ne nézz másra

Én ezt megúsztam.

Azt hiszem.

Mit is? A rossz fej pengeszájúságot, amilyenné jelen házasságfelfogásban a nők lesznek, azt én megúsztam. Vagy nem akartam, felismertem hamar, és ezért minden erőmmel elkerültem? Vagy nem úsztam meg és el se kerültem, én is ilyen lettem, és még az is fokozta a kínjaimat, hogy tudtam, hogy rossz fej vagyok, és nem akartam rossz fej lenni, és tudtam azt is, hogy a rosszfejség a kapcsolatot is rontja?

Mert az ilyen nőknek szar.

Van két ember, fiatalok, szépek, igazán egymás szemébe néznek, és az egyik — a nő — mégis azt érzi, nem elég ennyi. Ahogy az évek telnek, a gyerekek nőnek, sok a feladat, egy kicsit erodálódik az ígéret, az összetartozás, a biztonság. Mások példájából is okulva azt gondolja a nő: ő nem akarja úgy végezni, nem akar gyanútlan lenni. Észre akarja venni a jeleket. A kifelé nézés, kifelé menés jeleit.

Szereti a férjét és a férje is szereti őt. Szeresse csak! Erős, igaz kapcsolatot akar, deklaráltat. Tartsanak ki, legyen neki ő elég.

Azt látja, hogy másoknak nem elég a partnerük. Hogy másfelé néz a többi férj.

És a félelemben, hogy az övé ne nézzen máshová, hogy már az első jeleket is észrevegye, vagy épp egy nehéz tapasztalat után, rossz fej lesz.

Többféle stratégia van, hogy az ember lánya ne legyen megalázott. Van, aki nem néz oda, jóhiszemű, és ezt a vakságát óvja, és elvan ebben. Akinek, mint például nekem, három bátyja van, az a sejtjeiben érzi, mi mit jelent, és nőkről mi mindent szokás mondani. Mi odanézünk, tudjuk, azt is tudjuk, hogy amikor tudjuk és szóvá tesszük, milyennek hathatunk: ne féltékenykedj, drágám. Van a laza, a vállvonó, maga is harsányan poénkodik azon, ki tetszik épp a férjének, “hosszú pórázra engedi”, mert jobban jár így, mint ha hazudnának neki, és az is lehet, hogy belekalkulálja a harmadikat, és tényleg nem bánja, meg az is lehet, hogy a játék nem háromszemélyes, van ott egy negyedik is, egy férfi, és nem csak nézés, hanem szeretés, még az is elképzelhető, hogy mindenki jól van ebben a helyzetben (csak abban van valami gyomorforgató, ahogy némely ilyen nő gusztálgatja a nála fiatalabb nőt, netán tanácsokkal is ellátja, “ne feledd, Endre szex után mindig rágyújt”).

A bajmegelőző típusú, férjét őszintén szerető nő, aki a bejegyzés témája, ki akarja cselezni a csapdákat. És ettől lesz rossz fej. Éber, gyanakvó, kicsit mindig piszkálja ez a dolog. És komolyan kínlódik. A neki rosszat nem akaró, sőt, róla tudomással sem bíró nőkkel, akik esetleg a férj által nézhetők, ellenséges. És egy kicsit nevetséges is, mert annyira nyilvánvaló, hogy miért csinálja. Megjegyzéseket tesz más nőkre. Legyen neked elég, aki én vagyok, azt sulykolja. Nekem elég, mondja a férfi, nem is érti, mi a gond, ő nem is néz sehová, nem akar ezen veszekedni. Vagy épp érti, mert néz, de hát nincs abban semmi, vagy van abban valami, sőt, egészen cinikusan, hazudozva csinálja, “hisztizik az asszony”, “féltékenykedik”, de hagyják már őt békén, hadd nézzen vagy járjon vagy bármi. Arra ez a férfi nyilván nem fog akarni rálátni, hogy a kellemes nézelődés jogában, a félflört jogában, a megcsalás jogában, a “sima szex” jogában, ami “nem számít”, de ami nélkül, sőt, aminek a sorozatos megszerzése nélkül mégsem élet az élet, abban, hogy “a férfiember már csak ilyen”, mekkora szerepe van a hatalomnak: ő mint férfi megteheti, részéről nem csalárdság. Csak hát ügyesen kell…

