam: most lesz egy olyan nyár, amilyen még nem volt. Most csillog a vállam, engedek az élet áramának, nem bánom, ki mit gondol a teniszruhámról és az edzésmániámról, belelazulok a nyárestékbe, és olyan helyekre megyek, ahova nem szoktam.
És lőn.
Ez új. Ki vagyok én? Mitől voltak a nyaraim nem olyanok?
Fagyottság: terhek, trauma, gyász.
Zsibbadt lélek. Túl komolyan vétele, átérzékenykedése mindennek, tulajdonítás, téves axiómák, szerepjátszás, társadalmi forgatókönyvekről azt hivés, hogy belső igény. Öngyengítés. Önostromló elvárások magammal szemben, irreális elvárások a szeretteimmel szemben.
Másokhoz való viszonyítgatás, szorongás.
Igazán sajátságos, mindenestül-enyém életemet élni nem merés, be nem vallás, nem vállalás, mitfognakszólni-para, dobozok (“egy értelmiségi nem csinál ilyet”).
Most meg csinál, és kitágítja (újradefiniálja?) vele az értelmiségi fogalmát. (Magának. Ti, társadalom, úgyis hülyeségeket gondoltok róla, alapvetően nem értitek még a szűket sem.)
Kinyílok, és nem fontosak a régebbi szempontjaim. Nem kell nekem mindenben egyeznem a célszeméllyel, komolyan tudom értékelni a teljesen másféle embereket, tevékenységeket. Ki mire való, annak örülök vele. Nem annyira számít az én karakterem, nem olyan szilárd az sem.
És hát a nőség. Pislákoltam, olajat mindig utántöltöttem, majd felragyogtatott egy tekintet, aztán megmaradt a négyszáz lux a bőröm alatt. Ha úgy néznek rád, úgy nézel magadra is. Vágyom és élvezem az életet, ez itt most felszabadultrabszolgakórus-fortissimo. Felragyogtak a színei, naponta elcsodálkozom: ilyen is van? Egy kicsit örülök, hogy nem fáradtam bele, nem koptam el. Nem ítélek, figyelek, bízom a másik emberben, hozzáképzelés nélkül. Nincs rögtön kész magyarázatom, ki mit miért csinál.
Nem félek tőle, nem agyalom túl, nem vágom agyon az elvárásaimmal, nem firtatom a jövőt, csak megélem és hálát érzek érte.
Nem ragadok bele, ha mégse — nem hangzik jól, de van másik. Felismerés: azért ragadtam bele és eszményítettem a régebbieket, mert nem jött másik, nem volt bennem nyíltság, nem volt körülöttem elég férfi. Nem várom el, hogy az újabb még jobb legyen, hasonlítson. Eleve: nem várni annyit, nem várni mindent. És élményt akarni, nem funkciót. Nem egyeztetem életemet már senkivel, és nem csalódom, hogy sok helyütt nem illik össze. Nem koreográfiákat játszom végig emberekkel. Nem tudom pontosan, milyen vagyok, mindig más vagyok, más tudok lenni. (Hogy szereted? Veled, most bárhogy. Mással sehogy.)
És védett helyzetem van. Nincs tekintet, nincs főnök, nincs kicsinyesség. Nincs játszma, nyomasztó kényszer, alku, nincs mérgező kapcsolat, jelenbe nyúló múlt. Ahogy lakás- és áruhitelem, időnként előkerülő exem sincs. Elbírom szülőtársaim furcsálkodását. Az intézményes abszurdumot, mégpedig dühöngés nélkül. Apám teljes értetlenségét, múlthamisítását. Én jól vagyok. Nem vagyok olyan, de jól vagyok. Nem lehet bajom.
Szóval, nájsz.
De még mindig van a mélyén bűntudatom.