Meg még annak is van szerepe, hogy ez az egész tartós, monogám, előre megígért, “oda se nézhetek, mással nem is beszélgethetek” fajta “hűség”, a birtokviszonyként és nem szerződésként felfogott elköteleződés, amit nem az tart össze, hogy a másikkal jó, hanem hogy együtt kell maradni, meg esetleg az, hogy ennek a kapcsolatnak jónak kell lenni, és akkor erőlködésszag van, és szinte mindig a nő akarja jobban, ez az egész koncepció, a trükközés, elfojtás, elhallgatás, az olykor a szenvedő által sem felismert szenvedés, a bizonygatott “mi aztán olyan szépen élünk” és egy igaz pillanatban, a megfelelő embernek elsírása annak, hogy mennyire nem, hogy ez csak a látszat, hogy évek óta nem, semmi sem, hogy haza sem akar menni, mindig “dolga van”… ez az egész, amint annak ezeregy jelét látjuk ismerőseink körében, zsákutca, tévedés, irreális, csupa akna terep, sürgősen felülvizsgálandó, kitakarítandó.

Volt nekem egy kollégám, épp csak látásból-kolléga. Később, évekkel a közös munkahely után úgy kerültem vele újra kapcsolatba, hogy netes hirdetés révén vettem valamit, és kiderült, ő az eladó. A terméket házhoz is szállította, és behozta, és én nyomtam neki egy kávét, és még beszélgettünk. Jól beszélgettünk, szimpátia volt, jé, milyen rég…, és hogy ez valami tilos terület, azt abból tudtam meg, hogy megszólalt a telefon, a kocsiban kint ülő feleség megelégelte a dolgot — én innen tudtam meg, hogy ő is jött, és így ismertem meg végül, kimentem, kezet nyújtottam, de addigra az egész el volt rontva, szemrehányásszag volt. Utólag azt gondoltam, szerencsésebb lett volna, ha együtt jönnek be és hármasban kávézunk, csak hát a gyerek is velük volt, és aludt. Éreztem, hogy nekem bűntudatomnak kéne lenni, hogy itt az ő férjével kvaterkázom, de nem volt, általában átlátok a játszmákon, és kifejezetten megörültem, hogy a termék eladója, akinek fizetek, és akiben megbízom, érezhetően jó ember. És azóta se találkoztunk.

Később a férfival facebookismerősök lettünk, még később pedig, eléggé meglepett, a feleség is bejelölt. Még később néha cseteltünk a férfival. Innen tudtam meg, hogy enyhe válságtéma vagyok. Az a bloggercsaj, sistergett a feleség, ezt megemlítette nekem egyszer a férfi, nekem tágult a pupillám, mit ártottam én neki, mit képzel belém?

Átéltem, hogy én nem is kellek ahhoz, hogy veszélyes nő legyek. Egyébként meg irtó kedves tőlem, hogy így idealizálom a házasságukat, ahogy a fenti bevezetőben…

És még később valaki, egy nő, egy facebookon kifejtett véleményemre ellenséges indulattal kommentelt, és volt egy jelentős tábor, nagyrészt ismeretlenek, de ismerősök is, akik nem érveltek és nem is nagyon akarták érteni, én mit mondok, viszont nem voltak restek, és szarrá lájkolták a népszerűen hangzó, ám engem betámadó és rosszhiszemű válaszkommentet. És a feleség, akire én nem gondolok, aki semmimhez soha hozzá nem szólt, soha velem nem örült, hanem — láthatólag — megfigyelési céllal jelölt, és aki nincs jelen a tudatomban, és akitől én nem akarok és nem is akartam soha semmit elvenni, a lájkolók között volt. Minek is vannak nekem ilyen ismerőseim, gondolta Éva, de aztán hagyta az egészet.

Jó, hát nézzük meg ezt máshonnan. A nekem fontosakra, szerelmeimre és jelöltjeimre az én közeli barátnőim a jelenlétemben is igen mohón, az említett esetnél sokkal mohóbban voltak képesek rávetni magukat, több esetben azonnal irány az ágy. És fájt és levontam a konzekvenciát: inkább arra haragudtam, aki nem érzékelte, hogy mire megy ki a játék, de persze a nőre is haragudtam, és általában úgy reagáltam, hogy megszakítottam vele a kapcsolatot. De hogy én ebben dagonyázzak, hogy én mindenféle narratívákat szőjek, hogy mindenki lesben áll és az én partneremet akarja, na, nem.

Nincs kedvem már a férfiakat taglalni. Bár a tisztes feleségek borzalmas képmutatásáról többször írtam már, sajnos, itt bicsaklik ki a feminista szolidaritásom is, hiszen ők egy mindenestül patriarchális érdeket védenek előlem (a házasság épségét, aki pont azt nem is akarom és egyébként, mivel nem hiszek benne, ls a képmutatás melegágyának tartom, különösebben nem is tisztelem. De régebben kielemeztem a férfiakat, hogy ők a gázok. Ma már nem várom, hogy ha én jól érvelek, akkor ők majd, pláne hirtelen, jól elszégyellik magukat és nmegváltoznak. Sokkal inkább azt nézem, merre van útvonal, ahol még haladni lehet, hogy ne fájjon, hogy méltón létezhessek, játszmák nélkül.

Akkor már inkább elköteleződős partnerem se legyen, hacsak csoda nem történik. A másféle csalódás könnyebben túl is élhető. Mert én is ilyen lennék, én se lennék nemesebb. Engem is elgyengítene és rossz fejjé tenne az a helyzet, hogy én döntöttem és én alkatilag nem vagyok poligám és nem nézek másfele, mert elemien tisztességtelennek találnám, ő meg nem döntött, és nézeget, őneki szabad úgy is mindent elfogadni tőlem és el is várni akár, van képe, úgy is, hogy nem döntött igazán mellettem, illetve — a feleségek szörnyű bizonytalansága –: sose tudhatom, hogy ami történik, micsoda, történik-e valami, és ami történik, az erodálása vagy felrúgása-e a közösnek… vagy annak, amit én kettőnk konszenzusának gondolok, vagy amit az ő döntésének gondolok, vagy esetleg meg is változott az ő eredeti döntése. És ahogy az évek telnek, nekem is egyre fájóbbak volnának a Verhetetlen Fiatalabb Nők, ugye (mintha ez önmagában jelentene bármit), hogy a mi történetünk, a nagy, az igazi egy felvillanyozó pillanatért, óráért, hónapért így megrongálható. És én nem akarok bűntudatalapú kapcsolatot sem, nem akarok “nem rúgom fel” kapcsolatot (ami nem jó, az nem védendő érték), rám nézzenek szomjasan, és ha nem néznek, akkor ne legyen nézés és kapcsolat. Nem akarok kiszolgáltatottságot, aggodalmakat, bujkáló rossz érzésekből terebélyessé sarjadó rosszfejséget, nem akarok egyfoma mondatokat, ismétlődő helyzeteket, te is, fiam, Brutus.

Többek között ezért nem hiszek a házasságban vagy a nagy ígéretekben. Ez mint intézmény egy komplett nagy tévedés, pedig sokat dolgoztak rajta, biztosan összeütöttnek hiszik, vastag a bevonat, és mégis sok a repedés, omlik összefele és a talajvíz is jön fel, és én nem szeretem, nem hiszek benne. Majdnem mindenkin, az igazán jó fejeken is ront az, ha többéves kapcsolatban “megállapodik” (embervoltunk lényege a mozgás), az meg biztosan, ha garanciákban hisz, ha sikernek éli meg, hogy ő házasságban él, és ha mások fölött a -névoltból adódóan morálisan fölényt érez.

…bezárja életét is, mint a boltot,
mert benne van a csillogó bazár

és félti kincsét, a sok cifra foltot,
a lelke szűk, kucorgó és sivár,
rablót neszel, mihelyt gyerek sikoltott,
örökre reszket és örökre vár.

A házasság mint intézmény nem kalkulál a mindenfélével, a változásokkal, azzal, ahogy a legjobb élni: mindenféle változó emberekkel folyamatos, eleven interakcióban, kávézókban ottfelejtődve és — igen — egyes esetekben érzékileg is megérintve és megjegyződve, és néha kapcsolatba is keveredve. A legjobb, legtisztább ember is gyanakvóvá, játszmázóvá tud zülleni benne, és a legforróbb, legtudatosabb legemberpárszerűbb kapcsolat is megsínyli ezt. Éltem házasságban, és hittem benne, mégpedig nagyon komolyan, és nem az én döntésem volt, hogy vége lett, és nem is az övé, és itt és most, nagyon sajnálom, de nem mondhatok mást mégsem.