Hogy nekem nem jár, nekem ne legyen jó. Hogy ez csak szerencse, és én méltatlan vagyok. Hogy azt csak mondja, mert akar valamit. Hogy nem szabad nemet mondanom, mást akarnom. Hogy nem is vagyok szép, csak olyan volt a fény. Hogy ó, semmiség az én teljesítményem, hogy van egy határ, és én azt át nem lépem soha (nyilván van, de messze van még). Hogy persze, ez most csodálatos, de majd meglesz a böjtje. Hogy csodálatos, de az az anyajegy ott… Hogy nem szabad élvezni. Hogy mások mennyi munkával sem, és hogy micsoda szenvedés van mindenhol, én meg fürdőzöm itten az életemben.
A józan, ön-nem-ostromló valóság viszont az, hogy amennyit — a magam erejéből, vagy hátszéllel, segítséggel, jó döntésekkel — magamnak összehozok, annyim lesz, és nekem az a dolgom, hogy összehozzam, más nem teheti meg helyettem. Ha nem hozom össze, nem lesz, és nem vigasztal majd az, hogy milyen szemét a világ, se az, hogy deviszont én jó voltam, és segítettem másokon, és az sem, hogy én bezzeg nem lettem olyan, mint az a sok, aki kétes eszközökkel magának kapar. És ha magamnak hozom össze a jót, attól még segíthetek másokon. Lesz miből, nem leszek frusztrált, keserű, gyanakvó. Viszont nem is vállalok olyan adakozást, ami nekem sok. Nem dolgom senkivel jó fejnek lenni. Akivel illik, azok a legmélyebb, elemi kötődéseim, és velük magától megy.
Ez is milyen felszínes, gondolom, hogy nekem boldogság az új cipőm, úgy hordom, sőt, gyerekesen kérdem: ugye szép? És a váratlanul nyílt kérdés: Most boldog vagy, hogy kigyúrtad magad?
És amit magamtól kérdezek: te tényleg azt hiszed, hogy ha azt a három kiló zsírt lefogynád, akkor már jó lenne?
Igen a válaszom, és szemem sem rebben.
Nem kell félni az efféle válaszoktól.
Mindenkinek megvan a maga problémája, a maga szintjén. Kinek a szűkös anyagiak, kinek egy nyomasztó kapcsolat, kinek a gyógyíthatatlan kórság, kinek a beszakadt kabriótető. Milliomosok is gyakran depressziósok. Ezt szoktuk mondogatni. De én már tudom, hogy ez nem egészen igaz.
Vannak emberek, attitűdök, karakterek, helyzettől függetlenül, akik szenvedősek. Bármilyen helyzetben megtalálják a maguk negatív mondókáit. Esetleg csak olyan szólásmondás neki, de mondja mindig. Nehéz a közelében lenni. És van, aki kilép a fényre, leszámol valamivel, megerősödik, cselekvőképes, és onnan már csak a jó érdekli. Problémák és megváltoztatandóságok lehetnek, de nem érintik a jóra való, hálás nyitottságát.
És ez az, ami kinyírja a bűntudatot.
Van itt egy félreértés, gyakran nekem szegezik, hogy velem csúnyán elbántak a férfiak, azt panaszlom itt fel. De velem nem voltak görények az embereim. Mostanában sokan mesélnek nekem, és meg-megdöbbenek, mik vannak. Rá kellett jönnöm, egész életemben érzelmes, kiteljesítő, árnyalt, stabil kapcsolataim voltak, kulturált, jóakaratú, gazdag lelkű férfiakkal, akik az ágyban is tudták a csíziót. Nem volt másnapos ébredés ismeretlen mellett (nem mintha ez erkölcsi kérdés lenne, csak ritkán igazi az élvezet, és sérülésveszélyes). Soha nem untam, soha nem követelték, soha nem féltem tőle. Saját magamtól féltem, hogy nem vagyok elég szép, jó. Soha nem nyomasztottak a partnereim a szexszel, a kinézetemmel. Aki kontrollálni akart, visszaélt, bántott, azzal pár hónapig maradtam abban. Láttam, mentem, meg tudtam lépni. Nem lett bajom. Nem vesztettem el a bizalmamat. Szerencsém is volt.