*

Már megint ellenszenves vagyok: én vagyok az, akivel szívesen kávéznak és nem az vagyok, aki a kocsiban és a hőségben a gyerekkel szív, és én érzem magam elegánsabbnak őnáluk, pedig én csak nem akarok ilyenné válni, és nem kérem és nem várom el annak a helyzetnek az előnyeit sem.

És most jön két bekezdés, amit igen kevesen fognak érteni, de nem baj az sem. Többen kérték, hogy írjak arról, hogy érdemes-e nős emberrel kezdeni, mik a buktatók, mik a tanulságok, van-e egyáltalán jó kimenetele egy ilyen történetnek. Egy szerető, aki megbánta, küldött is egy vendégposztot, amelyben magáról őszintén vall, hibáit és illúzióigényét kíméletlenül elemzi, ugyanakkor más nők fejét, akik netán szeretőnek állnának, megmossa. Én viszont rendkívül ízléstelennek érezném ezt taglalni és mások helyett jobban tudni. Ez az a téma, amiről nem lehet általános érvényűt mondani, nem “siker” az, ha a férfi végül “minket választ”, én egyáltalán nem így tekintettem erre sosem. Ez az a téma, amiben csak nagyon kószán és távolról vannak törvényszerűségek, és hiába erőltetjük, hogy akként fogjuk fel, nem morális kérdés, hanem — leginkább — sors. Ne legyenek táborok, egymásnak szegeződő érdekek ebben sem, kalkuláljon mindenki azzal, mi minden létezik és mi minden lehető a házasságban és emberi találkozásokban, ne hibáztassunk, ne törjünk pálcát. Én a vonatkozó történeteimből ezt értettem meg, és képessé váltam nem játszmázni, nem firtatni, nem kíváncsinak lenni, nagyon világosan látni helyzeteket és önmagamat, és megtanulni azt, hogy nem minden azon múlik, hogy mit akarunk, mit határoztunk el, illetve az borulhat. És főleg azon nem múlnak fontos dolgok, hogy mi volna előnyös és hasznos és tanácsos, és nem is nagyon érdemes ezt magyarázni, hanem — már írtam — sors van, olykor döbbenetes fordulatokkal.

Van az a pillanat, az a szerelem, ami megéri, mindenen át, egyszerűen azért, mert ők az emberpár, és ez biztos. És van, ami olyannak tűnik, biztosan, és mégsem éri meg. És ebbe nem szólhat bele senki, de senki, itt hiába a morál(nak álcázott érdek). Ha olyan, ha te vagy az és neked ő az, akkor úgysem lesz kérdésed, nem más érdekét vagy a morálisan helyset fogod latolgatni, és nem lesz fennhatóság, bloggeri szó, akkor belemész, és akkor meg fogja érni, és nincs ellene apelláta. Egótréningből, unalomból, kicsike magányocskából vagy élvvágyból meg vagy nem fogsz belemenni — okosnak és méltónak képzellek téged –, vagy mégis belemész, illúzióid lesznek, és aztán úgyis keservesen megbánod, és attól sem menthet meg senki, de senki. A moralizáló tanácsadás, a mit érdemes, mit nem latolgatása, a más bevonása a legsajátabb ügyeinkbe értelmetlen és kisszerű is. Tudja az ember, amit tud, és az nem tartozik másra.

*

Na jó, nem egészen úsztam meg, Az én férjem egész életében szomjasan, nyughatatlanul kereste a szerelmet, az igazit, és ő maga úgy értelmezte, hogy megtalálta. Így lettünk mi egymásnak. Ami előtte történt, attól nem lett nőgyűlölő, viszont begyűjtött néhány “lehetett volna” élményt, nőt. Volt egy nő, egy régi vágytárgy, akinek időnként írt, és én nem értettem, hogy ha megvan a szerelem, akkor miért…? A halála előtt még kiment az onkológiáról, találkozott vele, utoljára, és utána elmondta ezt nekem, nagyon tárgyilagosan. Én csak nem értettem. Ma már, erősebb énnel, amely nem az ő kizárólagosságának függvénye, értem. És nem sajnálnám tőle, ezt se, semmit se.