Nekem a gyerek- és főleg kamaszkori minták rombolták szorongóvá és görcsössé az énemet és bonyolították túl az élvezeteimet. A bátyáim és az osztálytársaim, a belém ivódott test-lélek dichotómia, a rettegés a saját nőségemtől, a képzet, hogy a szex bűnös és erkölcstelen.
És nem csak a patriarchális fölényeskedő maszkulinitással kellett megküzdenem, amelyik vak az én intellektusomra: azzal is csak bánt, hogy én miért vagyok olyan.
Hanem azzal az érzéssel, hogy nagyon jónak kell lenni. Ha valami kicsi öröm van, azt ki kell érdemelni. Amit kapunk, az mind szép, visszafogott, arányos, jó lesz vigyázni, ám adnunk a maximumot kell, munkában, kapcsolatban, gyereknevelésben. Nem csalunk, őszinték vagyunk, teljes lélekkel élünk meg mindent, felelősséget vállalunk. Hústest, kísértés, paráznaság. És a mély protestáns determináció-érzet: ha rámmérik, akkor végigszenvedem, nem sok befolyásom van rá. Az élet siralomvölgy, de majd meglészen a jutalmunk. Végig kell csinálni. Ami igazán lényeges, a szemnek láthatatlan.
És közben látni, hogy ők aztán (a fiúk, tanártársaim, szerelmeimre rámászó barátnőim) nem emésztik magukat. Ők röhögnek, simán felülemelkednek, blöffölnek, tagadnak, nekik szabad nagyokat hibázni is. Tőlük elfogadják, és ők is elfogadják, túllépnek simán, megmagyarázzák, sőt, nem is látják, mit tesznek.
Tőlem is elfogadták volna talán, ha olyan vagyok. Nem a bűneimen múlott az, ami nem sikerült, hanem a téves elvárásaimon.
Csak én nem fogadom el, magamtól.
Az életminőségemen, lelki egyensúlyomon, önbecsülésemen, alkotóerőmön, jövőképemen, ambícióimon, továbbá a szexuális életem minőségén a keresztény eredetű bűntudat felmérhetetlen mértékben rontott. Annyira nem adtam meg magamnak az elemien szükségest, hogy körülbelül se tudtam, mi a szükségletem. Örök önvád, hogy önző vagyok.
És nem bocsátottam meg magamnak. És mindig csak én emésztettem magam, én akartam metszően őszinte lenni. A szégyen és az önmarcangolás, a kínzó elégtelenség érzetében töltöttem harmincvalahány évet.
Ti, akik keresztény szellemben nevelitek a gyereketeket, bűnről, jóságról, Isten megbocsátó kegyelméről, a manapság pusztító bűnös egoizmusról és felszínességről szóltok nekik, ezt ne feledjétek. A zsoltárok szépek, de a gitárszó a cserkésztábor tüzénél, hittan után a csókok a templomkertben, ezek elmúlnak. Ami marad, ha az ember lelkébe puha viasz korában írják a törvényt, és megkövül, az a morális maximum, az önszaggató jóra törekvés, bűnképzet, fel nem szabadultság, vakság az emberi lélek emberi igényeire, ami a sokféle ember között értelmezhetetlen, sőt, áldozattá tesz.
Nagy katarzis lesz, amikor a léleknyomás ledobja a fedőt, és többé nem érzem bűnösnek magamat. Amikor már nem kapcsolok erkölcsi fogalmakat emberi helyzetekhez, motivációkhoz, amikor már tudom, aki ítél, miért ítél, és nem érdekel az ítélete, mert a helyzetem valósága érdekel, és amikor ez nem önigazolás. Amikor nem nyírok ki szavakkal embereket, csak figyelek, szeretem őket, amennyire lehet, tapintattal, apróságokkal, sok poénnal, és megengedem magamnak a nagyon jót, elemien, az eksztázisig.
Kár, hogy eltelt már a fél életem.
Tagged: öröm, bűn, bűntudat, elv, emberi kapcsolatok, gyerekkor, lélek, múlt, miért?, szemlélet, szexualitás, vallás
